Lydia Amelia Lawrence

❝To be human is to live suspended between danger and opportunity.

Felrakom barack színű bőröndömet az ágyamra, majd a csatért nyúlok hogy kinyissam. Egy pillanatra megállok a mozdulatsorban, és az üres bőröndöt vizslatom. Amikor pár nappal ezelőtt megvettem az utolsó jegyek egyikét a Constantine-ra, még teljesen biztos voltam abban hogy jót fog tenni nekem ez a kis változatosság. Most pedig, ahogy nagyon is közeledett a fedélzetre szállás dátuma, a gyomrom kezdett görcsösen összerándulni. Vajon valóban jó ötlet volt e a hajóút? Mi elől menekülök én most pontosan? Hiszen most kezd beindulni a vállalkozásom, a szálloda amit pár hónapja nyitottam egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Tim megkérte a kezemet, én pedig igent mondtam neki! Mindennek olyan tökéletesnek kéne lennie, a helyzet csak az hogy én nem passzolok ebbe a történetbe. Igyekszem nem rá pillantani az orvosom által küldött papírokra, amik már napok óta az éjjeli szekrényemen hevernek. Ott ahova pár perccel azután dobtam őket, hogy benyakaltam egy fél üveg skót whiskyt. Leukémia. Ezt a kifejezést egészen addig a pillanatig csak felületesen ismertem. Szántam, és sajnáltam azokat akiknek olyanja van. Kissé tartózkodtam is a leukémiás emberektől, mintha csak fertőző betegek lennének. Az igazság az hogy úgy éreztem valóban hordoznak magukban egyfajta fertőzést. A halál szaga lengte őket körbe, a reménytelenség vasmarka szorította össze aszalódó szívüket. Most pedig egy lettem közülük. Mintha csak főszereplővé váltam volna egy horrorfilmben, tudván hogy a végén meg fogok halni. Azóta vizsgálatok során estem át, s hamarosan fel leszek világosítva arról hogy milyen stádiumban is vagyok én. Meg fogok halni, vagy még élhetek... Képtelen voltam elmondani a szüleimnek, a barátaimnak de még Timothy sem tud róla. Végül is rájöttem, hogy annyira félek attól a telefonhívástól amit az orvosom ígért, hogy inkább jegyet vásároltam egy hajóútra.
Gondolataimból a csengő éles hangja szakít ki. Összevont szemöldökkel pillantok az előszobába, nem számítottam látogatóra az este folyamán. Kisétálok a hálószobámból, át a nappalin és a falatnyi előszobába lépve kitárom az ajtót.
- Tim. - meglepődve nézek vőlegényem szemébe, aki két évvel ezelőtt tökéletes külsejével, és humorérzékével levett a lábamról. - Mit keresel itt? - teszem hozzá gyorsan, majd egy gyors csók után behúzom a lakásba. Öltönyben van és ingben, így tudom hogy egyenesen az irodából jött. Az egész napos kemény robot után is kifogástalanul néz ki, s annak ellenére hogy milyen vacakul vagyok mostanság, kedvem támad kigombolni az ingét. Persze nem teszem meg, csak leültetem a kanapéra és a konyhába lépek hogy valami italt hozzak neki.
- Hiányoztál kicsim. Egész nap te jártál a fejemben. Minden rendben van?  - kérdezi, feláll a kanapéról aztán mögém sétál és átkarol. Annyira szeretném azt érezni hogy semmi baj nincs, és belefeledkezni az ölelésbe, de képtelen vagyok rá. Valaha még tökéletes biztonságban éreztem magam ezek között a karok között, de most csak végtelenül elveszett vagyok. Valahogy már hamisnak érzem azt ami köztünk van, mintha csak egy színjáték része volnánk, s minden ami körülöttünk van, csupán csak a díszlet része. Tudom hogy mi miatt van, tisztában vagyok vele hogy elmondhatnám az igazat. De nem teszem.
- Igen, minden rendben van édes. Csak fáradt vagyok. Tudod mostanában elég sokat kellet gürcölnöm. - megfordulok és megcsókolom. Kezemmel átkarolom a nyakát, míg ő derekamra csúsztatja az övét, és testével a pulthoz nyom.

   

Később amikor újra egyedül vagyok otthon neki állok bepakolni. Határozottan fogom a ruháimat és beledobálom őket a bőröndömbe. Tudom mit akarok, és az nem itt van Los Angeles-ben. Szabad akarok lenni, félelem nélkül még egyszer utoljára. Nem tudni hogy meddig élek, vagy megmenthető vagyok e még. De az itteni légkör egyszerűen megfolyt, és ezt lehetetlennek tűnik leküzdeni. Talán ez a hajóút segít feldolgozni az érzéseket, amik megállíthatatlanul kavarognak bennem, akár a forró láva egy vulkán belselyében.     

Elfogadva

❝Üdv az oldalon Lydia!
Hát, mit ne mondjak, kemény dologgal kell szembenézned az biztos, de én bízom benne, hogy nem lesz semmi baj! Szegény vőlegényed, azért őt is sajnálom... Viszont tetszett az előtörténeted, érdekes egy szituáció ezt a menekülő élethelyzetet kijátszani, sok sikert hozzá!^^ Nyomás foglalózni és irány a hajó, ahol talán megtalálod újra a biztonságot! ^^