Castiel Darrol

❝"All together, walk alone against all we've ever known
All we've ever really wanted was a place to call our home."

Ismerni akarsz? Nos, azt szerintem nem fogsz. Sőt, van egy olyan érzésem, hogy miután végighallgatsz, nem is fogod annyira akarni, hogy ismerj. De a történetemet elmesélhetem. Legalábbis azt, ami eddig zajlott az életemben. Lássuk csak az aktámat... kezdjük tehát ott, hogy mióta csak az eszemet tudom, bostoni vagyok, de eredetileg nem itt születtem. A szüleim Washingtonból költöztek ide, még akkor, mikor az egy évemet sem töltöttem be. Szóval Boston mondható az én otthonomnak, hiszen itt nevelkedtem fel. Minden jól is ment, egészen kilenc éves koromig. Hogy ezt hogyan értem? Apám is rendőr volt, és nem sokkal azután, hogy ideköltöztek, belekeveredett egy elég komoly drog ügyletbe. Állítólag a kábszeres csoport vezetőjeként dolgozott, mivel őt helyezték ki az ügy felelősének, akinek le kellett volna kapcsolnia egy elég szerteágazó droghálózatért felelős bandát. Apám beépült, és hosszú évek munkájával sikerült szépen lassan mindent kiderítenie a bandáról és az alakokról, akik dílerekként az anyagot terjesztették. Ez idő alatt főképp anyám nevelt és vigyázott rám, hiszen apám a munkája miatt nagy részint nem is volt otthon. Ennek ellenére a gyermekkorom mégis hiánytalan volt, hiszen ők igyekeztek megadni nekem mindent, amit csak tudtak, még akkor is, ha sosem voltak gazdagok. Aztán egy nap ezt elvették tőlem. Minden ugyanolyannak tűnt. Az iskolából jöttem haza, leszálltam a buszról, de anya nem várt a megállóban, ahogy szokott. Megijedtem, emlékszem, a kezeim szörnyen hidegek voltak és remegni kezdtek. De ahelyett, hogy szóltam volna egy tanárnak, inkább elrohantam. Ismertem már az utat hazáig, és futva tettem meg a távot a buszmegálló és az otthonunk között. Elfogott a rettegés, ahogy megérkeztem a bejárati ajtóhoz. Az ajtó ugyanis nyitva volt. A mai napig ott van a kép a fejemben. Megálltam a tárva nyitott ajtónál, mert megdermedtem a látványtól. Egy magas alak állt a nappalink közepén. Lábánál ott hevert anyám holtteste. Körülötte a padlót vértócsa terítette be. Anyám vöröslő vére, mely a torkán lévő mély vágásból szivárgott. Az alak háttal állt nekem, így is jól láttam minden mozdulatát. Jól láttam mindent. Láttam, ahogy lehajol. Kezében még ott volt a véres kés. Fogta a kést és anyám szívébe döfve a testében hagyta. De nem magasodott fel újra. Legalábbis, nem azonnal. Ujját végighúzta anyám arcán, és félresimította haját. Csak akkor láttam meg, hogy a másik keze anyám combjához ér. Nem értettem az egészet. Megkövülten álltam, szemeim megteltek könnyel, melyek kérlelhetetlenül törtek utat maguknak, hogy lefolyhassanak az arcomon. Úgy éreztem, mintha minden más megszűnt volna létezni, és csak ezt az egyetlen dolgot látnám magam előtt. Még a levegő is kiszállt a tüdőmből. Az alak feljebb csúsztatta kezét anyám lábán, meg sem állva a szoknyája aljáig. Zihálni kezdtem, mintha fuldoklottam volna. A férfi meghallotta a hangot, és lassan, nyugodtan állt fel. Felém fordult, de kalapja alatt szürke maszk fedte arcát, így csak hideg, haragos tekintetét láttam. Hátrálni kezdtem, de ő egy lépést sem tett. Csak nevetni kezdett. Az őrült kacaja máig visszhangzik a fülemben, hogy egy-egy mélyebb álmomból ordítva rántson vissza a valóságba. Az alak hosszú kabátjának zsebébe nyúlt. Valami apró tárgyat húzott elő belőle, de vele együtt egy kis zacskó is kipottyant zsebéből. Valami fehér por volt benne. Szitkozódva hajolt le érte, míg én remegő kezeim igyekeztem a hátam mögé rejteni. Miután az apró csomagot visszasüllyesztette zsebének takarásába, azt, amit előtte kivett, odadobta elém. "Azt hiszem, ez a tiéd, apró fiú." Ennyit mondott. A kis tárgy hangos koppanással ért le a földre, élére érkezve gurulni kezdett felém. A lábam előtt állt meg a gurulásban. Felismertem a pillanatnyi csillanást, ahogy rávetült a fény, mielőtt megfordult volna. Mégis lehajoltam érte. Remegő ujjaimmal egyszer még el is ejtettem, mielőtt