Stefan & Julian

"Az élet ezernyi dolgot rejteget.. és rád melyik ilyen dolog vár?"

Az életünket nem mi határozzuk meg, de ettől függetlenül még alakíthatunk rajta, és ezért lehetséges az, hogy az vagyok, aki lenni akarok. Ha nem ezek a dolgok történek meg velem a múltban, akkor lehetséges, hogy más milyen lennék, de ezt már nem tudhatom, hisz egy bűnöző vagyok, és maradok, amíg csak élek. Ennek nevelt az élet, erre a pályára irányított a sors keze, de egy valamit sosem értettem, hogy miért kellett annyi fájdalmat átélnem, amíg belülről éltem. Talán erre a pályára voltam kitéve, de miért bűntettet engem az élet? Mit tettem, amivel nem tetszését nyertem el? Nos ez az, amit sohasem fogok megtudni, de végül is mindegy, hisz legalább lett tudásom, eszem, gondolkozásom, és fantáziám. Olyanokat tudok, amiket más nem, és olyat alkalmazok, amit egy gazdag sosem fog tudni. Nem azért vagyok a hajón, mert annyira kedvem tartja, és kiruccanni szeretem volna, hanem azért, hogy ezeket az álnok ficsurokat meglopjam. Elvegyem tőlük a drága féltet kincsüket - a pénzüket - , amely nélkül az életük mit sem ér, hisz hozzá szoktak a luxushoz, és ezt a fajta életet nehéz lenne eldobniuk. Nem hiszem, hogy minden vágyuk lenne pont szegénynek lenni, inkább nagyon is felszeretnének törni, ha lehet, akkor még magasabbra, és ezért bármit megtesznek, én pedig azért teszek meg mindent, hogy őket tegyem tönkre, ez ennyire egyszerű. Szinte már-már könnyed gyerekjáték az egész, és semmi több. Beleszoktam az ő életükbe, és nem hazudok, ha azt mondom igen is megkedveltem a gazdag létet, de én nem csak magammal törődök, és azzal az átkozott pénzzel, hanem mással is! Vannak emberek, akik számítanak rám.. a szegényebbek, akiknek segítség kell, és én megadom nekik azt, amit a gazdagok nem. Jobb életet nyújtok nekik, míg azokat a nyomorultakat kifosztom. Hirtelen rázom meg a fejem, és lépek a ruhás szekrényemhez, hogy kiszedjek belőle normális ruhát.. így estére. Nem sokára kiszemelek egy sötét-szürke pólót, amelyet lazán magamra kapok, aztán ehhez párosítok egy fekete nadrágot. Végezetül pedig egy lenge fekete márkás dzsekit húzok magamra.. szinte minden ruhadarabom márkás címkét visel, hisz Anna gondosan segített kiválasztani a legdrágább dolgokat, pedig nekem tökéletesen megfelelt volna az eddigi ruhatáram is, de így minden bizonyára még hihetőbbnek tűnik a dolog. A tükör elé lépek, és úgy nézek rá magamra, miközben egy kérdés fogalmazódik meg bennem. Tényleg ez vagyok-e, akit itt látok, vagy sem? Ha ez lettem, akkor ennek is kell lennem, vagy a jól megszokott álcám öltött valódi képet rajtam, és elfelejtettem a valós önmagamat? Vajon jól teszem, azt amit teszek? Megéri ez a rengeteg harc azok ellen, és a folytonos hazugságok tömege? Megigazítom a hajamat, és a kérdéseket elvettem. Minden úgy van jól, ahogy van! Ez vagyok, ha tetszik, tetszik, ha nem, akkor meg nem, és ezzel le is zártam az ehhez köthető fejezetet!
Kilépek a kabinból, és az alvó nőt magára hagyom.. Annát. Valahogy jó este környékén járhatunk, a mozgás már lenge, szinte már-már ember sincs erre felé. Amint felérek a fedélzetre enyhe esti szellő kap a hajamba, és ahol a bőrömet éri hideget érzek. Egy pár másodpercre ki is ráz a hideg, de megpróbálom tűrni ezt a folyamatot. A bár felé lépkedek lassú mozgással, és minden egyes lépésem hangosan jelzi közeledtemet. Csupán ez töri meg a néma csendet, na és a bár hangja, ahogy lágy pont "gazdagoknak való zene" szól ki. Belépek rendelek egy pohár whiskyt, amit a kezembe kapok, és rögtön bele is kortyolok, míg lépteimet a kifelé vezető irányba fordítom. A korlát felé sétálok, hisz azaz egyetlen egy hely, ahol önmagam lehettek! Ahol egyedül tölthettem az este nagy részét.. Felsóhajtva teszem bal kezemet a korlátra az odaérkezésemkor, míg jobb kezemmel a poharat fogom. A vízre téved tekintettem, és azt bámulom mindvégig. A külvilágra nem is nagyon figyelek, s így ha bárki is tartana felém, akkor azt sem hallanám meg, bár azt hozzá kell tennem, hogy ha nagyon akarom lehetnék a valóságban, de nem megy. Most a gondolatok valamivel biztonságosabbak. A messzeségbe nézek, de nem látok el nagyon messzire, hisz már sötétség van, s így kivenni a tájat nagyon nehéz feladat. A pohárban lévő itallal kezdek játszadozni, ahogy a poharat forgatva lötykölöm a benne lévő italt. Ahogy beleiszok maró érzést kelt, és szinte felpezsdít.. talán túlságosan is sokat iszom amióta a hajón vagyok, de úgy gondolom, hogy ez nem lesz a hátrányomra, ha meg igen, akkor legyen.. a haláltól úgy sem félek..
A korlátot erősen szorongatom, mintha kiakarnám onnan azt törni, vagy pedig tépni, de nem.. csupán csak újra idegessé válok, mint mindannyiszor. Nem nyugtathat meg senki, és semmi.. nincs azaz Isten, amitől nyugodt lennék. Lassan elengedem a korlátot, és hátrébb lépek, de a mentén elindulva keresek valami nyugodt helyett ahová tuti nem jöhet senki. Nem sokára a hajó elején találom magamat, ahol egy embert sem lehet felfedezni. A szél hirtelen erősebbé válik, és késztetést érzek, hogy előhúzzam a fegyverem, amit ennek a ruhadarabnak a zsebében rejtettem el. Nos.. megteszem, és bal kezembe szorítom azt erősen, miközben leengedem a lábam mellé, ha bárki is megmer közelíteni minden szó nélkül felé szegezem. Most nem vagyok jó hangulatban, szóval.. képes lennék gyilkolni, ha azt kell.