Dorothynak

Nem szükséges elmesélnem, mit keresek itt. A hajón vagyok, a hajó gyomrában, mely távolabb visz engem az elmúlt év bevallom, kissé már unott dolgaitól. Távol Pattől is, így végre megszakadhat közöttünk az a sok szálon futó kapcsolat, melyről egyébként, amíg egy lakásban tartózkodtunk, ha el is váltunk már, olyan nehéz volt lemondani.
És egy olyan férfi, aki frissiben mondott le a nőről, aki évekig a szeretett felesége volt, hol máshol töltene egy ilyen hajóutat, legalábbis annak legnagyobb részét, ha nem a bárban?
Igaz, alapvetően nem szoktam inni, vagy legalábbis igen keveset. De most éjszaka van, fényképeznem nincs mit. Hacsak nem az innen nem messze lévő sztripbárban táncoló hölgyeket, de szerintem azok az ékszerek, amiket a testükön körülbelül ruha helyett is viselnek, kivakítanák a gépemet. Nekem pedig egyébként sem szokásom embereket fényképezni. Pat volt talán az egyetlen, akit valaha megkértem, hogy legyen az egyik sorozatom alanya. Azt meg sem mertem mondani neki, hogy annak a képsorozatnak az árából jöttem most el erre az útra, és abból fogom kifizetni a lakásban lévő tulajdonrészét is. Ez bunkóság volt tőlem, de én csak meg akartam szabadulni az emlékeimtől.
Szóval a hajó, és a bár. Itt egész csend van, valamiféle modern jazz szól, bár ezekben a mai kevert zeneműfajokban nem különösebben vagyok jártas. A férfiak nagyobb része nyakkendős zakóban van, a nőnemű egyedek testét kisestélyik és koktélruhák takarják már amennyire.
Én vagyok az üdítő kivétel, bár senkinek a szeme nem is nagyon akad meg rajtam, akin egy szál sötét farmer van, hozzá rendesen begombolt, szürke kockás ing. Nem veszem úgy, mintha üzletember vagy milliomos volnék csak azért, mert egyszer az életben én is elutazgatom a pénzemet. A vágyam arra, hogy messzire jöjjek, jogos volt, és meg is kaptam, amit akartam, hiszen nem is csak én nem tudom, hogy hol vagyunk. Esélyes, hogy haza sem kerülök élve, így tehát most nem itt kellene ülnöm egyedül, hanem keresni egy szingli, de legalább boldogtalan partnernőt magam mellé, akivel elverhetem a perceimet ezen a hajón. Akin - hogy fogalmaznak ma? - kedvem tölthetem. Csakhogy nem vagyok az az embertípus, aki bárkinek kölcsönadja az ágyát vagy a pénztárcáját. Nem is kifejezetten szeretek ismerkedni sem, hiszen sok jó tapasztalatom eddig nem származott belőle. Félreértés ne essék, nem hiszem, hogy minden nőt utálni kell, és nem akarom  végigszexelni az államot csak azért, mert eggyel a sokból a dolog nem sült ki jól.
Inkább csak iszom, mert a gondolkodás ma már jobban árt.
Ez mondjuk csak a második söröm, valami méregdrága kotyvalék, amiben több a minőség, mint az alkohol. Ha tízet meginnék, azt sem biztos, hogy megérezném, de nem is akarok berúgni, csak lazítani egy kicsit. Talán még táncolnék is, ha lenne kivel, de a pultnál egyetlen nő üldögél, méterekre tőlem, és ő is úgy tűnik, mint aki egy itteni szemével vizslatja a partnereket. Bár nem egyenruha van rajta, de azért észrevenni valakin, ha nem is inni jött, de nem is ágybabújós partit keres, csak figyel. Figyeli ezt a sok hülyét, úgymond, aki a pénzét jött költeni. Megkockáztatom, az ilyen ember lehet itt a legértékesebb társaság.

