Jane Alyson Wagner

❝Sometimes we just can see clear only after our eyes washed away with tears..

Love is shit
Szívem egyre gyorsabban kalimpál mikor meglátom. Lélegzetem közelébe teljesen lelassul, mintha nem mernék levegőt venni aztán mikor eltávolodik sebes tempóban zihálok. Gyomromat ellepi a mágikus pillangó és kis csatlósai kellemetlen érzést okozva, szemeim pedig elkerekednek és mit ne mondjak, roppant értelmessé válik tekintetem. Nem akarom ezt az érzést! Nem akarok még csak rá gondolni sem. Csak arra koncentrálok, hogy Ő egy olyan személy kinek köszönhetem, hogy nem maradtam magamra védtelenül az utcán. Hogy Ő az ki miatt magamban ugyan, de kettő születés napot tartok számon, hogy áldom a napot mikor megláttam és örökké adósává tett. Csak hálásnak kéne lennem ehelyett elvesztem markáns vonásai közt és éhezem érintésére amit sosem fogok megkapni. Rég volt már, hogy befogadott és azóta sosem hagyott magamra, de amilyen közel volt hozzám olyan távol is. Ismerve beteg hajlamait, tudva, hogy hogyan viszonyul a nőkhöz rengetegszer voltam csalódott és azt kérdeztem magamban: miért? Úgy éreztem magam mellette mint egy kislány és tudtam, hogy nem fog megrontani. Úgy tekintene rám mint egy húgra? De miért? Ismét ez a szó, miért? Ha rám néz láthatja már nem vagyok az a riadt gyerek, igazi nővé váltam. Vagy lehet azt hiszi, hogy ellenszenves számomra? Tény és való, hogy eléggé merev vagyok és nem beszélek fölöslegesen. Félek, hogy megered nyelvem és olyat mondok ami miatt magamra hagy. Ha így tesz, hogy fogom majd meghálálni amit értem tett? Sajnos nincs semmi célom, vágyam csupán azt akarom, hogy igazi jobb keze lehessek, hogy bízzon bennem és, ha kell használjon ki. Bármit megteszek neki, tényleg bármit! Látni akarom szemeiben azt az égető vágyat mint mikor fizet azért, hogy verekedhessen. Vágyom rá, hogy velem is legyen agresszív, hogy nyomait hagyja bőrömön, s ha megérintem fájjon. Míg Ő beszélt nekem beteg szokásairól, illetve abból néhányat láttam is én csukott könyv maradtam. Nem mesélek magamról, de lehet nem is érdekelné annyira. Egyszer azonban elkiáltanám, hogy vágyom a beteg szexre, hogy jólesik ha fájdalmat okoznak. Mivel mindig Adrian-ra koncentráltam nem nagyon volt alkalmam kéjjel teli vágyaim kiélni, amúgy sem adnám oda magam vad idegennek. Sosem akartam még csak könnyen megszerezhetőnek tűnni sem, mivel egyáltalán nem vagyok az. Nagyon magas a mérce, sajnos roppant válogatós vagyok ami nem nagy baj csupán, ha mindig a tökéletest keresem egyedül maradok. Vagyis, tulajdonképpen megtaláltam főnököm személyében csupán ő olyan távoli és sosem lesz a közelemben.
Fáj, tényleg fáj, hogy le kell mondanom róla.
Ujjaim ütemesen vonulnak végig a zongora billentyűzetén, testem lassan ringig a tempóhoz illően. Szemeim lehunyom, hogy teljesen átjárhasson a melankolikus dallam, majd hirtelen nyitom ki jeges íriszeim. Szemeimben megjelennek apró könnycseppek, homályosul szobám látképe. Érzem ahogy szívem lassabban, de erőteljesebben dobban és hirtelen jön az a leírhatatlan érzés mikor eltörik a mécses. Mellkasomban egyfajta zsibbadást érzek miközben pislogok egyet. Ekkor legördülnek az első sós cseppek, csak szaladnak arcomon egészen számig melyhez idegesen kapok, hogy letörölhessem a nedvességet.
A dallam megszakad, hirtelen mindent eláraszt a csend fojtogató hatása végül azt hangos zokogásom töri meg. Arcom tenyereim közé temetem belső hangom próbál csitítani, de hasztalan. Nem szoktam sírni, nem szoktam megtörni, de most végem van. Mintha egy süllyedő hajón lennék, de úgy érzem van kiút..ha megmentem Adriant aztán magára hagyom. Ezzel a hasonlattal nyugtáztam magamban, hogy megértettem és érzéseimet mintha nem is lettek volna elzárom egy kis dobozkába melynek kulcsát a végtelenbe hajítom, hogy még véletlenül se lássam többé.
Fájt, tényleg fájt, hogy le kell mondanom róla.
Most azonban sokkal könnyebbnek érzem testem és lelkem. Véget ért a belső harc melyet hosszú évekig vívtam. Rátudok végre nézni úgy, hogy nem érzem magam szerelmes tininek. Nem tudom hirtelen hogy tört szilánkossá a kristálypohárként védett érzelem kuszaság, de boldog vagyok. Olyan boldog vagyok mint mikor először láttam csak most azért, hogy lekerült a rablánc rólam. Lehet összekevertem a hálát a szerelemmel, lehet mivel ő van mellettem így ez nem is furcsa. Bárhogy is vége. Azt hittem mindvégig a szerelem egy rossz dolog, hogy a világ legértelmetlenebb dolga és egy aljas érzés amit a jó Isten azért teremtett, hogy kínozza az emberiséget, de nem így van csupán olyanért haltam volna ki valójában nem nekem lett rendeltetve.

Elfogadva

❝Haha... nehogy azt hidd, hogy megúszod egy édes kis elfogadással. Még mindig gondolkozok rajtad. Elfogadjalak, ne fogadjalak, elfogadjalak, ne fogadjalak... és így tovább. Úgy gondolom, rossz kezekbe kerültél Adrian hiúsága feldagadt volna a gyönyörűen megfogalmazott, érzelemdús sorokat olvasva, nekem viszont egy dolog jár a fejemben. Hogy mikor újulnak ki újfent azok az érzelmek? Kíváncsi leszek és azt hiszem, kockáztatok, mert nekünk játszanunk kell és a játéktéren kell megnyugtatnod, hogy azok az érzések többé nem törnek felszínre <3