Christabell Jocelyn Heller

❝Love is like a sin, my love For the ones that feel it the most Look at her with her eyes like a flame She will love you like a fly will never love you again

- Ne légy nevetséges, sosem ölnéd meg magad.
Az egészben az a legrosszabb, hogy tökéletesen igaza van. Mindegy hányszor dobtak el, mindegy hányszor dobott el ő, mindegy hányszor okoztak csalódást, hányszor hagytak el, hányszor szegték meg az adott szavukat, hányszor hitték azt, hogy most végre végérvényesen és örökre eltapostak…mindig is makacsmód kapaszkodtam abba az egészen picike gyerekes elégtételbe: hogy mindig felállok. Mindig felvetett fejjel nézek le rájuk. Mindig túlélek. Akármit követtek el és akármit követtem el, mindig ott bujkálhattam mögöttük az árnyékukban, mint életük hibája, mint a legmocskosabb titkuk, mint az, akit ha tehetnének, elfelejtenének, eltemetnének, de nem tehetik. Soha sem tehetik meg, mert sosem dobom el értük azt az egy dolgot, ami igazán az enyém, és senki másé. Az életemet. Örökké fogom kísérteni anyámat, amiért még neki sem kellettem. A legrosszabb napokon hívom fel, a legrosszabb helyeken bukkanok fel, csak hogy elvárásának megfelelően hozzak rá szégyent. Örökké fogom kísérteni apámat a be nem fizetett számlákkal, az elkényeztetett gyerek kéréseivel, örökké igába kell hajtania a fejét nekem, csak hogy örökké bosszanthassam anyámat…és örökké fogom kísérteni Henryt is, meg a feleségét, széles, sziporkázó mosolyt fogok vetni a nőre, aki tudja, egészen pontosan tudja, hogy ki vagyok, és mit tettem, és élete hátralevő részét abban a tudatban kell majd leélnie, hogy a férje mikor lép majd félre valaki szebbel, valaki fiatalabbal újra. Mert ez vagyok én. Mások rohadt titkainak őrzője egy gátlástalan mosoly formájában…mások életének megkeserítője, az, aki mások szerint talán mindig nyer, és mégis én vagyok az örök második. Az, aki végül senkinek sem kell.
- Honnan tudod, Henry…? Elegem van. ELEGEM VAN!
Puszta véletlen, hogy az a tetves pisztoly a kezembe került. Milyen kreatív ugyan, az éjjeliszekrény fiókjában a kotonok mellett őrizgetni. Szanaszét gyűrődik a talpam alatt a selyem ágynemű, a maradék pezsgő a széttúrt takarókra csepeg, és kegyetlen mosolyra ragadtatom magam attól, ahogy egy pillanatra látom átsuhanni Henry arcán a kétkedést. Mi van, ha megteszem? Csak úgy, főbe lövöm magam a házastársi ágyán, ahonnan majd az agyvelőmet kapargathatják a helyszínelők, a bulvárlapok imádni fognak halálomban is, a felesége pedig soha többet nem lesz képes itt álomra hajtani a fejét. Nem mintha tudnám, még mindig hogy megy neki…
- Könyörögjek? Komolyan azt akarod, hogy könyörögjek?
- Ha egyszer az életben nem hazudnál, az is bőven elegendő lenne.
Hideg a pisztoly csőre a csupasz nyakamon, de nem olyan hideg, nem olyan dermesztően jeges, mint egy újabb árulás. Elhagyom érted a nejem. Majd a jövő hónapban. Majd a következőben. Most beteg a gyerek. Most bukdácsol az iskolában. El kell utaznunk nyaralni. Pedig én veled akarok lenni. Most nem jót a válás az üzletnek. Te sokkal többet érsz. Istenem, hogy unom.
- Neked miért nem elég soha semmi?
- Te nem vagy elég.
És talán senki más sem, ami ugyancsak lehangoló gondolat. Hányszor is láttam ezt már pepitában. Hányszor éltem ezt át. Nős, nőtlen, megrögzött agglegény, megrögzött vadbarom, papucs, szadista, hedonista, és a többi. Minden férfi bolond. Minden férfi gyenge. Minden férfi azt hiszi tökéletesen tud gondoskodni egy nőről, de valójában egyikük sem képes erre. Mégis üres lenne nélkülük az ember élete, hiányozna az illúzió, hogy valakinek mégis kellesz ebben a kurva világban…
Csak azért sütöm el a fegyvert, hogy a frászt hozzam rá, és a golyó áthasítsa a baldachint - Szánalmas féreg vagy, Henry. Ne felejtsd majd dugdosni a postád Elenor elől, hátha levele jön a szeretődtől – botladozó lépésekkel kászálódok le a méregdrága, de most csak rongyoknak tűnő paplanokról. Még csak folytatni sincs kedvem a gondosan eltervezett jelenetet. Egy üveg pezsgő a nyomorban, a rohadt fegyver, a könnyekkel átitatott melodráma, hogy ha nem engem választ, megölöm magam…mire jó? Mégis mire? Őt kéne lelőni. Megérdemelné. A narancs viszont nem az én színem...
Erős rándulással ütöm el a felém közelítő kezét - Hozzám ne merj nyúlni – kivételesen pontosan tudom merre hagytam el a cipőm, a kabátom, a táskám…bár azt tudnám mondani, hogy nem fog hiányozni ez a rohadék, de megint egyedül megyek haza. Egyedül, az üres lakásba, az üres ágyba, és kezdődik előröl újra minden.
Józanító a hideg odakinn, de nem eléggé, ösztönösen visznek csak a lábaim, meg-megbillenek a kopogó sarkokon, az embereket nem is látom, azt sem, akinek nekimegyek, csak amikor már elkap, szorosan megtart az a valaki, aki a nevemen szólít – Christabell? Jól vagy?
És így esel csöbörből vederbe. Mert elhiszed, hogy csak neked szólnak a szép szavak, neked szól a tekintet csillogása, hagyod, hogy megragadjon egy erős kar és magához láncoljon, azt suttogva,  hogy örökre, pedig az örökre…csak egy újabb hazugság. Mint a szeretlek. Mégis megtennél mindent, csak hogy újra és újra és újra az arcodba hazudják. És csalsz és sértesz és bántasz, és foggal, körömmel kapaszkodsz, harapsz, visítasz, karmolsz…bárkit és mindenkit. Pusztán mert szerelemben és háborúban…mindent szabad. A vesztes pedig az, aki egyedül marad.

Elfogadva

❝Üdvözöllek a fedélzeten Christabell! Előtörténeted nagyon tetszett annak ellenére, hogy maga a téma nem épp egy boldog pillanat. Mégis megfogott az, ahogy ezt leírtad és amiket sugallsz vele a karakteredről. Szóval, engem megvettél. Mehetsz avatart foglalni és játszani ^^ Jó mulatást nálunk