Nem sok olyan dolog van, ami ne lenne meg a hajón. Már amire az ember lányának szüksége lehet. Egy konditeremben futni viszont nem egészen ugyanaz, mint szabadtéren, még akkor sem, ha közben a végtelen óceánt bámulhatod, vagy tulajdonképpen bármit, ami éppen visszaköszön rád a falra erősített, nélkülözhetetlen plazma tévékről, de még az sem az igazi. Jobb szeretem a parkokat, a folyópartot a városban, na meg a változatosságot, mert egy hete folyton csak óceán háborgását nézni, miközben kifutsz magadból minden borzalmat…nos, kezd egy kicsit unalmassá válni az egész, de ez még nem tart vissza attól, hogy a reggelt ne a konditeremben kezdjem, és aztán ne úgy távozzak onnan egy zuhany és egy masszázs után, mint akit skatulyából húztak ki.
Frissen és üdén tipegek fel a fedélzetre, ha megfelelően sikerül kezdenem a napot, máris sokkal szebb színben látom a világot. Mintha minden a helyére kerülne, és egyébként is…mi ronthatná el ez a tökéletes nyaralást? Az ember szépen lassan maga mögött hagyja a téli időjárást is remélhetőleg, a fedélzeten mintha egy kicsit csípős lenne a reggeli levegő, de lassan tizenegy felé közeledve már rengetegen nyüzsögnek idekinn és fogyasztják el a reggelijüket. Mivel David úgyis azzal tölti a reggeleit, hogy legalább egy órával később kel fel, mint én, aztán átnézi a rettentő fontos e-mailjeit és üzeneteit, amit még nyaraláskor sem lehet abbahagyni, úgy döntök, hogy ma nem várom meg, amíg méltóztatik előbújni a kabinunkból, mert korog a hasam. Besorolok a fedélzeten az étterem részhez, kiszúrok magamnak egy üres asztalt, ahova ledobhatom magam, és a lábfejemet ingatva várom, amíg a pincér felveszi a rendelésemet. Vagy inkább fejből felsorolja, hogy joghurt és gyümölcssaláta, és zöld smoothie kéretik ehhez az asztalhoz. Széles mosollyal díjazom az emlékezetét, szeretem, ha valahol az emberek értik a dolgukat, és úgy dolgoznak, ahogy az ennyi pénzért elvárható (még akkor is, ha nem az én pénzemről van szó).
Tetszik itt a hajón. Nem csak a kényelem és a fényűzés miatt, és nem csak azért, mert az egész annyira egyedi, és az ünnepek után itt töltjük majd a születésnapomat is. Tetszik a nyüzsgés, tetszenek az emberek, akik itt vannak, tetszik az egész, ahogy van, a hangulatával, és még az óceán morajlásával is. Ha bámulni ugyan egy kicsit unom is, és jobban szeretem, amikor partközelben vagyunk, hogy valamit nézegetni is lehessen. Lassan megkapom a reggelimet, egy magazint lapozgatva csipegetem a gyümölcseimet, néha fel-felpillantok, ha jönnek-mennek körülöttem. Bár ne tenném, egy darab ananász kis híján a torkomon akad, amikor Trisht látom épp a pult felé sétálni. Vagy nem látott…vagy nem akart. Mindkét eshetőség azt kívánja, hogy gondoskodjak róla, vegyen csak észre.
- Trish! Nahát Trish, te vagy az?

Lábaim csak úgy vittek magukkal, nem figyeltem, hogy merre megyek. Reggel nyolckor kipattantak a szemeim és azóta csak bolyongok, kóválygok, nézelődök. Figyelem a boldog párokat, a főpincért aki éppen egy nála rangfokozatban lejjebb elhelyezkedő személyt teremt le egy hangszigetelt ajtó mögött. Ugyan nem hallottam, hogy miről beszélnek, de a testtartásuk és a főpincér szájából fröcsögő nyál, s a pincérlány előbuggyanó könnyei eléggé egyértelműek. Majd a tengert nézem, ahogyan a hajó belevág a mély vízbe, elképzelem, hogy lemerülök a tengerbe s a habzó fehérség, és sötét kékség helyett egy csodavilág tárul a szemem elé. A gondolat feldob, de rettegéssel is eltölt a gondolat miatt, ami valóban mögötte lappang... Így hát el is lököm magamat a korláttól, s ahogyan elhátrálok a távolban egy delfincsapatot pillantok meg, amint vidáman, játszadozva ugrálnak ki a vízből. Egy darabig, a korláttól megfelelő távolságból figyelem őket. Megfordulok, hogy az étterem rész felé vegyem az irányt. Az elmúlt pár hónapban fogytam, igen azóta, hogy rájöttem a férjem a legjobb barátnőmmel kavar. Az evés mint olyan csak egy kötelezettség lett, amire nem mindig volt időm, két feles pohár és az önsajnálat közepette. S hát bizony ez meg is látszott, nem tudom, hogy előnyömre vált-e a fogyás vagy éppen hátrányomra...
Megindultam egy üres asztal felé, s sajnos túl későn vettem észre a újsága mögött megbúvó Bellt, mire észrevettem már nem volt mit tenni... megpróbáltam úgy elhaladni mellette, hogy ne vegyen észre, reménykedtem benne, hogy az újság eléggé lefoglalja ahhoz, hogy elsuhanó alakomról ne vegyen tudomást... Na persze, nem is ő lett volna ha nem vesz észre.
Ahogyan ajkai között vidáman kiejtette a nevemet megtorpantam, úgy viselkedett ahogyan mindig, nem tudomást véve a tényről, hogy tönkretette az életemet. Nem, nem ő volt az, borzasztó vád lenne ez részemről, csak csupán hozzájárult...
Nagy levegőt vettem, s csak ezután fordultam felé, fölösleges lett volna titkolni, hogy tudom már egy ideje, hogy a hajón tartózkodnak, és nem akartam alá adni a lovat azzal, hogy én is úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, mint ha a kis szerelmi háromszög nem is létezne, így hát nem színleltem meglepetést.
- Szia Cristabell...- köszöntem neki, s lesimítottam testemre feszülő világoskék ruhát. Örültem neki, hogy amióta megláttam őt és Davidet beosonni a kabinjukba, ami mellékesen csak kettővel van odébb, mint az enyém, azóta adok arra, hogyan is nézek ki. David miatt igen, habár ezt magamnak sem mertem bevallani. A halványkék remekül kiemelte világos íriszeimet és szőke hajamat, világos, könnyed sminket kentem fel, s a hajamat felkontyoltam, csupán pár tincs keretezte az arcomat. A kis zakó, a reggeli hűvös ellen nyújtott védelmet, s ha a szememben nem csillogott volna, valamiféle egyetemes és örök fáradtság akkor még jól is néztem volna ki azt hiszem.
- Öhm... hogy vagy? Vagyis...hogy vagytok?- Tegyünk úgy,  mintha a barátságunk töretlen lenne? Felesleges, hiszen mind ketten tudjuk, hogy nincs így. Én tényleg szerettem Bellt, mindenkinél, minden barátomnál jobban, ő volt az első és legjobb barátnőm, s még is elárult. Utáltam ezért, és még millió okot tudnék felsorolni amiért utálnom kéne, amiért még csak szóba sem kéne állnom vele, tudtam róla mindent az összes kis titkát, s még is szerettem. Ilyen az emberi természet...

