Vanessa Grace Lacourt

❝I’ve tried to be fair and pretend like I care
But no asset is worth all the time
Spent listening and laughing to dramas that mean nothing
Can’t find any depth to these minds

Sosem voltam hangos, ragyogó, vibráló jelenség, mint a többi lány. Nem, én nem ereszkedtem le hozzájuk. Sosem kaptam meg a lehetőséget erre. Szívem szerint csak ültem volna az iskolapadokban, nevettem volna az osztálytársakkal, életem kalandja lett volna, ha egy végzős fiú egyszer is hozzám szól. Én odaadtam volna a radírt és a ceruzát is kölcsön, de még talán örökbe is azért, hogy egy normálisnak mondható életet éljek, a hétköznapi nehézségekkel, úgy, mint bárki más. Soha ne érjen nagyobb csalódás annál, hogy a barátaim kibeszélnek, és egyest kaptam matematikából…

De nekem nem ilyesféle problémáim voltak. Nem voltak barátaim, akik kibeszélhettek volna, sőt, olyanok sem, akikkel suli után beülhettünk volna a McDonald’s-ba sajtburgerezni. Viszont cserébe volt egy egész ország – Belgium -, és néha egy egész világ, ami rajtam élezhette a körmét. Széttéphettek, amikor csak kedvük tartotta, és egy rossz szót sem szólhattam. Nekem annyi volt a dolgom, hogy csendben üljek, vagy álljak, amikor azt mondják, és kedvesen mosolyogjak mindenkire. Elég egyszerűnek tűnik, és valójában az is. Nem vártak el tőlem soha semmi többet. De én mindig is kihívásra vágytam, hogy küzdhessek a célért, hogy vért izzadjak minden egyes centiért, és aztán büszke lehessek magamra, hogy valamit saját erőmből elértem.

Azonban az élet másként határozott. Fent eldöntötték, hogy mi legyen a sorsom, és így egy dúsgazdag família egyetlen gyermekeként láttam meg a napvilágot. Belgiumban. Brüsszelben. Ez az ország általában pozitív benyomást kelt az emberekben, holott a belső ellentétek mind a mai napig fennállnak. Flamandok vagy vallonok? Ez itt a kérdés. Nos, az én ereimben flamand vér csörgedezik, sőt, az őseimében is, és persze, hollandok vagyunk, amennyire csak lehet. Épp ezért képes lennék a fél karomat odaadni azért, hogy vallon lehessek, azaz francia, csak, hogy borsot törhessek a szüleim orra alá. Bennem a mai napig ott van az a düh, amit nem engedhettem ki, talán csak egy rock koncertre kellett volna elmennem, hogy tomboljak, de nem mentem. Micsoda pech! A szüleim szívbajt kaptak volna. Ők ugyanis ismert, sőt, több helyen elismert emberek. Az apám régóta a jobboldali, demokratikus párt vezetője, és népes rajongótáborral rendelkezik. Jelenleg is miniszterként tevékenykedik, bár az ország államformája alkotmányos monarchia. És innentől kezdve már minden világos, mint a nap.

A politikai karrier mindig is fontosabb volt apámnak, mint az, hogy velem játsszon, anyám pedig kötelességének tekintette, hogy mellette legyen minden fontos eseményen, hátha egyszer ő is címlapra kerül, és fontosnak tűnhet az emberek szemében. Így nem nehéz kitalálni, hogy nevelők gondjaira lettem bízva gyerekként, akik apám emberei voltak, azt tették, amit megengedtek nekik. Nem jártam óvodába, iskolába meg pláne nem. A legjobb magántanárok foglalkoztak velem, tanulás után zongoralecke, énekóra, balettozás vette kezdetét, és soha nem ért véget. Délutánonként sétáltunk a ház körül, akkor láttam néha, hogy a házat mennyi testőr védi és kamera figyeli. Tizenháromféle szökési kísérletet dolgoztam ki akkoriban, de végül egyiket sem mertem kipróbálni. Nem tudtam, mihez kezdjek, miután sikerült a hadművelet. Kihez mehetnék? Hol aludnék? Mindent megkaptam, amit csak kértem, sosem nélkülöztem anyagi javakban, éppen csak azt a leckét nem tanultam meg soha, hogy mit jelent megdolgozni a sikerért. Emlékszem, egyszer azt kértem, hogy hadd mehessek le a játszótérre, mire apám építtetett egy hatalmas játszóteret a kertünkbe. Egyszer sem ültem fel egyik hintára sem. Sokkal boldogabb lettem volna, ha inkább kézen fog, és ő maga visz le a közeli parkba.

A napjaim monotonitását maximum az törte meg, ha apám fogadást adott a házban. Akkor rengeteg ember gyűlt össze, és mindenki a politikáról beszélt, csak repkedtek a szavak, amiket nem értettem. Ezeken az estélyeken általában átjöttek a barátaim is. Akiket teljes szívemből gyűlöltem. Hasonló korú, hasonló sorsú lányok és fiúk, akiket elvakított a fényűzés, és imádták, hogy semmi dolguk sincs. Utáltam hallgatni a felszínes ömlengéseiket arról, hogy milyen férjet akarnak, milyen palotát… Ez mind-mind rémesen különbözött attól, amire nekem szükségem lett volna. De csak egyszer próbáltam volna meg elmesélni, mi mindent szeretnék én elérni az életben, akkor gúny és nevetség tárgyává avanzsálhattam volna. Ezért inkább csöndben maradtam. Megtartottam a véleményem, és igyekeztem rejtegetni a dalaimat, amelyeket az akkori álmaimból szőttem.

Olyan vagyok, mint egy hercegnő, akit az erdőben felejtettek. Mindene megvolt, kivéve emberi kapcsolatokat, valódi érzelmeket, bármiféle fogalmat az átlagos életről. Életképtelenné tettek. Saját magam vagyok a legnagyobb ellenségem, és mégis hogyan lehet valami ilyesmi ellen küzdeni? Dühös tinédzserből undok huszonéves lettem, hála a gondos nevelésnek, amit otthon kaptam. A futást választottam. Elmenekültem egy olyan helyre, ahol én is legalább annyira jelentéktelen vagyok, mint bárki. Az USA nem volt rossz terv, de egy hajó, ami legközelebb csak Sydneyben áll meg, maga a mennyország. Énekest kerestek, én nem voltam az, de mindig is szerettem volna azzá válni. És ha ez az egy lehetőségem adódott az életben, akkor mindenképpen ki kell használnom.

Lehunyom a szemem, és egy másik helyre képzelem magam, eltűnik a látóteremből ez a sok ember, és csak a hullámzó tenger marad. És én. Csúnya vagyok, amikor énekelek, az arcom ezernyi különféle grimaszba torzul, ahogy beleélem magam a szövegekbe. Új érzések öntenek el, kirántanak a magányomból és új élményeket adnak. Hunyorítok, képzeletbeli dolgokat vizionálok, méreteken, formákon agyalok. Igen, bizonyára rondán festek. De belül, itt bent ilyenkor érzem magam a legeslegszebbnek. Ezért remélem, hogy soha nem ér véget a dal, hogy mindig legyen miről énekelnem, álmodnom, még ha senki nem is hallgatja.