Juliette Holmes

❝Az orvos is ember, és nem fordulhat el a szenvedéstől, amely az élet utolsó perceit rendszerint kíséri. A naponta látott gyötrelem és fájdalom nem tehet bennünket közömbössé.

Kinézet:
Viszonylag magas 186 centi vagyok, és erre néha még rásegítek azzal, hogy magassarkút is veszek fel, de soha sem gondoltam, hogy baj lenne azzal, hogy nem vagyok kifejezetten alacsony nő. Persze nem volt ez mindig így, általánosban határozottan alacsony voltam, csak aztán volt pár év a suliban, amikor elég hirtelen sikerült megnőni. Alapvetően az alkatom vékony, már csak azért is, mert gyakran marad ki a normális étkezés hála a sok éjszakázásnak, vagy a túlórának. Nem panaszkodom, szeretem az életem.  Nem mondanám magamat izmosnak, épp csak amennyire arra szükség van. Az edzőterem nem az én világom, időnként egy-egy biciklitúra, ha épp szabadnapos vagyok, azért annyi mozgás kell. A hajam sötét barna, bár volt már vörös is, amikor épp olyan időszakom volt. A szemem is barna, egész sötét, bár néha, ha úgy esik rá a fény egészen arany színűnek hat. Anyám szerint mindig is különlegesek voltak a szemeim, lehet, hogy ezért lett végül egy szemész a vőlegényem... de ezt majd később.
A ruházatom elég átlagos, többnyire az utcai viselet farmer, egyszerűbb póló, vagy blúz, ilyesmik. Nem vagyok kifejezetten a feltűnő dolgok híve. A munkában pedig természetesen a fehér köpeny az alap és a megszokott, néha már komolyan furcsa, amikor nincs ott a nyakamban a sztetoszkóp, szinte hiányzik!

Jellem:
Eltökélt, határozott és precíz. Azt hiszem ez a három szó tökéletesen jellemez. Valahogy mindig is eléggé körültekintő voltam, már kiskoromban is, amíg másoknak még ledőlt az épített vára, az enyém stabilan állt, mivel többnyire ott ültem fél órát, amíg a legapróbb részleteket is elkészítettem. Na persze ezzel sok kellemes percet okoztam anyámnak, hiszen legalább elég jól lefoglaltam magamat, így nem zargattam túl sokat akkor sem, amikor otthon voltam. Ez jól is jött neki, hiszen egyedül nevelt, és így is rengeteg volt a dolga. Orvosként nem is lehetnék más, mint komoly, és figyelmes. Persze nem tudom magamat teljesen elhatárolni a betegektől, de a sürgősségin nem lehetsz túl érzelmes sem, mert hamar rámész idegileg, ami senkinek sem jó. Próbálok azért, ahogy lehet kicsit valamiféle határt felállítani, amit csak ritkán lépek át, és a lelki részt meghagyom a nővéreknek.
Viszont mindezek mellett van egy másik énem is. Ahogy mondani szokták mindenkinek három élete van, a nyilvános, a privát és a titkos. Hát nekem is van egy ilyen utóbbi. Ott vezetem le a feszültséget, ott rugaszkodom el a valóságtól. Verseket és regényeket írok, már több meg is jelent ezek közül, de még soha nem jelent meg rólam kép, vagy nem voltam közönségtalálkozón, pedig a legutóbbi regényem elég szép számmal kelt el. Azt hiszem mondhatom, hogy ismert író vagyok Joanna Hudson álnéven, az én kezem alól kerül ki a Sakál Testvériség sorozat, de erről majd még később...