VISELET

Bizonyára odafagyna a mosoly a képemre, és jó sokáig ott is maradna, mint valami nyomorultnak, ha nem játszanám ezt a játékot rettenetesen régóta. Mondhatnám, hogy már unom is, de valahogy sosem sikerül kimenekülni belőle, a végén pedig mindig rájövök, hogy…tulajdonképpen nem is akarok. Nem tudnék létezni nélküle. Mintha az életem csak és kizárólag ezen határok között létezne. Csak itt és ebben léteznék én magam is. Van valami lehetetlenül visszataszító a gondolatban, de tíz egynehány év alatt ez olyasmi, amibe az ember beletörődik. Legalább annál jobban ismered a szabályokat és magát a játékot is. Első és legfontosabb szabály – tök mindegy, ki mindenki tudja az igazságot, az igazság nem számít. Akárhogy is tudják, hogy éppen szenvedsz, hogy esetleg éppen fáj minden egyes rohadt szavuk, akkor se mutasd. Soha, de soha, ne mutass semmit, ami igaz. Az nem az ő szemüknek veló…
Trish lehetne más. Megvolt rá a lehetőségem, hogy mássá tegyem, azzá, ami lehetett volna, a legjobb barátnőmmé, azzá, akit nem kötnek a szabályok és nem köt a játék. Én csesztem el. Tudom, hogy így van, tudom, hogy mivel (hogy a fenébe ne tudnám?), és tudom azt is, hogy másodjára is megtenném…mondhatnám, hogy nem az én hibám, az életem tett azzá, ami vagyok, hogy egy akármilyen utolsó férfit is előbb választok, mint egy ijesztően bensőséges, baráti kapcsolatot…de ez a két dolog azt hiszem végérvényesen összefügg. Az élet azzá tett, ami vagyok; és én továbbra is meghozom a döntéseket, amik így alakítják az életemet…Trisht itt látni felér egy kivégzéssel. Mert valahol mélyen tudom, hogy most én löktem vissza a verembe, ahonnan annyiszor kisegítettem, és fáj. Én tettem, de igenis fáj, talán valahol bánom is, bár nem eléggé, és a bűntudatot ugyan gyakorta olyan mélyen el tudom nyomni, hogy már el is feledkezem róla…de most képen vág. Egyenesen bele az orromba.
- Te meg hogy kerülsz ide? - a hangom mégis úgy csivitel, mintha ez nem jelentene rám, vagy rá nézve az égvilágon semmit, és mintha valójában ennek a találkozásnak nem kellene számomra hatalmas bosszúságot okoznia és nem kellene kényelmetlennek lennie. Bár ne lenne itt. Kívánhatom ezerszer is, már előre tudom, hogy számomra mindent elronthat, de csak ránevetek, leteszem az újságot, és a velem szemben levő székre mutatok - Reggeliznél? Ülj le hozzám! - invitálom, mintha mindketten megütöttük volna a főnyereményt. Ugyan már. Magunkat ezúttal úgysem fogom becsapni. Ha én szenvedek, szenved ő is. És fordítva.
- Jól vagyunk, köszönöm. És te? Egész eddig itt bujkáltál valahol? - másnak a helyemben bizonyára most szakadna le a bőr a képéről. Abszurd helyzet, tőlem érdeklődni az ő férje hogylétéről…bár természetesen nagyon szeretném, ha ez a tényállás már rég a múlté lenne. És elfelejteni is szeretném, hogy éppen ezzel az úttal szeretnék egyesek talán erről elterelni a figyelmemet, de ilyesmit egy nő sosem felejt el. Türelmes derűvel figyelem Trisht. Jól néz ki. A fenébe is. Egy pillanatra elfog a vágy, hogy bár vele lennék itt, csak mi ketten, mint akik teljesen normális emberek, örök barátnők, kirúgnak a hámból, férfiak nélkül…de az én életem ugyanúgy nem lenne élet férfiak nélkül, mint az övé egy bárpult nélkül.

