Jasmine Ivy Rosdale

❝come on babe, why don't we paint the town?

Számodra ismeretlen az érzés.
Nekem szeretőm.
Minden éjjel visszajár, nem hagy nyugodni, amíg meg nem szerzi vágya beteljesítőjét sóhajba fulladó nyögéseket, könnybe csorduló mosolyokat, puha bőrt mosó verejtéket.
Hangot présel ki belőlem, életem erejét tartóztatja fel tüdőmben, majd mellkasomra vetődve présel ki belőlem mindent egyszerre.
Ölelése csontot ropogtató.
A paplan régen nem véd szemei heves kutakodása elől, mohó érintései nem tévednek el a vaksötétben, a vihar nem rémiszti el, a törékeny csend csak még jobban felajzza.
Zilál, kapálózik, feltartóztat, kínoz, földre ránt és meggyötör.

Örömet soha nem okoz.

Nem az ő asztala megvárni a hajnali fényt, az első sugarak éles pengéjét megragadni pillantásával fehér derekamon, irtózik a hajnali cigarettaszagtól, a kávé ízétől, a szájban végző nyugtató oszlásától, a zuhanyrózsából kibuggyanó forró vízcsepptől.
Az első szellő viszi el, arcát nem mutatja, mindig más álarcot kölcsönöz.
Paranoiát ébreszt, őrülté tesz, mikor számítasz rá, elkerül, ha teszel ellene megtalál. Nem szabadulsz tőle, mert szívedben laktanyája alapot vert, falai napról napra épülnek, amíg nem figyelsz, férkőzik az életed legbensőségesebb pontjain át elmédbe.
Azt hiszed magad alá gyűrted hajad szálait, s egyedül fekszel a franciaágyban, de mikor egyre inkább érzed a kócodba mélyedő kegyetlen ujjakat, s az először távolról érzékelt sikítás hallatója te vagy, akkor felpillantasz és meglátod a feletted terpeszkedőt.
Minden éjjel eljön.

Megerőszakol.

Fájdalmat okoz, azt hiszed, gyengéd tud lenni, tekintettel a kínzó évek együtt eltöltött mivoltára. De reményed puszta naivság, mert az éjjel nem változik, körmeit nem reszeli az idő vasfoga, nevetése felsérti nyakad első csókjánál.
S te szabadulnál.
Ne félj, annak is eljön az ideje! – suttogja mindannyiszor füledbe, ha segítségre áhítozol. Megkapsz mindent, ha kivárod. Ha megengeded, hogy az őrületbe kergessen, nem hagy el, s azzal áltat, hogy minden könnyebb lesz idővel. A választási lehetőség csak elvben létezik, gyakorlatban soha nem nyújthattad ki kezed, hogy eltaszítsd.

Az éjszaka közeledtével érzed veszted.
Míg süt a nap, nem üti el a kakukkos óra nehéz gongjával az este tízet, barátkozol a gondolattal, hogy ma talán elhagy. Kántálod magadban olcsó reményként: talán ma elhagy, talán ma mást választ. De rájössz az első villanyoltásnál, hogy hiú ábránd. Ragaszkodik hozzád. Ragaszkodik az utolsó légvételedig, a csontjaidba itta magát, érzi félelmedet, s ebből táplálkozva éli túl az éles napfényt.

Lehunyod a szemed, s gyomrod máris görcsbe rándul az emlékekre. Egy percre sem hunyhatod le a szemed, mert nem hagyja, hogy másnap felébredj. Beléd mártja tőrét, és a tályog éjszakáról éjszakára lesz szélesebb, míg végül magába szippantja életed.
Az erkélyen ülve már soha nem látod meg a szépet a csillagok sárga csóvájában, számodra elszürkülnek a naplemente színei, s az éjszaka nem jó barát többé. Csalárdsága felbosszantott, mikor cinkosát küldte ágyadba.
Ezerszer ellenőrzöd az ablakot, az ajtót és gardróbba vezető elhúzható nyílászárót, hogy biztos-e a retesz rajta, s tudod, hogy a ház rád dőlhet, akkor is tartani fog. Az első percben elhiteted magaddal és elhiszed, hogy biztonságban vagy. De a hangok azt kántálják ez még nem ért véget. Nem a háborút nyerted meg bezártságoddal, egyre mélyebbre süllyedtél a szerető által feladott harcban. Megvezet. Elhiteti veled, hogy te nyertél, de csak, ha felbukkan, a napfény jössz rá, hogy újabb részt metszett ki belőled az éjszakai város zaja.

Reggel nem mozdul a tested. Azt hiszed, te irányítod, hiszel akaraterődben, de a könnyeken kívül csak a gondosan elkészített vitaminokat van erőd szádba tenni, a kockacukrot, mely visszaadja egy órára a fiatalságod.
De utána újra felbuksz saját lábadban, legyőznek a belső szavak, és külsőleg nem lehet rajtad segíteni.
A napló ott áll az étkező asztal közepén, és már hónapok óta csak néhány sort vésel a dátum alá:

„Volt egy álmom, egy szörnyű látomás.
Most is érzem, századszor élem át.
Nem értem miért, tényleg nem értem, miért nem lépem át?
Hidd el, láttam a háborút.
Csillagok égtek el és mindenre sötétség borult.
Eltiport imák, megtört-megölt ölelés maradt csak nyomán.”

Ma mégis más sort kanyarítottam a fehér csíkos lap soraira:

„Egy álom... Láttam a lángokat,
A sorstalan életet, az elrabolt gyermeki álmokat.
Suttogó remény halk lépteit elnyeli a némaság.
Nincs szó leírni e szenvedést,
Az életet érteni egy élet is kevés!
Nézz körül és lásd! Lehet, hogy régebben a rémálomból élsz!”

Elfogadva

❝Kedves Jasmine! Fogalmam sincs, ki miatt szenvedsz ennyire, de biztosíthatlak arról, hogy én élvezettel teli szenvedésekben részesítenélek, ha úgy döntenél.. A viccet félretéve, tetszett, de ezt már tudod Foglalj avit és kellemes játékot