Előtörténet:
Az életem viszonylag egyszerűen telt. Egy seattlei kórházban láttam meg a napvilágot egy pincérnő gyermekeként. Az apámról semmit sem tudok. Kiskoromban sokat kérdeztem anyát, hogy ki ő, hogy hova ment, de ő konok módon hallgatott, úgyhogy idővel egyszerűen feladtam és nem faggattam tovább. Attól függetlenül, hogy egy szülővel nőttem fel egykeként nem volt rossz az életem. Anya mindent megtette, amit lehetett, rengeteget dolgozott, de attól még rám is szánt időt. Nem is tudom, hogyan bírta, ahogy így felnőtt fejjel gondolok vissza rá. Én nem hiszem, hogy képes lennék egy gyerekkel együtt létezni, valahogy nem férne bele a nap 24 órájába még ő is. De elkalandoztam. Tehát a gyerekévek szépen teltek, a suliban mindig is két szenvedélyem volt, az egyik a biológia, a másik pedig az irodalom. Valahogy nem volt kérdés, hogy milyen irányban haladok majd tovább, és a középiskolás tanáromnak hála végül az orvosin kötöttem ki.
Anya oda volt és vissza, amikor megkaptam a diplomámat, és elhelyezkedtem rezidensként. Sosem vágytam más városba, így maradtam a jól megszokott Seattleben. Nem is volt szükség egyébre. Szépen haladtam előre, és a sok hezitálás után végül a sürgősségin kötöttem ki. Valahogy úgy gondoltam ebben van a legtöbb kihívás és a legnagyobb lehetőségek. Persze nem volt könnyű, főleg az elején, a sok vér és a még több halál, hiszen... ez nem pont az a részleg, ahogy minden nap happy enddel végződik és folyamatosan koncentrálni kell, máshogy nem működik.
Ezért kezdtem el végül írni. Egyszerűen kikapcsol és bár az elején szimpla hobbinak indult, mára már egészen kiteljesedett. Joanna Hudson néven eddig két regényem és egy rövidebb verses kötetem került kiadásra, bár utóbbi nem olyan mértékben, de előbbiek elég népszerűek. A Sakál Testvériség a névvel ellentétben nem egy szektáról szól, hanem egy angol iskola diákjainak kis magán szervezetéről. Az egész inkább dráma, mint valami romantikus regény, bár persze utóbbiból is van benne bőven. Én sosem gondoltam úgy, hogy annyira jó lennék ebben, de aztán mégis sikereket értem el, de nem e miatt írok, hiszen nem is tudja senki ki van az álnév mögött. Még a kiadómmal se találkoztam soha, csak e-mailben tartjuk a kapcsolatot egymással. Nem tervezem, hogy kilépek a nyilvánosság elé, egyelőre legalábbis még nagyon nem.
De kanyarodjunk vissza. A kórházban az évek elég gyorsan telnek, néha az ember azt sem tudja hogy nappal van vagy éjszaka, vagy hogy pontosan hány órája is van bent. Nem lehet csak úgy szünetet tartani, ha épp egy durva baleset sérültjeit hozzák be folyamatosan. Maximum egy kávé és kb. itt ki is fújtak a lehetőségek. Az kizárt, hogy csak úgy elugorj aludni egyet a fennforgás közepén. De nem panaszkodom, én választottam ezt és szeretem csinálni. Persze egy ilyen zaklatott életbe nem fér bele az, hogy az ember túl gyakran járjon el pasizni, így hát nekem is evidens volt, hogy a kórházból lesz majd valaki, akivel kapcsolatba kerülök. Miles... a sors fintora, hogy egy szemész, ha már anyám szerint olyan különleges a szemem. Nem is tudom, valahogy úgy adta magát a dolog, néhány ebéd, majd vacsora, majd fél év múlva megkérte a kezemet, én pedig igent mondta, hogy anya is örüljön, de aztán persze végül nem lett belőle semmi. Nem is tudom, nem vagyok én alkalmas az ilyesmire, túl sok minden tölti ki az időmet és az egész ellaposodott, értelmét veszítette. Szóval egyszerűen csak felbontottuk az eljegyzést kb. három hete, a kollégáim pedig befizettek egy hajóútra, hogy legalább egy kicsit kikapcsolódjak...

Elfogadva

❝Szia Juliette!^^
Először is, külön öröm volt látni, hogy ennyire alaposan átgondoltad az előtörténeted, hogy írtál külön a jellemről és a kinézetről! Szépen összetett és jól megfogalmazott történet, nagyon tetszett!
Természetesen elfogadlak és reménykedem benne, hogy majd itt a hajón megtalálod életed párját és ne aggódj, nem szabadulsz a munkától, biztosan lesz olyan alkalom, amikor szükségünk lesz a tudásodra!
Szaladj foglalózni és vedd birtokba a játékteret és a kalandról se feledkezz meg, izgalmasnak ígérkezik!^^
Jó játékot