Ezt a pillanatot akartam elkerülni. Na persze az ember végtelenségig nem bújkálhat egy hajón, még akkor sem ha egy ilyen hatalmas hajóról van szó. Főleg nem úgy, hogy a kerülendő személyek és a saját lakosztálya között csupán két fal a választótengely... Az én arcomra sem fagyott oda a mosoly, hiszen első pillanatban még csak rá sem került, legalábbis az első pillanatban nem.
Hogy is? Hiszen én nem vagyok olyan jó színésznő, én sokkal vehemensebb vagyok annál sem, hogy ilyen könnyedén megjátsszam azt, hogy örülök neki, hogy semmi sem történt. Persze az első sokkon már bőven túl vagyok, a hajón töltött első éjszakán átestem rajta, csak, hogy ettől még nem jöttem rá, hogyan kéne viselkednem ha ez az elkerülhetetlen találkozás megesik. Nem is olyan régen, pár hete még általános volt, hogy találkozom velük, hiszen majdnem minden este ők rángattak haza a kocsmából, velük reggeliztem, ebédeltem... képmutatás volt az egész, mintha nem fájna. Bár tudtuk mindannyian a részeg tivornyáim miatt, hogy de... nagyon is. Mondjuk aligha Bell érezte a késztetést, hogy összeszedjen mindenféle putri vagy luxus helyekről. Vagy még is? Nem, nem hiszem...
Úgy gondolom neki az lett volna az igazi győzelem ha teljesen eltűnök, mintha nem is léteztem volna...
Ismertem, oh mint a rossz pénzt, volt, hogy sajnáltam a nőket akikkel összefutottunk, és pontosan tudták ki Bell, volt, hogy nevettem azon a flegmaságon és nemtörődömségen ahogyan a helyzetet viselte, a barátnőjeként függetlenül mindentől,mindig mellette álltam ki... de így, a másik oldalon, már egészen más volt a helyzet.
- Hát én csak reggelizni jöttem...- Tértem ki a válasz elől, én olyan fajta nő voltam akinek a szíve szól a szájából, mindig megmondtam és még általában most is megmondom ha valami nem tetszik. Igen és tüzes vagyok, és nem számító, mint Bell és harcolok, nyíltan... de Bellel szemben ezt nem lehetett, és nem is vitt rá a lélek, hogy ordibáljak már elégszer megtörtént, a kisded játékokhoz nem vagyok alkalmas... Szerettem még mindig, ahogyan Davidet is, mindentől függetlenül, utáltam is őket. Milliószor láttam, hogyan viselkedik Bell, talán ellene is tudtam volna fordítani, talán... De nem bírtam megtenni, és nem is akartam kifordulni önmagamból, nem akartam ő lenni egy férfi miatt, árulás miatt...
Egy pillanatig haboztam, nem voltam benne biztos, hogy le akarok ülni hozzá, de végül kihúztam a széket és elhelyezkedtem vele szemközt.
Bujkáltam? Igen, azt tettem. Tudja ő is, éppen ezért pofátlanság minden határát átlépi, ajkaim kissé elkeskenyedtek, s vettem egy apró lélegzetet mielőtt megszólaltam.
- A kabinom kettővel a titek mellett van...- Egyenesen kék íriszeibe fúrtam a sajátomat, s ebben a pillanatban döntött úgy a pincér, hogy megkérdezi még is mit hozhat nekem.
- Frissen facsart narancslevet kérnék, és tojásrántottát, hagyma nélkül, sonkával, és pirospaprikával...- A következő mondat előtt egy pillanatra megálltam Bellre pillantva.- És lágyan kérném, egy kis sajttal a tetején.- Hogy miért volt olyan fontos a vége? Mert David is így eszi. Hogy miért? Mert én szoktattam rá, még évekkel ezelőtt. Engem is meglepett amikor a szakításunk után az egyik közös reggelin ilyet rendelt...
A pincér elmasírozott és meg Bellre vezettem a pillantásomat.
- Figyelj Bell! Hagyjuk ezt a képmutatást, ismerlek. Ne tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna... mert rohadtul történt. Nem miattatok jöttem a hajóra hanem, hogy kikapcsolódjak. Hidd el én sem akartam veletek találkozni. És innentől kezdve sem kell többet, mint eddig. És nem kell elmondanod Davidnek, hogy itt vagyok, én sem akarom, hogy tudja.- Kissé gúnyos mosoly került az arcomra, a következő mondat előtt.
- Használd ki az alkalmat, hogy most nem tud hova futni előled. Dugasd meg vele magadat jó sokszor, hátha akkor hajlandó lesz aláírni a válási papírokat, amire kicsim... eddig még te sem tudtad rávenni.- Ez a dolog pont annyi örömöt, és győzelemérzetet adott, mint amennyi bosszúságot is. Nem tudtam az okát, hogy miért nem írja alá, hiszen már nem velem kamatyol, de nem tette meg. És sejtettem, hogy ez Bellnek is szúrja a szemét. Az örök második, a szerető, aki miatt a férfiak nem hagyják el a tökéletes asszonykát... a legtöbbször, engem David elhagyott miatta félig-meddig, habár én nem is vagyok túl tökéletes...

VISELET

Őszintén nem vagyok benne biztos, hogy teljesen felfogtam-e már egyáltalán: Trish tényleg itt áll előttem. Meg mindazt, amit ez számomra jelent. Ijesztően ellentmondásos érzések kavarognak bennem. Egy kis részem szinte örül, hogy itt van, örül, hogy ha nem is látványosan, de csak a szeme sarkából szemmel tarthatja a nőt, aki a legrégebbi és talán az egyetlen barátnője…volt. Lehet, már csak azt van jogom állítani, hogy volt. Sosem kérdőjelezem meg magam, amikor kellene, nem volt soha kérdéses, hogy még mellőle is elmarnék bárkit, ha a helyzet úgy adná. Sosem voltak igazi barátaim, hozzászoktam ehhez, mindig csak a férfiak volt, egyik a másik után, de ha éppen nem volt senki…akkor mégis csak jó volt tudni, hogy van egy barátom, aki mellett nem kell egyedül lennem. Gyűlölök egyedül lenni. Mindennél jobban gyűlölök. Akármit is tettem, Trish láttán mégis csak emlékszem azokra a napokra, amikor egymás támaszai voltunk. Főleg ő az enyém, de valahogy úgy remélem annak idején meg tudtam hálálni, vissza tudtam adni neki egy kicsit. Hogy most mi maradt belőlünk? Fogalmam sincs. És különben is…a másik énemben lassan éledezik a szörnyeteg, aki ha lenne hozzá kurázsija, átlökné a nőt a hajókorláton, hogy még egy mentőövet sem dobna neki. Nem kellene itt lennie. Nem, nem, nem, és nem! Azért jöttünk el, hogy kettesben legyünk…nem érdekelnek a hülye válási papírok, és a többi ámítás, meg hitegetés, ezeknek kellett volna lenni a hamis mézesheteknek. Előre látom, hogy ugyanaz vár ránk, mint otthon. Loholunk Trish nyomában, aki lelkes önpusztításba kezdett, annak ellenére, hogy ő vágta Davidhez a válási papírokat, mintha ő ülne a magas lovon. Úgy érzem itt senki sem nézhet le a másikra. Senki nem áll nyerésre, és talán mind vesztesként távozunk majd a csatamezőről.
- Ne mondd – sóhajtom könnyedén, hátradőlök. Ha nem akar rendesen válaszolni, akkor hiába kérdezem máshogy, úgysem fog. Nem mintha nem lennének meg a magam ötletei. A kérdés persze az, hogy ez csak egy balszerencsés véletlen-e, vagy talán szándékosan van itt. Mert ha igen…ah, a fenébe is! Ez alatt a pár hónap alatt nem igazán sikerült eldöntenem, hogy mit is gondoljak Trish és David frigyéről. Az nem titok előttem sem, hogy Trish akar válni, David pedig valamilyen oknál fogva vonakodik…de hogy bármelyikük is mit érez? Talán még ők maguk sem tudják, és ez ugyancsak megnehezíti a helyzetemet. De mit is mondhatnék? Nem először járok ebben a cipőben. Azt hiszem, tudom kezelni. Tudok úgy a harmadik fél lenni, hogy látszatra egy pillanatra sem zavar, és rengeteg kellemetlen percet okozzak a „vetélytársamnak”. Már ha akként kellene tekintenem Trishre, de még merőben várakozó állásponton vagyok.
- Nahát – jegyzem meg, mintha egy jelentéktelen, mellékes kis információt hallottam volna az imént. Pedig annyira nem az. Ez valóban azt jelenti, hogy mindent elkövetett annak érdekében, hogy véletlenül se fussunk egymásba. Különös. Tulajdonképpen különös. Elnéző mosollyal pillantok rá, mint ahogy az elkényeztetett gyerekre szokás, ha valami rossz fát tenne  a tűzre, amiért úgysem bünteti majd meg senki. Nem szükséges az orrom alá dörgölni, hogy nem két napja házasok, és azt sem, hogy ismeri a férfit legalább olyan jól, mint én…de talán alábecsüli, én mennyire is ismerem Davidet. Ha hiszi, ha nem, ennek a műsornak már ezer verzióját láttam, és sosem képesek megtörni a mázat. A mázat, ami oly ritkán hullik le a szerető álcájának részeként.
Halálos nyugalommal csipegetem a gyümölcseimet, hideg íriszeim szórakozottan figyelik Trisht. Mindig is ilyen volt, inkább kiterítette a lapjait akkor is, ha az épp hátrányára válik. Én nem így játszom, és soha nem is fogok. Túl erős a megszokás hatalma - Ha ezt akarod – rántok könnyedén a vállamon, nincs mese, amióta ez az egész viszony folyamatába lendült, talán egyszer sem töltöttünk időt kettesben, hármasban annál inkább, na de annak is megvolt a maga oka - Bizonyára neked így lenne kellemesebb, de nem fogok titkolózni, hogy aztán egy kellemetlen pillanatban arcon csapjon a valóság. A válási papírokat, mintha pedig te akarnád aláíratni vele, nem én – ami azt illeti, nem is vagyok akkora idióta, hogy máris harcoljak az ügy bármelyik oldalán. Még korai. Nyilván szeretném, ha megtörténne, de volt elég időm megtanulni, mivel lehet leghamarabb elüldözni egy férfit, márpedig David és én…ugyancsak gyerekcipőben járunk, bár bizonyára csak idő kérdése, amíg elvesztem a látszólag híres-neves türelmemet. Trish tudja. Hogyne tudná? De én nem fogok nyílt színen vagdalózni. Sőt, egyáltalán nem fogok. Felesleges felháborodás és vádaskodás…meghagyom mindezt neki, az én reggelimet, de az utamat sem fogja elrontani. Nemes egyszerűséggel azért, mert nem fogom hagyni.

