Winter Elizabeth Wythe

❝Isten mindenkire annyi fájdalmat osztott, amennyit az illető el bír viselni, se többet, se kevesebbet.

Mezítelen testemet, amelyet az ágy sikamlós, selyemtakarója lágyan ölelt körbe, minden ízében megállíthatatlanul remegett, azonban egyáltalán nem a kéjtől, s a soha el nem múló örömtől, amelyet a női főszereplők a legtöbb romantikus történetben érezni szoktak, ahol az erős, határozott, ámde mégis szerető férfiak az általuk szeretett, s imádott hölgyet mindennél jobban óvnak, s védenek, miközben minden másodpercben attól tartanak, hogy kedvesük apró darabjaikra törik, még is olyan leírhatatlan örömben részesítik a nőket és tesznek olyan ígéreteket, amelyeket be is tartanak, addig én sokkal inkább a soha véget nem érő fájdalomtól, amely nem csak a testemet rágta szúként, hanem a lelkemet is.

Olyan mereven, s mozdulatlanul feküdtem az ágyon, mintha csak egy nagyszerűen megmunkált márvány szobor lettem volna, amely maga, a méltán híres, Donatello keze munkáját dicsérte volna. Rettegtem attól a pillanattól, mikor majd meg kell mozdulnom, a tompa fájdalom az egész testemet lassan feszítette szét, minden lélegzetvételem után. Ölem, ahogyan felhúztam a felül lévő lábamat, megfeszült és sajogni kezdett, oly annyira, hogy szinte abban a pillanatban összegörnyedtem a fájdalomtól.

A halálomat kívántam, mindennél jobban. Nem akartam tovább élni, mindennél jobban vágytam arra, hogy itt hagyjam ezt az átkozott világot, s a mellettem fekvő férfit, aki mint ahogyan máskor is, most is mélyen alszik, mint aki jól végezte dolgát, közben pedig úgy röfögött, mint egy megvadult vad kan, miután sikerült megmenekülnie a vadászoktól. A hányinger elemi erővel tört fel belőlem, s éppen hogy lent tudtam tartani, mivel gyomrom ádázul küzdött az ellen, hogy bármi is bennem maradjon, annak ellenére is, hogy már két napja nem ettem semmit. Testem gyönge és fáradt volt, a végletekig kimerült. Nem értettem, hogy mi az ami még a földön tart… Nem akartam élni, egyszerűen csak… Halott akartam lenni.

Könnyeim savként marták a szemeimet, de tudtam, hogy nem engedhetem őket szabadjára, igyekeztem sűrűn pislogni, hogy eltüntessem a sósvíz-gömböket, akaratommal tökéletesen ellentétben mégis lecsorogtak az arcomon. Kétségbeestem, s a félelem egyre inkább nőni kezdett, amint megéreztem magam mögött a súlyos test mozgását, amely azt jelezte felém, hogy a mellettem heverő férfi nemsokára felébred. A tudat ellenére is, hogy mi fog történni, hogy mi lesz a büntetésem a sírásért, kikészített, s hagytam, hogy a fájdalom eleméssze a testemet, hagytam, hogy testemet rázni kezdje a sírás, amely még ha fojtott is volt, tökéletesen hallható a néma üres szobában.

– Már megint bőgsz? – Hallottam meg a hangját közvetlenül a fülem mellett, suttogása fenyegető volt, s engem pedig arra kényszerített, hogy könnyeim elapadjanak, azonban én magam továbbra is úgy remegtem a félelemtől, mint a kocsonya. Nem volt kellemes hangja, nem volt mély, nem volt férfias, egyszerűen olyan hang volt, amelyet nem akartam volna semmikor sem újra hallani. – Kérdeztem valamit, válaszolj! – Képtelen voltam megszólalni, tétlenül nyeltem. Kiszáradt a torkom. Torkomra forrt a szó. Gombóc nőtt a torkomban. Ilyen, s ehhez hasonló közhelyekkel voltam képes jellemezni jelenlegi helyzetemet. Elmém kétségbeesetten sikoltott válaszért, nem tudtam, hogy mi a helyes válasz, mindkét esetben más a következmény, még is mindkettő ugyan olyan fájdalmas. Ha a válaszom egyértelmű igen, akkor megver… Ha a válaszom nem, akkor pedig újra befurakodik a lábaim közé, hogy magáévá tegyen. Ha csöndben maradok, mindkettőt egyszerre.
Felsóhajtott. Türelmetlenül. Unottan.
– Tudod, bébi, sokkal jobb életünk lehetne... Pontosabban, sokkal jobb életem lehetne. – Összerándultam, ahogyan keze a derekamra csúszott, s durván megszorított, s a hátamra fordított. Undorodtam tőle. A közelségétől. A hangjától. Az érintésétől. Mindentől, ami csak ő volt. Rettegtem tőle. Miatta a napjaim csak egy unott, szürke semmivé váltak. – Nem ártana, ha felszednél néhány kilót, csont és bőr vagy. – Már nem háborodtam fel, nem magyaráztam el neki, hogy az elmúlt két évben, miatta váltam ronccsá, mert Ő volt az, aki mindent elvett tőlem. Az életemet. A vágyaimat. A reményeimet. Mindentől megfosztott. Nem értett volna meg semmit. Nem akartam már magyarázkodni. Nem voltam rá képes. Nem is volt értelme. Nem vágytam egy újabb verésre. Azt akartam, hogy békén hagyjon. De féltem. Féltem elmenni a rendőrségre. Féltem elmondani a bátyámnak, hogy mit tesz velem – pedig már ő is rákérdezett, nem egyszer, nem kétszer, hanem minden nap felhív emiatt legalább háromszor. – Kezdhetnél magaddal valamit. Fesd be a hajad, üdítőbb látvány lennél szőkén vagy vörösen, ez a barna már nagyon unalmas.
Ismét felsóhajtott. Undorító kezét levette rólam, majd pedig kikelt az ágyból. Hitetlenkedve néztem, hogy a fürdőbe ment. Hallottam, ahogy kotorászott, majd pedig kijön onnan és felöltözik, aztán szó nélkül távozott.

Nem értettem, hogy mi történt. Nem értettem, hogy miért lett vége ilyen hamar. Semmit sem értettem.