William Drake Nelson

❝Az emberi test, ha megfelelő gondoskodásban és edzésben részesül, a létező legkiválóbb fegyver.

Jelleme:
Egy komor, rideg katonás személyiségről beszélhetünk, ki nem tűri el a kihágásokat. Nem fél a kudarcoktól, hisz tudja, ha a katonaságnál túlélte azokat, akkor a való életben is megfog birkózni velük ha kell, ha nem. Épp ezért nem féli a halált se, fel van készülve rá.
Kiskorában bár el volt engedve, komisz, rosszcsont gyerek volt, hisz a nevelőnője nem a megtestesült szigor volt, de az idő múlásával megkomolyodott és egy érett férfivé cseperedett, aki a tengerészgyalogságnál bizonyított a legtöbbet rátermettsége terén. Jobb napjain képes pimaszabb és szórakozottabb lenni, persze ezt is csak bizonyos kereteken belül.

Külső:
Annak ellenére, hogy kiskorában egy nyurga, csenevész gyerek volt a betegségek és megterhelések miatt, mostanra igencsak szép szál legény lett belőle a maga 196 cm magasságával és izmos alkatával. Ehhez világosbarna haj és kék szem társul, melyeket az apjától örökölt. Egyedül "katona természete" az, ami az anyjáé, minden más az apjáé.
Ruhatára bár választékos, a tengerészetnél a szokásos egyenruháit viseli. De ugyan úgy van farmerja és tréningszettje, mint nyakkendője és élére vasalt nadrágja vagy zakója.

Előtörténet:

Van mikor az ember nem tehet mást, vagy szimplán nem akar mást tenni, mint a kötelességét teljesíteni. Vagy legalábbis azt, amit jónak lát és a szíve diktál, nem pedig azt teszi amit neki szabott az élet. A szüleim jól menő ügyvédekként keresték a kenyerüket már hosszú-hosszú éveken keresztül. Egyetlen egy alkalom volt az életemben, mikor tudtam, hogy mire teremtem, akkor viszont határozottan kiálltam az igazam mellett még akkor is, ha se anyám, se apám nem hitte el, hogy komolyan gondolom...
Katona akartam lenni. Na de melyik normális ember gondolja komolyan, hogy hadba vonul anélkül, hogy hívnák? Elég sok ilyen van, nem kell félni. Ki lenne aki megvédi a hazáját, ha nem lennének önkéntesek? Én is közéjük tartoztam és tartozok is. A büszkeségért és a hazámért megtehettem, hogy jelentkezzek, igaz? Mind emellett ott volt a Vietnámi háborúk idejében játszódó Hair című film is, aminek hála teljes lázban égtem és lelőni se lehetett miután a gondolatok befészkelték magukat a fejembe, miszerint "Én katona leszek!".  Úgy éreztem, hogyha valami egyszer megöl, ha meg kell halnom, akkor azt ilyen formában szeretném, hogy történjen. Hősi halált haljak. Mert nem egy gazdag kölyökként akartam elmenni, akit nem vesznek semmibe és utálják a sok pénze miatt.
A történelem mindig is a szenvedélyem volt, és bár nem akartam politikus lenni aki ténylegesen intézi is a történelem hosszan elnyúló, végtelen folyamát - magasba emeli vagy le dózerolja a népét -, katona még lehettem, nem igaz? Egy ember akit később lehet, hogy hősként fognak emlegetni. Egy gazdag kis ficsúr voltam, aki tizenhat éves koráig ivott, drogozott, szórakozott tanulás helyett, de végül belátta, hogy emlékezetes személy akar lenni. Valaki, aki megérdemli a dicsőséget, és akit addigi életében csak a pénzéért foglalkoztak vele, és az alapozta meg a jövőjét is. Azt akartam, hogy ettől minden ismerősöm eltekintsen. Nem akartam egy lenni a számtalan gazdag suhanc közül. Én Valaki akartam lenni.
És meg is tettem... amint betöltöttem 21. életévemet, jelentkeztem.