Nem tudtam soha, hogy utáljam Bellt, sajnáljam, haragudjak rá. Néha olyan volt, mintha tényleg nem történt volna közöttünk semmi... Néha mintha még mindig a régi barátnő lenne, akivel együtt nevetünk a béna férjezett asszonyokon. Most is, ahogyan abba a szenvtelenül érzéketlen arcába nézek, mintha semmi sem változott volna. Ha nem tudnám, hogy éppen miről beszélgetünk, akkor még bele is mehetnék a játékba. Ha nem én lennék én... akkor most játszhatnánk azt, hogy semmi sem történt, és akkor nyugodt szívvel mennék neki a tengernek, mosollyal az arcomon. De nem, én nem szoktam csak úgy feladni, harcolok ha látom, hogy van értelme, de nem aljas eszközökkel, nem támadok hátba senkit. Nem... és én nem lennék képes Bell férjét elszeretni, ha lenne neki. De hát nincs... az én férjem van neki.
Végül csak leülök vele szemben, de hogy minek. Minek vitatkozzak? Csak magamat hergelem fel ezzel az egésszel, hiszen ő rajta úgy sem fogok látni semmit. S még is, leülök és felveszem a kesztyűt... de hogy minek? Hiszen ebben a játékban úgy sem nyerhetek, ő ebben sokkal jobb és sokkal tapasztaltabb, ki tudja, hogy hány férjes asszonyt vagy ex feleséget falt már fel...
Keserűen és váratlanul felnevetek, képmutató válaszát hallva.
-Legalább magadnak ne hazudj Bell...- Csóválom meg a fejemet.
- Mind a ketten tudjuk, hogy rohadtul zavar, hogy még mindig hozzám van kötve, ha csak papíron is. Hiszen ő az aki tartja ezt a köteléket, s nem pedig én...- Hálát adtam, hogy a kezem gyűrűkkel az ujjaimon az asztal alatt pihent, ennyit arról, hogy én nem akarom ezt a köteléket. A gyűrűket még mindig viseltem, de ezerrel állítottam, hogy véget akarok vetni a dolognak.-Örök második vagy Bell, és zavar, hogy ez most sincsen másképpen.- Hátradőlök és pontosan tudom, hogy ezt nem kellett volna, hogy amit most mondtam az kegyetlen volt, hogy azt használtam ki, hogy ismerem és tudom, hogy mi fáj neki a legjobban. Persze sokszor nem látok tisztán, sokszor Bell még nekem is egy zárt könyv, főleg ebben a helyzetben és főleg ha dühös vagyok.
- Rendben, mondd csak el neki, azt is, hogy hol talál meg, de ne csodálkozz, ha majd hanyatt homlok rohan a kabinomban.- nem voltam benne biztos, hogy ezt tenné, s még is olyan magabiztosan állítottam tudva, hogy ettől mind a ketten féltünk, mintha a világon mindennél biztosabban tudnám, hogy így tenne.
- Szar dolog, hogy ezen a hajón nem igen van hová menekülni. És nem csak nekem, hanem nektek sem. Onnantól kezdve, hogy kiderül számára, hogy itt vagyok, nem igen lesz okom, hogy elkerüljelek titeket és lépten-nyomon egymásba fogunk botlani... folyamatosan... akaratlanul vagy akarattal hulla mindegy. És akkor oda a kis mézeshetecske amit beterveztél. Végül is a te döntésed.- Vonom meg a vállamat, nekem nem igen van veszteni valóm. Onnantól kezdve, hogy megjelentek az utam már el volt ásva a tenger fenekére...
A pincér ekkor toppant be az illatozó tojásrántottával, és a narancslével. Jóízűen mártottam bele a villámat, s figyeltem amint Bell a gyümölcseivel jóllakik. Igazság szerint én mindig túlságosan is szerettem enni, sosem voltam képes diétázni, de a tánc miatt nem is nagyon kellett. Mindent amit megettem lemozogtam. Persze nem étkeztem egészségtelenül, de ha ettem akkor rendesen ettem mindig.*

