Tito Fabiano Giodarno

❝Max. négy soros idézet, mely jellemzi karaktered.

- Ember! Ne takarja már el a szemét, amikor vezetni tanulok! - többször is rászóltam oktatómra, aki papírjait húzta szeme elé, és megállás nélkül katolikus hitét fitogtatta a Mi Atyánk hosszas mantrálásával. Én is itt voltam a kocsiban, hát nem lehetett volna több bizalmat szentelni nekem, minthogy a szerencsére bízza életünket?! Felháborító, hogy Mamáék ennek a fószernek fizetnek hetente azért, hogy vezetni tanuljak. És az egyetlen, amire képes, hogy magzatpózba gubózva vasárnapi misét tartson.
- El fogom ütni ezt a nőt... Mamám... mondja már meg, hogy fékezzek! Marcello, nyissa ki a szemét!
Kétségbeesett parancsom süket fülekre talált. Lányos sikítás szakadt át az oktatóm száján. Minél hátrébb kívántam tolni magamat a kormánytól, így a kormánykerék két oldalán kilenc és három óra szorításánál kifeszítettem karjaimat. Szemeim kitágultak, szívem egyre erőteljes ütemet vert mellkasomban. Egyre rövidült a távolság. Az persze eszembe sem jutott, hogy levegyem lábam a gázpedálról. A testemben halmozódó stressztől lábfejem még inkább megfeszült. Az oktató autó a megengedett ötven helyett lassan kilencvennel száguldott Róma belvárosának zsúfolt utcáin.
Megállni? Hogy megállni?
Teljesen kétségbeestem, ahogy megláttam az utca végén sétáló embereket. A méterek egyre fogytak, az autó egyenletes egyenes vonalú sebességgel zabálta a métereket. Teljesen leblokkoltam, lekaptam kezeimet a kormányról, és teljes erőmmel ütni kezdtem a dudát. Ütni? Nem... inkább ráfeküdtem, hogy mindenki észrevegye a száguldó kocsit alattam.
- Álljon meg... könyörgöm, álljon meg. Az anyám nevére esküszöm, hogy átengedem, csak álljon meg! - remegő hangon végre megkezdte Marcello a velem való kommunikációt.

Nos. Tekerjük vissza az időt.

Nem voltam ennyire flúgos. Tényleg. Nem szartam össze magam a 90 km/h-ás sebességtől, nem készültem csoportos temetést szervezni Rómában és az oktatómat sem akartam börtönbe juttatni felelőtlensége végett. Egyelőre. Míg tökéletesen megjátszottam a szerencsétlent, akit a kocsi vezet, nem pedig ő vezeti a kocsit, addig Marcello, apám gyerekkori barátja, majdnem maga alá csinált az ülésen. Hangom végtelen frusztrációról, halál bűzét szagló érzelmekről árulkodott, a komoly színjátékot mindössze két perc erejéig tudtam megtartani, egyébként szórakozottan teli vigyorral száguldottam át a betondzsungelen.
Nem röhögtem fel. Már másfél éve járatom Marcelloval a bolondját, és hitetem el vele, hogy képtelen vagyok a KRESZ szabályainak megfelelően közlekedni, irányítani a papírkocsit. Kitartóan, lovagiasan és a szakmájának őszinte odaadással igyekezett kinevelni belőlem minden pimaszságot. Fáradhatatlan jellemem azonban a másfél évnyi tanulást színlelő időtöltés alatt sem tört meg. Ha beültem a vezető ülésre, mindig elkapott a vad hév, hogy tövig tapossam a gázpedált, és érezzem arcomba csapni a meleg szellőt. Lételemem volt a száguldás. Nem a kilencvennel való töketlenkedés. Azt meghagyom neki. Amilyen szerencsétlenül vezet, félő, hogy az olasz mentalitású társadalom előbb hajtana át az ő nyakán. Róma utcáin élt a régi módi szabály. Vagy te gázolsz, vagy téged gázolnak.
Nos, ha nem is így tanították a nyamvadt pármai egyetem kemény fapadjai között, akkor is a helyzetre így volt igaz.
Rátalált lábam a fékpedálra, s várakozás nélkül nyomtam be ütközésig. A zebrán remegő lábakkal, halálra hűlt arckifejezéssel toporgó nagymama és kutyája sokkal pocsékabbul festettek, mint a szélvédőre kenődött oktatóm.
- Szóval. Hogy is volt az a megvan a jogosítványom?
Pofátlan elégedettség lett úrrá rajtam, kényelmesen hátra dőltem az ülésen, és vártam a megerősítést, miszerint szokatlan vezetési stílusommal kiérdemeltem a hivatalos papírokat.

