Erin Anastasia Norland

❝A kérdés, ami néha elbizonytalanít: én vagyok őrült, vagy mindenki más?

Meséljen nekem az életéről, Miss Norland! Halkan felhorkanok. A kérés visszhangot ver a fejemben. Mintha már legalább ezerszer hallottam volna. Talán többször. Lassan könnyebb lenne kiadni az egészet egy könyvben, és elolvastatni minden pszichológussal, aki elé apám belök. Mint egy darab hús a kutyáknak. Lecsapnak rám, szétmarcangolnak. Ha az írott sorokat átadhatnám nekik, legalább nem kellene magamon éreznem a bizsergetően vizsgáló tekinteteket, árgus szemeket, melyek kielemezgetik közben minden egyes lélegzetvételemet. Egy idő után már fárasztó, sőt, zsibbasztó ez az egész, egyben mégis unalmas és egyhangú. Soha véget nem érő körforgás. Felsóhajtok.
- Mire kíváncsi? A gyerekkoromra? Biztos vagyok benne, hogy már mindent tud, amit mesélhetnék, abból a vaskos kartonból, amit az évek alatt állítottak össze rólam a kollégái – pillantok gúnyosan a kezében tartott papírokra. Aztán lemondóan sóhajtok. Hát akkor fussunk neki még egyszer. Nyilván nem utoljára.
- Mint tudja, a szüleim borzasztóan fiatalok voltak, amikor egymásba gabalyodtak. A gazdag ficsúr az Upper East Side-ról, és Brooklyn nincstelen, árva leányzója. Annyira sablonos, főleg amikor már vagy századszor kell elmesélnem – sóhajtok újra unottan, majd hátradőlök a kényelmes bőrfotelben. Igen, az életem egy nyomorult, csöpögős tini drámaként kezdődött. Dr. Nagyokos azonnal lejegyzetel valamit, ha tippelhetek, a hozzáállásomról, mert még alig mondtam valamit. A szememet forgatva folytatom. – Apám szülei ellenezték a dolgot, és egy kis nagyvilági ármánykodással elintézték, hogy anyám hét hónapos terhesen végül egyedül maradjon, teljesen magára hagyva. Nyomorba születtem, és éltem tizenhárom évet. Bár nyilvánvalóan az éhezés volt a legkisebb gondom. Szerintem ezt maga is tudja. Nem értem, minek kell újra és újra elmesélnem az egész nyomorult… Na mindegy! – Csak essünk túl rajta, már úgy vagyok vele. A történetnek ezen a részén imádnak csámcsogni ezek a pápaszemesek, adjak egy kis morzsát ennek az agykurkásznak is, amin elrágódhat. – Három éves voltam, amikor anyám hozzáment Billhez. Az a szarházi. Iszákos, agresszív vadbarom. Nem csak anyámat molesztálta és verte állandóan, hanem engem is. Mondjuk a mentségére szóljon, hogy az előbbit csak kilenc éves korom után tette velem – horkanok fel ismét gúnyosan. Valahogy mindig keserű gúnyra váltok, amikor erről kell beszélnem. Azt hiszem, ez a legkevésbé fájdalmas módja ennek. Ha látszólag félvállról veszem, akkor szinte el is hiszem, hogy az egész már nem érint meg annyira, mint régen. Már csak az a kérdés, hogy mások elhiszik-e? Dr. Mindenttudó szorgosan jegyzetel tovább. – Muszáj leírnom azt is, mennyire stresszes volt minden egyes nap ezzel az állattal egy fedél alatt? – húzom el a számat. A férfi a fejét rázza. Meséljen arról az estéről, hangzik az utasítás. Bólintok. – Nem sokkal azután történt, hogy betöltöttem a tizenhármat. Bill a sokászos állapotban ért haza a műhelyből. Csak kicsit hamarabb, mint vártuk. Anya még nem volt kész a vacsorával. Bill pedig bepöccent, megütötte. Egyszer. Kétszer. Tízszer. Megpróbáltam párszor közbeavatkozni, de mindig a falra kenve végeztem, ő meg csak verte tovább. Anyám már a földön volt régen. Mindketten sírtunk – elszorul a torkom, szemeimben az ismerős kis szúrás, pislogok párat. – Lekaptam a nagykést a konyhaasztalról, és azzal rontottam neki annak a baromnak. Ez leállította, engem viszont felpörgetett. Teljesen begőzöltem. Nem tudom, hányszor döftem bele, onnan már csak arra emlékszem, hogy a földön kuporgok kettejük között. Csupa vér vagyok, anya is véres, Bill is véres, az egész kicseszett konyha úszott. Így találtak ránk a rendőrök, akiket a szomszédok hívtak ránk. – Nem egyszer kívántam, hogy bárcsak előbb kiértek volna. De így legalább Bill már soha többé nem jelenhetett gondot. Anya, a sérülései miatt, hosszú ideig kórházban volt, pár hétig kómában. Soha nem épült fel teljesen, szellemileg nem tudta feldolgozni, ami történt. Azt az estét, vagy talán az egész életét. Azóta is egy szanatóriumban ápolják. – Apám vett magához, a történtek után rohadt nagy bűntudata lehetett, ami, arra tippelnék, soha nem fog igazán elmúlni. – Azóta lökdös ide-oda a dilidokik között. Az mondjuk nem teljesen az ő hibája. A legtöbbel nem tudtuk sokáig elviselni egymást, nehéz eset vagyok. Vagy nem mutattam sok javulást, ezért a fater keresett nekem mást. A pénzét erre sosem sajnálta. De ezeket csak magamban elevenítem fel. A hallgatóságomnak feltűnik a hosszúra nyúlt csend, újra kérdez. Meséljek az ezt követő