VISELET

Legalább magadnak ne hazudj. Olyan kérés ez, amit lehetetlen teljesíteni. Ha akarnám is teljesíteni Trish akármilyen kérését irányomba, ezt az egyet akkor sem tudnám. Hogy hagyjam abba a lélegzést? Na ne nevettessetek. Talán mégis csak ez életem legnagyobb tragédiája és nem az, hogy nem tudom megtalálni a helyemet se a világban, se valakinek az oldalán. Hogy képtelen vagyok szembenézni a valósággal. Nem szeretem a valóságot. Sosem szerettem. Inkább építek számomra kellemesebb légvárakat, amikhez makacsul ragaszkodhatok egészen addig, amíg ki nem gurul alólam az utolsó képzeletbeli tégla. De nem is ez a legrosszabb. A legrosszabb az, hogy én ezt tudom. Tudom, mit csinálok, tudom, mikor hazudok, tudom, mikor ámítok, és bár bármikor képes vagyok azt a látszatot kelteni, hogy nem így van, attól én még tudom, mit követek el épp. Magam, vagy mások ellen…ugyan mit számít? Mosolygok, üresen, de szépen, és ennyivel bármit képes vagyok a padló alá söpörni. Meglehet, ezúttal túl messzire mentem? Vajon hogyan alakul majd éppen ez a kaland, csak mert ez annyiban más, hogy Trish nem áll mellettem? Nem igazán tudom elképzelni, hogy ez számítana…végül nem ezen fog elbukni egyikünk sem. Vagy mégis.
- És téged mi zavar? - dobom vissza a kérdést könnyedén. Felettébb ironikus valójában ez a mi hármunk helyzete. Szinte komikus is lehetne végignézni, ahogy a házastársak egyik fele sem képes eldönteni, hogy valójában mit akar, és én vagyok az egyetlen, aki előtt kristálytisztán lebegnek a céljai, bármilyen elitélendő legyen is az mások szemében. Komikus lenne, ha nem én lennék az ütközőpont. A nagyon is találó, egyenest az elevenembe vágó megjegyzésre is épp csak egy pillanatra szűkülnek össze a szemeim. Ejnye Trish, alacsonyan vagdalózunk, nemde? Ugyanolyan ez is, mint amikor két kislány egy babáért veszekszik az oviban. Az egyiknek talán a vita felénél már nem is igazán kell az a rohadt baba, csak dacból akarja magának. Hogy ne a másiké legyen - Téged pedig ez mivé tesz? A rongybabává, akit csak tíz feles után lehet létezésre bírni? - nehéz, nehéz lenne nem azzal harcolni, amivel a másik is. Legyen, ha fel akarja hánytorgatni, hogy mi ketten milyen jól ismerjük egymás múltját, és minden gyengeségét, akkor legyen. Egyenlő harc lenne, és mégsem nyerhetne egyikünk sem. Hiszen megvan mindkettőnknek a szenvedélye, ami nélkül valahogy semmi sem működik…amit egyikünk sem fog elengedni.
- Meglátjuk - mintha szórakoztatna, dobom át a hajamat a vállamon. Megeshet. Miért ne eshetne? Ugyanakkor egyelőre illékony magabiztosságot az, hogy én jöttem ide Daviddel. Trish pedig egész eddig bujkált, ami többet mond nekem, mint azt talán ő gondolná - Igazán? Mi is volt az, ami miatt eddig bujkáltál? És mégis mi változott meg éppen most? Csak akkor mersz előbújni, ha valaki lép helyetted? - igazából mitől is kéne nekem itt félnem? Hogy majd ugyanazt játsszuk, amit a szárazföldön? Minden este végül abba torkollik, hogy Trisht nyaláboljuk össze a bárpult elől? Ezt már ismerem. Túl jól. Nem repesek az örömtől. A legkevésbé sem. Olyannyira nem, hogy ha lehetne, és hajlandó lennék ezért narancssárgába is bújni, tényleg kidobnám Trisht a hajóról, bele az óceánba, de természetesen én nem így működöm, számomra nem ez a megoldás. Nem tudom magam sem, mivel vehetném elejét a régi rutin visszaállásának, de abban az egyben bizonyára mindketten biztosak vagyunk, hogy olyan könnyen nem adom magam. És félni sem fogok, amíg igazi okom nem lesz, hogy mitől is.

Hanyag kérdésére elmosolyodom. Mindig is ilyen volt, játszotta a kemény nőt, akit semmivel sem lehet megsérteni. Ha meg is sértődött azt sem árulta el, hanem elkezdett fölényeskedni. Ahogyan azt most is tenne, ahogyan mindig is csinálta. Régebb óta ismerem őt, mint Davidet, elfogadtam olyannak amilyen, és sosem hittem volna, hogy velem ezt megteszi. Az én hibám, mert én voltam túl naiv, vigyáznom kellett volna...
Elmosolyodom a kérdésére, annyira jellemző annyira Bell.
- Azt hiszem ez nyilvánvaló.- mondom könnyedén, én sosem csináltam belőle titkot, hogy ez nekem mennyire fáj. Volt időszak amikor játszottam, hogy el tudom fogadni, de most már, fölösleges. Egy dolgot szerettem volna, szabadulni és új esélyt kapni. Bár valahol mélyen nem is ez volt az igazság, hanem azt az életet akartam, ami a házasságunk első pár hónapjában volt. Annyira boldog és gondtalan akartam lenni mint akkor. És Bell volt a koszorúslányom. Ezt a röhejt!
- Oh nem!- Nevettem fel jókedvűen.- Hidd el, hogy a felesek nem azért kellenek, hogy rongybabából létezésre bírjanak, hanem, hogy lélegző emberből, rongybabává változtassanak.- Világosítom fel, nincsenek titkaink. Tudja a keresztemet, pontosan tudja, hogy függő vagyok, évek óta, hol jobb a helyzet hol pedig rosszabb. Ilyen típus vagyok, akinek mindig függenie kell valamitől vagy valakitől. Nincs átmenet egyik önpusztító végletből a másikba.
- Gratulálok Bell! Sikerült az egyetlen embert elmarnod mellőlem aki fontosabb volt mint a pia, és eltudta érni, hogy ne hiányozzon.- Fájdalmas mosollyal az arcomon megvontam a vállamat, majd belekortyoltam a narancslevembe. Amiben ezúttal nem volt semmi káros, csak finom rostos üdítő volt. De lassan kezdtem megbánni, hogy nem valami erősebbet kértem...
- Hogy mi változik? Nos, ez nagyon egyszerű. Nem kerestelek titeket, sőt elkerültelek, hogy a látszata meglegyen számomra annak amiért jöttem, a nyugalom. Ez a nyugalom fog semmivé foszlani amint elmondod Davidnek, hogy a hajón vagyok. Nem csak neked, nekem is. Eddig elbújtam igen, mert így könnyebb volt, mert nem kellett veletek foglalkoznom és nektek sem velem. De ha már kiderül a titok akkor miért ne élvezhetném ki szabadon a hajó minden élményét? Akkor már fölösleges lesz bujkálni, akkor már mindegy, így más mindegy. Csak tudd, magad alatt vágod a fát azzal, hogy elmondod, hogy itt vagyok. De ahogyan akarod.- Vonom meg a vállamat, s jólesően falatozok tovább. Mindig is imádtam a tojást, hizlaló fehérje bomba.
- Azaz érdekes, hogy tudtam már akkor is amikor bemutattál Davidnek, hogy neked is tetszik. De ettől még nem gondoltam volna, hogy ezt megtennéd velem. Amikor megtudtam, hogy lefeküdt veled, elmentem az ügyvédemhez és megcsináltattam a válási papírokat. Nekem fontos voltál, annyira, hogy azért mentem oda, hogy elváljak tőle és leordítsam a fejét mert ezt tette. Eszembe sem jutott, hogy téged hibáztassalak, csak őt láttam bűnösnek függetlenül attól, hogy ismerlek és tudom milyen vagy. És nagyon nagyot koppantam mikor rájöttem, hogy a barátságunk csak egyoldalú, hogy csak te vagy fontos nekem és fordítva ez nem igaz. Borzasztó naiv voltam...- A hangom tárgyilagos, mintha arról beszélnék, hogy tegnap esett az eső, a végén egy könnyed fintorral fejezem be a mondandómat. Nem tudom, hogy azóta, hogy ezek a dolgok elkezdtek rosszra fordulni beszélgettünk-e erről kettesben, de szerintem nem...