- Pa-pa-par...ar...parkoljon le és megbeszéljük.
Két kézzel kapaszkodott biztonsági övébe, miközben kettétört szemüvegét igazgatta. Ó, szóval megbeszéljük... ergó, jön a lebaszás, és a: "Tito Fabiano Giordano! Maga szégyent hoz az édesapjára, szégyent hoz az autós iskolámra... ráadásul tönkre teszi az egészségemet, és nyugdíjba kényszerít! Kizárólag azért vállalom meg az ötvenedik bukása után is, mert az apja a legjobb barátom. Egyébként már rég eltiltottam volna magát mindenféle mozgó jármű vezetésétől! Maradjon meg a babakocsiknál és ne veszélyeztesse honfitársai életét!"
Na, Papikám... ez volt, amire rohadtul nem volt szükségem. Ha már lúd, legyen kövér!
- Igenis.
Megkeményedett arcizmokkal, összeszűkített szemekkel meredtem a főutcára. Kezem sokat sejtetően csúszott a sebváltóra, hogy lükvercbe téve a Peugeot, leparkoljak. Ne hát, a parkolásnak sem az egyszerű módját választottam. Untam már az időpocséklást, amit Marcello mellett töltöttem. Nála is betelt a pohár, hát akkor egy utolsó cseppel el akartam érni, hogy az üvegpohár szilánkjaira porladjon.
- Előre! Tito! Tegye ki az indexet, és induljon meg előre! Mondom előre! MAGA SÜKET! GIORDANO! Feljelentem!
Mint aki mit sem hall, úgy tolattam bele az üvegfalú fagylaltozóba. Millió darabra zúztam az üzlethelyiség falát, s a bent ülőket menekülésre késztettem. Ez sem lehetett volna kellemesebb.
Sikeresen leparkoltam a pult mellé, és miközben kikötöttem biztonsági övemet, szembe fordultam, kedvenc és az egyetlen oktatóval, aki hajlandó volt elvállalni.
- Maga ŐRÜLT! Maga eszetlen! Idióta! Szerencsétlen! Tehetségtelen! Közveszélyes barom! Én ilyet még nem láttam! Érti?! Dehogy érti!
Tajtékzott a dühtől. Engem pedig ez módfelett szórakoztatott.
- Szóval, hogy is hívják az édesanyját? Azt a jó asszonyt, akinek nevére esküdött, hogy átenged? - ismét feltűnt arcomon az önelégült vigyor, s már ki is tártam az ajtót, hogy mehessek dolgomra.
- Én nem akarok magával az utcán találkozni... - remegő kézzel véste papíromra az átment szót. Csupa nagybetűvel, ötven darab felkiáltó jellel. Na, jó. Talán nem volt ötven, de a sort végigvéste.
- Köszönöm, Marcello. Holnap várjuk vacsorára. Mama remek bolognait készít. Ott a helye... én nem hagynám ki. Még tartozik a szüleimnek egy dicsőítő litániával a vezetési stílusomat illetőleg.
- HOGY MI?
- Jól hallotta, Marcello. Nehogy elképzelje, hogy meg lesznek a papírjaim, és akkor majd nem vezethetem a családi Ferrarinkat. A-a. Maga kezeskedik róla holnap este, hogy kedvemre randalírozhassak a városban. Na... nem tartom fel. Gyűjtsön erőt, regenerálódjon, és szedje össze a félúton elhagyott férfiasságát is. Csókolom a Mamáját!

Vállamra kanyarítottam farmerkabátomat, farzsebembe gyűrtem az igazoló iratot, miszerint vezethetek, s öblös léptekkel, mintha nem is most tettem volna tönkre egy belvárosi üzlethelyiséget, elsétáltam.
Nos. Így lett jogosítványom. De pszt... a család had tudja csak a megmásított változatot.