Kristen McAdams

❝I'm too weird to live but too much rare to die.

A szememet bántotta a nap, mégis lágyan simogatta a bőrömet. Olyan jó érzés volt a tudat, hogy kint hideg van én mégis a meleg takaró alatt élvezhetem ahogy hozzám ér pár sugár. Nyújtózkodni kezdtem, neki támasztottam kezemet és lábamat az ágy szélének s csak nyúltam ameddig lehetett. Végül egy ásítás adott teljes nyomatékon annak, hogy igen végre felébredtem. A fejem majd szét szakad egyre jobban szúrta a szememet a beszűrődő fény és lassan már az sem volt kellemes, hogy a takaró hozzá ért a meztelen hasamhoz.
Nagy nehezen kinyitottam szemeimet és kissé még bágyadtan néztem körbe. Ez nem az én szobám. A falak a megszokott zöld helyet halvány rózsaszínek voltak, a függöny hófehér amely ki volt húzva nem is csoda, hogy telibe találta a nap az arcomat. Mindenhol kósza ruhadarabok, egy férfi alsó, majd nadrág, egy zakó, az ágy szélén egy nyakkendő s fejem fölött egy ing. A kanapén gyűrötten hevert a tegnap este felvett pezsgő színű koktélruhám mellette egy méterrel a levetett fekete magas sarkúim, s az ágy másik szélén a melltartóm. A takaróért nyúltam s felhúztam nyakamig. Az éjjeliszekrényre néztem. Két boros üveg az óra mellett ami 10:48-at mutatott.
Megpróbáltam felülni de a fejem vissza húzott. Óh az az átkozott másnaposság. Újra erőt vettem magamon a felkeléssel s most sikerrel jártam. A hűs falnak döntöttem a fejemet és próbáltam visszaemlékezni az estére.

- Ezennel megnyitom a 2010-es jótékonysági bált. Jó szórakozást kívánok!- hallatszott a polgármester lágy dörmögő hangja. Köszöntem pár nevesebb embernek és tovább álltam a pulthoz. Szinte ösztönösen a puncsért nyúltam. Tisztában voltam vele, hogy ez miket válthat ki belőlem. Három puncs nekem elég volt ahhoz, hogy teljesen jól érezzem magamat és akár a fejemen pörögjek…vagy másén.
- Anya! – kaptam el anyám kezét aki meglepetten nézett rám, mintha nem is a lánya lennék. Anya imádta az ilyen bálokat. Annyi ruhája volt, hogy öröm volt bemenni nőként a gardróbjába. Egy bálon sem lehetett ugyanabban a ruhában látni, mindegyik alkalomra mást és mást vett fel. Aztán a drága kislánya – azaz én – megörököltem. Apa már kevésbé értékelte ezeket az estéket. Nem magával a bálozással volt a baja hanem azzal, hogy mindenkivel jópofizzon és elmesélje, hogy még mindig ugyanannál a cégnél társtulajdonos amelyiknél eddig. Minden évben ez ment. Egy dolgot szeretett az egészben: anyával és velem villogni. Anya csodás ember volt, fiatalos, csinos és nagyon intelligens. Nagyapa elég szigorú és sznob ember volt amíg élt így mindent megkövetelt anyától.
- Most nem érek rá kicsim. Mr. Hellel kel beszélnem. Ha látod apádat kérlek ezt add oda neki de nagyon vigyázz rá! – A kezembe nyomott egy arany nyakláncot.

- Basszus… - kaptam a szám elé és szinte leestem az ágyról nagy igyekezetemben, hogy a táskámhoz érjek. Nem emlékeztem, hogy oda adtam volna apának a nyakláncot és ha elhagytam?! Magam köré tekertem a takarót és hatalmas káromkodások közepette borítottam ki az asztalra a táskám tartalmát. Sehol semmi.
- Óh a francba… a francba. – leroskadtam a földre és újra gondolkodni kezdtem hátha megvan még valami az estéből.

- Ha ezt megiszom adsz egy csókot! –emelte fel maga elé a boros üveget én meg csak vihogtam. Egy szál zakóban és koktél ruhában ültem az őszi időjárásban de nem fáztam. Charles egy világoskék inget és fekete mellényt viselt.
- Oké, oké csak igyad már! –fenékig lehúzta a maradék bort és én már hajoltam is előre a csókért. Ő is oda hajolt, kisöpörte szőke tincseim az arcomból és egy lágy csókot lehelt ajkaimra. Éreztem ahogy a bor keveredik a szájában egy kevés pezsgővel, rummal és whiskyvel. Chuck beletúrt a hajamba és közelebb húzott magához. Egy üres boros üveg csattant az aszfalton és apró darabjaira tört. Az ölébe rángatott és a combomat kezdte simogatni miközben én is egyre vadabbul kezdtem csókolni őt.

A telefonomért nyúltam ami az asztalomon hevert. Chuck számát kerestem. Ha vele voltam az este akkor tudni fogja, hogy most hol vagyok és a nyaklánc hova tűnt. Kicsörgött… az ágyban valahol. Oké tehát nem elég, hogy eltűnt a nyaklánc amit anya a lelkemre kötött, hogy vigyázzak rá de még le is feküdtem a legjobb barátommal. Igen. Chuck volt az a fiú akit már nagyon régóta ismertem. Ő mindig is többet akar mint és talán én is csak sosem mertem bevallani még magamnak se mert próbáltam megtartani a csak barát szintet vagy talán más is volt a háttérben.
Az ágyhoz sétáltam és felvettem a világoskék inget ami a párnámon pihent, ami nemrég még Chuckon volt. Össze fogtam a hajamat és felfedező körútra indultam a lakásban. Ismeretlen volt a hely… nem lehetett Chuck lakása mert ott már voltam nem egyszer. A fejemet fogtam és próbáltam nem neki menni a falnak de egyszerűbb volt annak nekidőlve végig siklani a konyháig. Ugyanis a folyosó végén egyből a konyha jött. Ott ült Ő. Egy alsónadrágban, cigivel a szájában a pulton és nézett ki az ablakon.
- Jó reggelt. – szólt csöndesen és egy hatalmasat szívott a cigijéből. Rám se nézett… biztos voltam benne, hogy ez az este most nem tett jót a barátságunknak. Nagyon nem.
- Chuck …- ejtettem ki a számon a nevét de ő csak még jobban elfordította a fejét ezzel is tudatva, hogy ő most nem akar erről beszélni. A pulthoz sétáltam és elvettem egy szál cigit én is a dobozból és csöndesen rágyújtottam. Egy szót sem szóltunk csak szívtuk magunkba a káros nikotint és néztünk ki az ablakon.

Elfogadva

❝Ne aggódj, nem felejtettünk el, csak belemerültem karakterlapod olvasásába. Nem könnyű másnaposan felébredni, ráadásul egy idegen ágyban, a múlt esti történések emlékének hiányában. De hát ugye, valamit, valamiért. Kíváncsi vagyok, mit hozol ki a hajóból. Remélem Chuckot is magaddal hozod a hajóra, és sok-sok játékot olvashatok még tőled^^