- Vitatkozhatunk, hogy melyik a rosszabb – állapítom meg a szavaira, és ha más lenne most a helyzet, bizonyára nem ez a fölényes kifejezés ülne az arcomon. Akkor azt mondanám neki, hogy ez nem ő, hogy ennél tud jobb lenni, ennél tud erősebb lenni, és nincs szüksége az alkoholra ahhoz, hogy egyik napot a másik után túlélje. Nem gyakran voltak ilyen szónoklataim neki, de voltak. Volt, amikor ő volt a legfontosabb, és akkor mindent neki adtam volna, amit másnak nem adhatok. Könnyebb lenne, ha meg nem történtként tudnék tekinteni a barátságunkra, de erre még én sem vagyok képes. Néha el tudok feledkezni róla. Az elmúlt hétben például remekül sikerült. De most, hogy Trish itt ül az orrom előtt, nem megy. Semmi többek nem vagyunk, mint két végzetesen megsebzett sirály, akik csak repülni akarnának, de ha megpróbálnák, a cápák martalékaivá válnánk…
Bizonyára van igazság a szavaiban, ám nem veszem magamra. Épp csak némi megmaradt, kevéske tisztelet jele, hogy nem vágom rá csípőből, hogy „köszönöm” - Ezt erősen kétlem – rázom meg a fejem álszent mosollyal. Bizonyára nem járok jól, de az a nagy büdös igazság, hogy jelenleg egyikünk sem fog jól járni. Bármit teszünk, az szinte mindig bántani fogja valamelyik másikat, de sokszor még saját magunkat is. Oda Trish nyugalma. Oda az én nyugalmam. David sem lehet kivétel. Az egyensúlyt, akármilyen kínos is, de még mindig leginkább így lehet fenntartani. Különös, igaz? Van egy olyan érzésem, hogy nem ezt várta tőlem. De nem látom mivel járnék jobban, ha hallgatnék. Ha most én lennék az, akinek kínosan oda kell figyelnie nem csak a saját lépéseire, de még Davidére is, és megkísérelni olyan szinten irányítani is azokat, ami már kicsit sem kívánatos. Sok mindent el lehet mondani rólam…áskálódom, manipulatív vagyok, de nyíltan soha életemben, senkire nem kényszerítettem rá az akaratomat, és nem vártam soha, hogy csak azt tegyék, amit én mondok. Valami bosszantóan naiv kis részem mindig is azt akarta, hogy ne kötelességből akarjanak, ne kötelességből szeressenek. Talán mindig itt bukok el. Mégsem tudom máshogy kívánni.
Ha arra akarna játszani, hogy felébressze bennem a bűntudatot, akkor még nem sikerült eljutnia oda. Magam sem tudom, hogy egyáltalán képes lenne-e nálam ilyesmire bárki, de ha Trish úgy gondol rám, mint ahogy azt sejtem, akkor nem is igazán tudom elképzelni,  hogy ez lenne a célja. Vagy bántani akar, vagy csak kibeszélni magából…nem számít, igazából egyáltalán nem számít, mert semmi amit mond, vagy tehet nem képes megmásítani a múltat…de a céljaimat a jövőre tekintve sem. Mert ez vagyok én - Ne ámíts, Trish. Ha egyáltalán bármennyire is értem tetted ezt, ugyanannyira tetted magadért is – Trish büszke. Mint egy valamire való nő is. És mint olyan, senki nem viseli jól, ha felszarvazzák, nem sokan akarnak olyan kapcsolatban lenni, ahol nem ők az egyetlenek. Nos…talán engem kivéve. Én vagyok az elcseszett kivétel.
- Ennyi? Ezt szeretted volna közölni velem? – kérdezem legalább olyan könnyedén, mint eddig, ugyanakkor legalább annyira tárgyilagosan, mint ő, mintha semmiféle érzelem nem játszana szerepet ebben a beszélgetésben. Pedig más nem is tombol a felszín alatt, csak az irracionális, kaotikus érzelmek.