évekről. – Sokáig nem találtam a helyemet abban a világban, amibe így csöppentem. Apám másik családja, a tökéletes felesége meg gyerekei, a gazdagok élete... Végül, egyesek nagy bánatára, elköltöztünk a városból egy családiasabb környékre. Kertvárosi família lettünk, a fater imádta az újrakezdés szót emlegetni. Igazából attól fogva már nem mentünk annyira egymás idegeire a többiekkel, de az új suliba szintén nem tudtam beilleszkedni. Visszahúzódó voltam, mindenkit elkerültem messziről, nem sokat beszélgettem senkivel, de ha kinyitottam a számat, az általában veszekedésbe és verekedésbe torkollott. – Egy apró mosoly bujkál ajkaim szegletében. Igazából most sem félek megtépni azt, aki nem szimpatikus. A „mi változott ezután?” kérdés elhangzása egy kis gondolkodásra késztet. – Peter. Az öcsém. Két évvel fiatalabb nálam, de mindig érettebb volt. És sosem riadt vissza a pokróc stílusomtól. El tudta érni, hogy hosszú idő után megbízzak valakiben, megnyíljak valakinek. Neki meséltem először arról az estéről. Segíteni próbált minden lehetséges módon. Rábeszélt, hogy olvassak, zenéljek, táncoljak. Az utóbbit nem szerettem, de egy kis noszogatás után hajlandó volt megtanítani rendesen verekedni, majd íjjal lőni. A kedvéért kezdtem zongorázni is. Mind olyan dolog, melyek segítettek továbblépni, kibontakozni, megtalálni önmagamat. A hét évvel fiatalabb Emma húgommal sosem jöttem ki ilyen jól, és szerintem nem is fogok. – A homlokomat ráncolom, töprengek, vajon mi ennek az oka. Talán a nagy korkülönbség, vagy az, hogy a lányokkal eleve nehezebben jövök ki. – A gimi után vissza akartam jönni New Yorkba. Egy idő után elkezdtem modellkedni, részben mert magam akartam fizetni az iskoláztatásomat, részben pedig mert… - hirtelen hallgatok el. A pasas érdeklődve mered rám a jegyzetei felett. Megvonom a vállamat. Tudom, hogy most már be kell fejeznem a mondatot. – Anyám még csak harminchét éves. Várjon, meg kell értenie, a kettő összefügg – emelem fel a kezem védekezőn, mikor meglátom a szemeiben az ellenkezést. – Harminchét, de minimum ötvennek néz ki. Pedig valaha szép volt. Már alig-alig emlékszem rá. A kikészült idegei miatt, vagy nem tudom, de szinte teljesen ősz, és olyan… meggyötört. Azt hiszem, én is könnyen a sorsára juthatok, tudja… Csak szeretném megörökíteni, amíg ilyen fiatal vagyok, és annak is nézek ki – vonogatom a vállam, és egy pillanatra lesütöm a szemeimet. – A modellek világában sokféle emberrel megismerkedtem. Sok felszínes ember, de valahogy sokkal könnyebb ezek között boldogulni. Semmi komoly dolog, érzések vagy mélyebb gondolatok. Csak a színtiszta butaság, cipők ruhák, koktélpartik, moziestek. Ez könnyű. – Peter jut eszembe ismét. Sokszor mondja, hogy ezek az emberek elbutítanak, pedig sokkal okosabb vagyok annál, hogy ilyen felszínes életet éljek. Attól tartok, nem érti. Talán nem is baj. – Életemben először lazán be tudtam illeszkedni, és azt hiszem… Azt vettem észre, hogy… borzasztóan könnyen át tudom venni mások stílusát, gesztikulációit, magamra ölteni a személyiségüket, és ez is leegyszerűsíti az elvegyülést – vallom be töprengve. Ezt még nem árultam el másnak. Azelőtt kitaszított voltam, antiszociális, visszahúzódó. Most viszont úgy érzem, az lehetek, aki csak akarok, bárkinek kiadom magam. Ártatlan, bájos lánynak, buta csitrinek, komoly üzletasszonynak, mind színészkedés, mégis mind én vagyok, a hangulat hozza, sokszor nem is tudatos. Mondana még nekem valamit a múlt hétvégéről? A tekintetem elsötétül a kérdésre. – Apám biztos elmondta, hogy elhagytam a gyógyszereimet. Néha teljesen az idegeimre megy, hogy azoktól kell függenem, és csak… Mindegy. Nem voltam teljesen magamnál. Néha megesik. Mintha valami kikapcsolna bennem… Igazából nem akartam ártani a nevelőanyámnak. Csak felidegesített, nem gondoltam végig. Bezártam a pincébe – megvonom a vállam, de lesütöm a szemeimet. Vannak furcsa megnyilvánulásaim. Ez van. De Marthának igazából nem esett komoly baja. Lent gubbasztott a nyirkos hidegben pár órát. Magamat ismerve lehetett volna rosszabb is. Mára végeztünk, letelt az idő. Jövő keddre szeretne beírni. – Nem lehet. Nem leszek a városban. Egy hosszabb hajóútra megyek egy… ismerősömmel, Reeddel. – Szerencsére arra már nem maradt időnk, hogy ezt is kivesézzük. Nem tudnám körülírni pontosan, milyen kapcsolat van közöttünk. A barátság erős fogalom lenne, csak szex, annál mégis kicsit több. Végül is engem hívott el erre a több hetes kalandra. De azt is tudom, hogy ő nem akar semmi komolyat. Vagy nem tőlem. Látom a szemein, amikor együtt vagyunk, igazából nem velem van. Ennek ellenére kedvelem. Én sem igazán értem miért, de így van.