- William?! - csapta le anyám az asztalra a behívómat. Tekintetéből mindent letudtam olvasni, amit nem szerettem volna  - Ez mi?
Fekete szemeiben bosszúsággal, értetlenséggel, hitetlenséggel és haraggal vegyülő aggodalmat és vadul csillogó könnycseppeket véltem felfedezni, és ezzel már fordultam is el tőle csak, hogy ne láthassam. Szerettem volna magamhoz ölelni azt az apró, törékeny nőt aki megszült és felnevelt, de tudtam, hogy ha megteszem, megváltozik a véleményem és nem akarok elmenni tőle. Tudtam jól, hogy mennyi mindent állt ki azért, hogy én egyáltalán megszülessek. Harcolt értem, a maga módján ő is egy katona volt a saját kis háborújában amit meg kellett vívnia. Betegségek, veszteséget, gyász és örömhírek. Az én bejelentésem... illetve a tengerészgyalogság bejelentése pedig csak hab volt a tortán, amivel elértem azt, hogy azt higgye, végleg elveszítheti egy szem fiacskáját. Egy szem fiacskáját, aki csak negyedik próbálkozásra óhajtott megfoganni, aztán egész gyerekkorát ágyhoz kötve tudta csak túlélni.
- Én megmondtam nektek, hogy mit fogok csinálni amint betöltöm a huszonegyet - néztem le anyámra, ki a fekete tíz centis sarokkal rendelkező körömcipőjében is alig ért a vállamig.
- Nem gondoltuk komolyan!
- Persze anya, miért is gondolnátok komolyan azt amit mondok?
- De kicsikém...
- Fogadd már el, hogy nem vagyok a "kicsikétek". Felnőtt vagyok, anya. Van saját eszem, eltudom dönteni, hogy mivel mit akarok kezdeni, így az életemmel. Nem várhatjátok el, hogy majd én is azt csinálom amit ti. Egy irodába zárva egész életemen át, és majd egy csúf, ráncos, görnyed hátú, petyhüdt seggű öregemberként fogok meghalni. Ezt ne kérd...
Egy pillanatra megremegett a szája sarka, és bár határozottan tartotta magát, hogy egy rendíthetetlen diktátort testesítsen meg, de láttam rajta, hogy  jó úton haladt afelé, hogy komolyan kiboruljon.
- Nem engedhetlek el! Nem engedlek el! - emelte fel a hangját, mire én csak egy lágy mosollyal  az arcára simítottam kezemet, hogy a kibuggyanó könnycseppjét letöröljem.
- El kell engedned. Így vagy úgy, de el kell, hogy engedj... - súgtam nyugtatón, de mintha mit se hallott volna ebből. Arca az aggódóból pillanatok alatt váltott haragossá, sőt undorodóvá, és a tenyere meg se állt az arcomig, amin egy jókora csattanással jelezte szándékát. Értetlenül figyeltem az arcát, próbáltam bármit is leolvasni róla, de semmi. Mintha érzelmi zárlatot kapott volna. Undorodva söpörte le magáról a kezeimet, melyek puha csattanással érték el a combomat. Nem gondoltam volna, hogy az életemben valaha leprásnak kell magam érezni, de akkor úgy hatott... a saját anyám undorodott tőlem.
- Menj el! Hagyd el a házamat!
Hirtelenjében még a hangomat se sikerült megtalálnom csak álltam ott a nappaliban az anyám fölé magasodva, ki mintha egy vadidegennel nézett volna farkasszemet. Nem láttam az ismerős csillogást a szemében, amit mindig az előtt. Ami arra utalt, hogy az egyetlen fia vagyok, aki a világot jelenti a számára.
Értetlenül, meghökkenve húzódtam el tőle, és kaptam fel az ágyról a farmerdzsekimet, hogy mihamarabb elhagyjam az épületet, ami... ami az "Ő háza".
A baj csak az, hogy fogalmam sincs mit gondolt, mi lesz belőlem akkor, ha egyszer katonai főiskolára jártam?


Anyám és viselkedése örök talány marad. Nagyjából öt év telt el azóta, hogy otthagytam őket. Apám folyamatosan tartja velem a kapcsolatot, de az anyám soha nem is tett azért, hogy beszélgessünk. Én pedig nem tehettem neki kötelezővé, ugye?
Mivel elvégeztem a katonatisztit, hadnagyként kezdtem, és kisebb-nagyobb nehézségekkel, de mostanra a főhadnagy címig jutottam. Céljaim természetesen továbbra is vannak de, hogy miként fogom elérni, az még a jövő zenéje. Addig is élvezzük a szabadságunkat...

elfogadva

❝Szegény anyukád... persze téged is megértelek, de Őt is meg lehet érteni. Remélem anyukád hozzáállása egyszer majd megváltozik, és elfogadja, milyen tiszteletre méltó feladatot vállalsz a társadalomban! Tetszett, amit hoztál nekünk. Ha lefoglaltad, amit kell, mehetsz is játszani <3