Azért hiányzott... és ez volt a legrosszabb az egészben. Ha tudnék rájuk állandóan szívből haragudni, ha tudnám őket úgy igazán utálni, akkor ez az egész sokkal könnyebb lenne. De nem tudtam, még hűen éltek bennem az emlékek, hogy milyen volt a barátjának lenni, hogy milyen volt David feleségének lenni amikor még minden jól működött. Mind a ketten törődtek velem, a maguk módján. Habár a mostani helyzet elbizonytalanít abban, hogy ez valóban őszinte volt-e.
- Ahogy érzed Bell!- Vonom meg a vállamat. Ha megakarja vele osztani, hát tegye csak.- De akkor már légyszi azt is oszd meg vele, hogy merre találhat.
- Mosolyodtam el cinikusan, nem tudtam, hogy ez most bosszant-e vagy éppen valami kis örömöm is lelem benne. Igen talán valahol mélyen megláttam benne a lehetőséget is. Meg azért hiányzott David, igyekeztem magam távol tartani tőle, nem írtam emailt, nem kerestem fel és nem hívtam telefonon, holott csak pár lépésembe került volna. De most az esély, hogy újra megérinthetem valahol bennem felgyújtott valamit. Csak ezt egyenlőre igyekeztem nem beismerni.
- Valóban, csak tudod amikor én beadtam a válópert neked is vissza kellett volna lépni. Egy normális baráti kapcsolatban ez így működik. Két nő között a férfinak kéne hoppon maradnia, és nem pedig a nőknek. Hiszen te is tudod meg én is, hogy nem esett volna nehezedre valaki mást találni. Miért akartad annyira Davidet? Ne áltass azzal, hogy szereted vagy ilyen hülyeségekkel...- Nem szerette, biztos, hogy nem volt belé szerelmes, legalábbis nem eléggé. Annyira nem, mint én, ő csak vonzónak találta, kényelmesnek. David férjezett, szexi, gazdag és határozott pont Bell esete. De még száz ilyen van ebben az átkozott országban, miért pont a legjobb barátnője férje kellett neki?
Elmosolyodok a kérdésén.
- Nem én, semmit sem akartam neked mondani. Hiszen nem én akartam ide ülni hanem te invitáltál. Ha pedig már itt vagyok akkor nem mindegy? Akár el is mondhatom, hogy mit gondolok. Akár beszélgethetünk is. S te? Van valami amit mondani akarsz nekem? Még is minek kérted, hogy csatlakozzak, ha csak sértődött tőmondatokban válaszolsz?- Ismertem már, nem olyan voltam, mint a többi felszarvazott asszony aki a szeretővel beszélget. Én jobban tudtam, hogy mi lakozik a szép arrogáns arc alatt, habár én sem lehettem mindenben biztos. De azért ismertem Bell-t, tudtam, hogy már azért bánta, hogy ide ültetett. Hogy bármilyen arcot is vág, s bármilyen hetykén is válaszol, azért idegesíti a dolog. Dühíti, hogy itt vagyok, és még beszélek is vele, hogy belecsúfítottam a kis útjukba. Hiszen a megjelenésem felborítja az esetleges nyugalmukat. Innentől minden hasonló lesz, mint a szárazföldön.

VISELET

- Ahogy akarod, drágám… - gondosan kimért, kurta mosoly jár a szavaim mellé, és egy pillanatra sem fordítom el a tekintetemet. Az az igazság, hogy ahhoz még Trishre sincs szükség, hogy bizonyos napokon teljesen elveszettnek érezzem magam, és fogalmam se legyen róla mit és miért csinálok. Az, hogy itt van, pusztán csak testet ad a veszélynek, közelebb van, mint gondoltam, de valahol eddig is vártam a pillanatot, amikor valami megtörik, amikor valamit elveszítek, amikor valami megint balul sül el. Eleget láttam. Elég férfit ismertem már ahhoz, hogy tudjam, tettethetem, játszhatom a naivat, elhitethetem mindenkivel, hogy elhiszem, ez lesz a tündérmesém, most jön a happy end…de talán egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy saját magam hinni tudjak ilyesmiben. Már rég nem hiszek semmiben. Kapaszkodom a pillanatba, oly görcsösen, mert fogalmam sincs, mit hoz a holnap. Tervezhetek, de bármi megtörténhet. Tudom, elbizakodottnak tűnök minden nap, szinte minden egyes percében, de már jó ideje nem voltam az igazán. Még el is tölt valami perverz örömmel, valami sötét kis bugyorban, hogy végignézhetem, mi fog ebből kisülni: David, Trish és én egy hajóra zárva, alig pár falnyira egymástól, nincs hova menekülni, nem lehet kiszállni. Aminek kell, meg fog történni, akármit is teszek…ha nem így alakulnak a dolgok, bizonyára tovább élhetek a kis dédelgetett illúziómban, mint így. Csak ennyit kell elfogadnom, és mégsem sikerült még soha, jobb belátásra bírni magam. Vagyis nem fogok csak úgy, könnyedén félreállni, mintha nem számítana, mintha az egész tényleg csak játék lenne.
- És mit tudsz te azokról, akiket valaha is szerettem? – fájó, és kínos pontra tapintott, de nem rezzenek még csak össze sem. Hogyisne. Ez nem az a meccs. Persze megértem, hogy efféle következtetésekre jutott, nem hinném, hogy valaha is kiejtettem volna a számon olyan szavakat, mint szeretet, szerelem, szeretem, csak azt, hogy akarom, csak azt hogy ő szeret, vagy azt merte állítani, szeret…gondolom ennyi volt az összes kapcsolatom Trish számára. De nem nekem. De persze…erről nem fogok vele itt és most hosszas diskurzust folytatni. Anélkül, hogy elmondtam volna, egykor úgyis eleget tudott, úgyis látta, hogyan tudok összedőlni, mint egy kártyavár, pusztán mert mások kirántották az alsó kártyáimat. Kíváncsi vagyok, ő megtenné-e.
- Ha nem akartál volna leülni, akkor nem ültél volna le – jegyzem meg ezúttal egyáltalán nem hamis szórakozottsággal. Nehéz megmásítani egymásról a véleményünket. Tudom, megértem, hiszen fordítva is így áll a helyzet, gyűlölnöm kéne nekem is a feleséget, aki az utamban áll, de nem gyűlölöm Trisht. Hiszen én vétettem ellene, ezért nem nekem kellene utálnom, de azt gondolom…vagy csak remélem, hogy ezzel valahogy ő is így van - Feltételeztem civilizált emberek módjára tudunk beszélgetni. Megkérdeztem volna, hogy vagy. Mit csináltál mostanában. Megfelelő-e a szobád, találkoztál-e valaki érdekessel, és a többi – vagyis, mintha mi sem történt volna. Persze, én ezt jobban szeretem, pontosan tudja, sikerült is az orrom alá dörgölnie az őszinteségét, a kertelés nélküli valóságot, de nem ő az első ember a földön, akitől ezt kapom. Boldoggá persze nem tesz, de ez még azért nem a világ vége. És azért…valójában tényleg érdekelne, hogy mi van vele. Davidtől függetlenül. Csak lehet nincs már olyan, hogy tőle függetlenül.

