Camile Isadore Castano

❝Max. négy soros idézet, mely jellemzi karaktered.

Feldúltan viharzottam ki a stúdióból, miután közölték velem, hogy levesznek a képernyőről és a helyemre azt a szőke ribancot helyezik, akinek a szókincse egy borítékban is elférne. Remegve húztam elő egy szál cigarettát, s bár megfogadtam , hogy leszokok a füstölésről, mégis úgy éreztem , hogy ha nem szívhatom magamba a nikotint, akkor házisárkányként robogok vissza, megtépem a tyúkot, a főszerkesztőt és a producert is. Ezért tanultam olyan keményen az egyetemen, vettem részt külföldi cserediák programban, hogy az első kis húsz éves fruska lenyúlja előlem a szerepem?
Botrány!
Idegesen kattogtattam az öngyújtómat, mire sikerült meggyújtanom a szálat, s végre, jól esően ajkaimhoz emelhettem a füstölgő nikotin rudat. Cigarettázás közben még a hideg sem zavart annyira, ha vacogtam is, összefűzve magam előtt karjaimat, igyekeztem elmulasztani a kellemetlen érzést.
Nem kellett több öt percnél sem, Vincenzo – a műsorom producere, egy magas, vékony, vastag keretes szemüveget és vastagon kötött sálat viselő, ránézésre polihisztor fazon – ott termett mellettem, s nyakát dörgölgetve kereste velem a szemkontaktust.
- Jól tudod, hogy ez nem csak rajtam múlt, ugye? Nézd Camy, benned még rengeteg lehetőség van, de te is tudod, hogy megy ez a mi szakmánkban. – Széttárta karjait, mint aki jól végezte a dolgát, talán még el is várta tőlem, hogy vállon veregessem, amiért segített abban, hogy összetörjenek az álmaim.
- Hogyne tudnám, ha én is szétrakom nektek a lábamat, akkor talán már fő műsoridőben adnátok le a riportműsoromat, nem? – Tekintetem mélyen a pillantásába fúrtam, mire némi hápogás, hümmögés hagyta el ajkait. Gondolhattam volna.
- Felejtsd el Vincenzo, sőt…nehogy azt higgyétek, hogy nélkületek én nem tudok boldogulni. Nem kellettem nektek? Nem kellek ennek a csatornának, szívesebben lecseréltek egy kis húsz éves, semmit tudó cafkára, aki csak vihorászni tud a képernyő előtt? Nektek tényleg erről szól egy műsor? – Kérdően fúrtam pillantásom kék szemeibe, miközben hosszan slukkoltam a cigarettából, majd oldalra fújtam a füstöt.
- Nincs rátok szükségem, felmondok! – Azzal oldalra pöcköltem a csikket, majd sarkon fordulva, dühösen viharoztam be az épületbe, hogy mindezt közöljem a főszerkesztővel is. Gyorsan ment, s túl hevesen. Aztán felkapkodtam a ruháimat, összeszedtem a dolgaimat és elhagytam a televízió székházát.
A düh és a hevesség persze semmit sem oldott meg, mert csak otthon, egy light sör kortyolgatása közben döbbentem rá arra, hogy milyen nagyot hibáztam. Nem voltak kapcsolataim a konkurens csatornánál, s jól tudtam, hogy a csitrik közt labdába sem rúghatok.
Hosszú hetek teltek el, mire az egyik volt kollégám és jó barátom felajánlott egy lehetőséget, hogy óraadó tanárként taníthassak a római egyetemen műsorvezetést és annak ismereteit. Nem volt könnyű döntés, sosem voltam tanár alkat, nekem nem az volt életem álma, hogy másokat tanítsak. Mégis…elfogadtam az ajánlatot, mert szükségem volt a pénzre, hogy fizetni tudjam a számláimat.

Elfogadva

❝Először is had üdvözöljelek az oldalon Camile! Tetszett az előtörténeted, annak ellenére, hogy mi pont a két véglet vagyunk, s a szőke csitri, akiről Te olyan mogorván beszélsz, akár én is lehetnék. Ez a showbiznisz, ez az élet... és valahogy feljebb kell jutnunk nekünk kezdőknek is a ranglétrán. Jó volt olvasni az ellen véleményt. Először dühtől porzón, majd egészen belenyugvón. Nem féltelek azon az egyetemen, én már most tudom, hogy a végére nem fogod megbánni a munkaváltást
Szaladj játszani!