felvehettem volna. Csak másodjára tudtam felszedni a földről. Ekkorra már záporoztak a könnyeim. Ahogy megfordítottam kezemben, azonnal felismertem. Csillogása összetéveszthetetlen volt számomra máséval. Apa rengeteget tisztogatta, sőt egyszer még én is segítettem neki. Az volt életem legemlékezetesebb közös délutánja vele. Az ölébe ültetett, és kezembe adta a jelvényét. Közben pedig arról mesélt, hogy munkájának köszönhetően ismerte meg anyát, és mennyire fontos számára ez a kis tárgy. "De sosem lesz fontosabb, mint te, törpe." - mondta nekem aztán. Most pedig mindig tiszta, s fényes jelvényét rászáradt vér mocskolta be. Volt egy sejtésem, hogy az apám vére. De mire felnéztem, s egyáltalán megkérdezhettem volna az alaktól, miért, ő már tovatűnt. A nappali ablaka nyitva volt, vélhetően ott mászott ki. Nem tudom, meddig állhattam ott. Percekig? Órákig? Talán egészen addig ott álltam, míg a szomszéd asszony rám nem talált. Ő hívta a rendőrséget. Én csak arra eszméltem fel, ahogy az egyik tiszt nyugtatóan a vállamra teszi a kezét. Az egyikük elveszi tőlem a jelvényt. Anyám testét letakarják. De én nem mozdulok. Aznap éjjel anyám egyik barátnőjénél alszom. A nálam néhány évvel fiatalabb lánya játszani szeretne velem. Én viszont meg sem szólalok. Ő mégsem hagy magamra. Szüntelen mosollyal pillant rám minden egyes alkalommal, miközben elmondja, hogy a neve Cassandra, de ha szeretném, nyugodtan szólíthatom Cas-nek. Akkor szólalok meg először azóta, hogy hazafutottam a buszmegállóból. Valamiért annak a napnak minden egyes percére emlékszem, pedig minden más homályos a gyerekkoromból. Elmondom neki, hogy szerintem a Cassy szebb. Erre ő elpirul, és elmondja, hogy senki nem szokta így hívni. Erre én is elmondom neki a nevemet, majd elmosolyodva teszem hozzá, hogy ha szeretne, szólíthat Cas-nek. Leül mellém, és ha csak átvitt értelemben is, utána még sokáig mellettem volt. Vele tudtam egyedül igazán beszélgetni, még akkor is küldött be nekem leveleket, amikor bekerültem az árvaházba. Én pedig mindig válaszoltam neki. De idővel a levelek elmaradoztak. A kapcsolat pedig, mintha csak lomha füst lett volna, melyet a szél fúvása simított el a levegőben, nyom nélkül eltűnt. El kellett fogadjam, elfelejtett. Bántott, mégis lassan úgy éreztem, talán jobb is egyedül. A szüleim ügyében semmire sem jutottak, végül le is zárták, a tettest sosem találták meg. A harag ettől csak jobban felgyülemlett bennem, ez pedig végigkísérte növekedésem éveit. Ahogy tinédzser lettem, egyre több összetűzésem volt az árvaházban. Nehezen jöttem ki a többiekkel. Sokszor a nevelőket sem tudtam elviselni, mert idegesített, hogy korlátozni akarnak. De a tanulásra azért mindig odafigyeltem, hisz már korán eldöntöttem, hogy olyan akarok lenni, amilyen apám is volt. Így aztán, mikor betöltöttem a nagykorúsághoz szükséges életévemet, magam mögött hagytam az árvaházat, s benne mindent. Elkezdtem a saját lábamra állni, és önerőmből sikerült is eljutnom odáig, hogy lett egy elég otthonos kis lakásom, és felvettek az akadémiára is. Persze közben azért dolgoztam is. Kemény idők voltak, de megharcoltam azért, hogy rendőr legyek. Ma? Nos, napjainkban nyomozóként tevékenykedek. Igyekszem minden ügynek a végére járni, és a főnök szerint, jól csinálom, amit csinálok. A részlegünkön a legjobbnak tart. Az egyetlen problémája velem a folytonos ellenkezések miatt van, illetve amiatt, hogy hajlamos vagyok a túlkapásokra. Hányszor fenyegetett már meg, hogy kirúg és elintézi, hogy sehol se lehessek rendőr többé, de szüksége van rám. Most aztán jobban, mint máskor. Éppen egy sorozatgyilkos ügyében járok el. Mikor kézhez kaptam az ügyet, a kezem jéghideg lett. Ujjaim remegni kezdtek, ahogy olvastam az akta sorait. Áldozatai torkát a tettes elvágja, majd a kést szívükbe szúrva hagyja a tetthelyen. A legutóbbi áldozatánál azonban akadt egy szemtanú is, Mrs. Browsan személyében. Ma kaptam a fülest. Az első utam persze hozzá fog vinni, így ezt a történetet itt most le kell zárjuk. Fontos dolgom van!