Bellen szinte lehetetlen kiigazodni, ahogyan sokszor Daviden is, ilyen szempontból tökéletesen egymáshoz illenek...rossz volt bevallani, hiszen az mondtam, hogy nem hagyom magam Bell által felidegesíteni, de roppantul dühített a közönye. Ennél minden jobb lett volna, bárcsak sajnálná, legalább egy kicsit, vagy bosszankodna amiért belerondítottam az útjába. Persze tudom, hogy legbelül ez így van, idegesítem, ahogyan ő is engem, észreveszem én, apró jelekből, de nem elég látványosan ahhoz, hogy meggyőző legyen és ez dühít. Én sosem tudtam ennyire rideg lenni, hiszen az volt, akár egy jégcsap. Valahol irigyeltem ezt a tulajdonságát, valahol viszont szántam érte.
- Semmit! Ugyanis soha nem mondtad senkiről, hogy szereted. Egyáltalán képes vagy rá Bell?-Jó, nem ez életem legszebb gesztusa. De ez egy gusztustalan játék, ott vált gusztustalanná, hogy David lefeküdt Bellel, és ott undorítóan hányingerkeltővé, amikor én mindennek ellenére, nem is egyszer és még is vele van együtt. Kicsit olyan ez a helyzet, mintha én váltam volna szeretővé. Holott az én ujjamon van az kicseszett gyűrű.
Fanyarul elmosolyodom a válaszára.
- Hát hogyne, gondolom neked roppant kényelmes lenne ha úgy tennénk, mintha mi sem történt volna...- Mormogom az orrom alatt, miközben belekortyolok a narancslevembe. Pillantásomat körbevezetem a termen, senki sem figyel ránk, tehát nem vagyunk hangosak, szóval ha úgy vesszük akkor civilizált emberek módjára viselkedünk. Két nő akik nem tudnak dűlőre jutni, és mind a ketten sértettek. Habár fogalmam sincs, hogy ő ebben a történetben pontosan hol lett megsértve, de mindegy.
- A szobám remek, és jó belegondolni, hogy nem én fizettem, mert átkozott drága volt...- Mondom visszapillantva rá, természetesen David volt aki fizette, vagyis a közös számlánkról vettem le a pénzt. Persze azt nem tudhatta mire, de valamilyen okból még mindig nem tiltotta le a társkártyámat, tehát vessen magára. Ennyivel igazán tartozik, elvégre a férjem, legalábbis még papíron, ami az enyém azaz övé is.- Találkoztam Killiannal, ami elég kellemetlen...de hát ez van...-Tud Killről, hiszen amikor elhagytam Davidet és elmentem abba a tánciskolába tanítani még minden nap felhívtam, hogy elmondjam neki mi újság, és hogy megkérdezzem, hogyan halad az akkori afférja. Akkor még nem jöttek össze, vagy csak nem tudtam, hogy együtt vannak, de szerintem nem voltak. Nem tudom még sosem kérdeztem. Aztán elkezdtem kavarni Killel, és amikor David felbukkant, egyszerűen leléptem vele és meg is szakítottam minden kapcsolatot Killel. Pedig annyit segített, sokkal tartozom neki.
- Majd valahogy elsimítom a dolgot. És neked? Milyen a szobád? Tekintve, hogy az enyémmel azonos szinten van, biztos gyönyörű. Találkoztál valaki érdekessel?- Igen, belemegyek ebbe a képmutatásba, de képtelen vagyok a hangomból azt a leheletnyi gúnyos élt eltüntetni, ami ennek a szituációnak szól. De annyira minimális, hiszen elfojtom, hogy talán észre sem veszi. Bár Bell elég jó megfigyelő, ebből és, és ebből építkezve teszi tönkre a kapcsolatokat.
VISELET

- Sokkal több mindenre vagyok képes, mint gondolnád – ha ezt most valaki másnak mondanám, még gurgulázó kacagás is járna a mondat mellé, hiszen ez az, amit magas labdának hívnak. Most nincs kedvem nevetni. Trish szeme közé nézek, mint aki rettenthetetlen, de mindketten tudjuk, hogy nem vagyok az. Szeretet, szerelem… tény, hogy a családomban éppenséggel erről semmit sem tanultam, de tudok szeretni. Rengetegszer nem hagyom magam szeretni, egyre kevésbé, mert túl sokat is szerettem ahhoz, hogy tudjam, milyen az, amikor kitépik a szívedet a helyéről. Magam sem tudom, Daviddel mi a helyzet. Tudnám szeretni. Tudnám imádni. Két pillanat leforgása alatt tudnék úgy belezuhanni, mintha más sosem létezett volna, ez mindig is nagyon ment, és talán csak idő kérdése, hogy ez megtörténjen. Trish viszont…a maga ironikus módján egész eddig talán éppen Trish tartott vissza ettől. Ahogy annyi másikat, Davidet sem merem egyelőre szeretni. Az átkozott gyűrű miatt. Ha nem lenne, minden más lenne, talán minden máshogy is alakult volna, nem csak nekem, mind a hármunk számára, de annak ellenére, hogy lelkesen ignorálom a tényt, attól még tudom, hogy így van. Az a gyűrű létezik, az a gyűrű Trishhez köti, és ahogy a pszichológusom mondaná, minden bizonnyal szándékosan választok mindig olyan férfiakat, akik tulajdonképpen egy határon túl számomra elérhetetlenek. Hülyeség, nem…? Akárhogy is, erről nem beszélek. Máskor sem, most meg pláne nem. Csak mert remekül tudom előadni a „semmi probléma” műsorszámot, attól még Trish meg én ellentétes oldalon sorakoztunk most fel a sakktáblán. És ezt egy pillanatra sem felejteném el.
Akkor változik csak meg valami a pillantásomban, ami rajta nyugszik, amikor azt mondja, hogy találkozott Killiannel. Hogy mi van? Akaratom ellenére is bizonyára látszik rajtam az érdeklődés, és ennek semmi köze a jelenlegi helyzetünkhöz. Ez sokkal inkább a barátnő reakciója, azé, akivel ilyesmit teljesen hétköznapi lenne megtárgyalni, és azt hiszem annyira még nem sikerült kibújnom ebből a szerepből, mint az várható lenne. Ismerem a sztorit, persze…meg is kérdezném, hogy mi történt, hogy van, mit csinált, mondott Kill. De megtehetem még ezt? Vagy tegyek az íratlan szabályokra, ahogy amúgy is szokásom, és tetszelegjek megint úgy, mint a barátnő, a váll a sírásra, a hallgató fül? Nem tudom, Trish mit szeretne, de miért mondta volna, ha nem akar beszélni róla…? - Vicces ez a hajó – majdnem tényleg érzem a helyzet humorát. Mi vele, ő meg egy régi szalmalánggal fut itt össze, akaratán kívül. Igen. Majdnem érzem. De csak majdnem - És, hogy zajlott ez a találkozás? – mégis megkérdezem. Mégis mit veszíthetnék? Hiszen tulajdonképpen már feladtam a barátságát azzal, hogy összefeküdtem a férjével, jól tudom, és mégis megtenném újra, ha újra játszanánk ezt az egészet…
- Igen, pazar. Kényelmes. Jó a kilátás. Remek a habfürdőjük – mert én tényleg tudok úgy csacsogni, mintha mi sem történt volna, és Trish néhol finoman árulkodó hangja sem akaszt meg - Nem igazán. Itt van az az öreg pár, akiket mindig kinevettünk a Black Cabben. Tudod, az a nő a nevetséges hajszíneivel, meg az ürge a kockás golfnadrágban…