Karakter teljes neve

❝“I'm selfish, impatient and a little insecure. I make mistakes, I am out of control and at times hard to handle. But if you can't handle me at my worst, then you sure as hell don't deserve me at my best.”

1992. március 18-án születtem, a sokak által jól ismert és kedvelt Angliában, azon belül pedig Holmes Chapel kicsiny közösségébe érkeztem meg azon a napon. Az egész családom türelmetlenül várta az érkezésemet, nagyi elmondása szerint, és állítólag minden fontos tag a családból jelen volt eme eseményen.
Csodababának hívtak egy jó ideig, mivel ’feltámadtam’ poraimból, nem szó szerint értetendő, a szülész orvos sokáig azt hitte halva születtem, hiszen a külvilágra érkezéskor nem sírtam fel, nem adtam életjelet végül a tüdőm beindult, ezzel elkerülve egy családi drámát.
A családom egy igen nagy vagyonnal rendelkező emberekből áll, ezért kiskoromban sosem szenvedtem hiányt semmiből. Elkényeztettek, de valami miatt mindig sikerült megmaradnom a földön, nem akartam gyémánt telefontartót, vagy arany Iphonet. Nem volt ilyenre szükségem, így is jobban szerettem a kicsi, apró, de szívből jövő ajándékokat. A szüleimmel való kapcsolatom remeknek mondható, én voltam, vagyok és leszek apa egyetlen hercegnője, anya pedig olyan számomra, mint egy barátnő, akivel mindent megtudok beszélni. Sokáig hittem azt, hogy egyke vagyok, könyörögtem, hogy kapjak egy kistestvért vagy valami hasonló, de nem engedték, sokáig nem tudtam ennek az okát.
A családom neve, hírneve megalapozta a jövőmet különböző körökben, ami számomra nem mindig volt megfelelő. Nem tetszett az, hogy a nevemet kimondva már minden kapu tárva nyitva állt előttem arra várva, hogy belépjek. Szörnyű érzés volt, de a legtöbben bármit megtennének egy gazdag háttérért. Én szívesen elcserélném, ha ez azt jelentené soha többé nem lesznek érdekleső barátaim, akik nem amiatt barátkoznak velem mert kedvelnének, dehogy, nekik csak a pénzem kell, semmi több.
Sorra gyűltek az akadályok előttem, a szüleimnek elvárásai voltak a nagymamám mást várt tőlem, én pedig egy harmadik dolgokat akartam volna csinálni. Konfliktusok alakultak, veszekedtünk, civakodtunk és szívtuk egymás vérét egy jó ideig, utána megszűnt ez a feszültség elkerültem egy nagyobb, nevesebb iskolába, anyámék kérésére természetesen. Nekem megfelelt volna egy egyszerű, kopott gimi is.
A 16. születésnapom viszont változásokat hozott magával nem csak érzelmi térne, hanem a család életében is nehéz dolgok következtek. A nagyi eltávozott közülünk, ezt a tényt nehezen dolgoztam fel, mái napig nem tudom vagy inkább nem akarom elhinni, hogy az örök mosolygós néni nincs köztünk. Őt szerettem a legjobban, ezért mikor a dolgait pakolták össze belopóztam. És akkor megtaláltam, amire sosem számítottam. Egy félig elszakított kép, anya egy kórházi ágyon karjában egy kisfiú. Fogalmam sem volt hová kéne tennem ezt a dolgot, én nem lehettem hiszen a hátuljára 1990 volt írva… de akkor ki lehetett? Ezen törtem a fejemet, majd kíváncsi személyiséggel megáldott emberként rákérdeztem a szülinapi partim előtt anyáéknál. Az arcuk felejthetetlen, még mindig látom magam előtt a falfehér ábrázatukat, nem tudva mit mondjanak el nekem.
Volt egy fiúk, még előttem ők pedig szerencsétlen emberek módjára, akik nem törődnek a saját gyerekükkel odaadták egy másik házaspárnak. Valami megváltozott bennem, már nem bíztam meg bennük. Féltem, hogy még titkolnak valamit előlem, az meg még jobban érdekelt, hogy most mi van a testvéremmel. Az édes testvéremmel…
22 éves leszek, diákként tengetem mindennapjaimat az Oxford falain belül, ahol szociológiát tanulok többek közt. Anyáéknál ez is kiverte a biztosítékot, jobban szerették volna ha orvosnak, jogásznak vagy hasonlónak tanulok, de igazából ezek nem vonzottak. Másodállásban modell vagyok, a magasságom és a nagynéném bájos szavai következtében bekerültem ebbe a szakmába, ami miatt sokat kell utaznom bizonyos fotózások miatt, de szeretem. Számomra nem teher, hanem szórakozás közben a fejlesztem a tudásomat, megismerek új helyeket, kultúrát.
Kissé babonás vagyok, a kép, amin az idegen bátyám van mindenhová követ engem, a zsebembe tartom általában vagy a táskámba. Soha nem indulok el nélküle… szerencsét hoz valamiért.
Most pedig a Constantinen vagyok utas az unokatestvéreimmel együtt, hisz velük érkeztem. Hogy mit hoz az itt tartózkodásom? Remélem csupa jó dolgot, semmi hihetetlent vagy szörnyűt, boldogságot, örömöt esetleg szerelmet. De ha pihenhetek nekem már az is elég. Nem kérek sokat.