Dorothynak

A fiatal nő, akin pillantásom már az imént is megakadt, most visszaigazolja nekem a tényt, hogy unja már az öltönyös, önimádó idiótákat, a pávákat és a díszmajmokat, a kanos bikákat és vélhetően a pénzes perverzeket is. Nem is meglepő, hogy csak mi ketten ülünk a pultnak ezen a részén, mindketten magunk vagyunk, ráadásul láthatóan egyikünknek sem valami izgalmas az este. Pedig valahol a tudatom mélyén én is azért jöttem, hogy megtaláljon némi inger, hiszen a felejtés csakis úgy jöhet létre, ha a fejemben lévő unott emlékeket és fájó gondolatokat átírja valami más, valami aktuálisabb. Ehhez nem feltétlen kell úgy viselkedni, mint egy idióta, ahogy a legtöbb itteni vendég teszi, de azért nem árt, ha nem csak ülsz, mint egy töketlen.
Így aztán amikor az ifjú hölgy pillantását másodszor is megtalálja az enyém, már egészen biztos vagyok benne, hogy közelebb kell üljek hozzá, de minimum ki kell nyissam a szám.
Ám hiába a nagyszerű terv, a kisasszonyt előbb veszi ostrom alá valaki más. Valaki, aki talán nem kapott a beszélgetésre engedélyt olyan tekintet által, mint amit én láttam az enyémbe vetülni. Mi tagadás, gyönyörű szemek. De jobb is, ha elfordulok, mert egy pillanat alatt valaki más fogságába estek, hisz nem voltam elég gyors, hogy a hölgy az én beszélgetőpartnerem legyen. És sajnos, amint hallom, a másik fickó még csak nem is beszélgetni akar vele.
Mi tagadás, nem vagyok oda a bunkókért. Egy férfinak nincs joga kihasználni a testi erejét, hacsak nem épp háborúban áll a nemzete, vagy meg kell verekednie valami ósdi, ledobott kesztyű miatt a kedvese ellenfelével. Szóval pillantásom visszatér a nőhöz, és épp találkozik az ő segélykérő tekintetével. Ezalatt nem telik ugyan el néhány mondatra elegendőnél több idő, de máris látom, ahogy foltok pirulnak a kezén. Na, nem. Ezt nem. Nekem ugyan semmi közöm a nőhöz, de bármit behazudok, hogy ennek a fószernek se legyen.
- Ha ismeri azt a fajtát, amelyik puszta szolgálatkészségből is teljesíti minden óhaját, akkor menjen nyugodtan, és keressen valaki olyat, aki ebbe a kategóriába tartozik. A hölgy tisztán és érthetően közölte, hogy nem kíván önnel tartani, abban pedig biztos vagyok, hogy egy nyelvet beszélünk.
Épp csak megigazítom az ingemet, miközben leszállok a bárszékről, amelyen eddig ültem, de már tudom, hogy másodperceken belül meg fog ütni. Mert elereszti, sőt, a pulthoz löki a lányt, és felém fordul.
- Hogy mi van, te kis mocsadék?- hagyják el száját a nem túl udvarias, de legalább teljesen érthetően artikulált, jó hangos szavak. Gyorsan emeli a kezét, és erős öklét belenyomja a képembe olyan erővel, hogy én is a pultnak dőlök. Ezt nem tudom kivédeni, de mielőtt visszahúzná a karját, én a pultra rántom azt, és könyökhajlatába teljes erőből vágom bele a könyökömet. Erre természetesen felordít, káromkodni kezd, de mire távolabb lépek két lépést, már kiderül, hogy utánam jönni nem annyira akar. A lányhoz fordulok, felmérem, hogy van. Remélem, ő is felméri az én állapotomat, mert mintha vérezne az orrom. Azt pedig jobban szeretném biztosan tudni.
- Talán üljünk le egy kicsit távolabbi asztalhoz, ha van kedve - javaslom neki nyugodt hangon, és várom, mit felel.