Karakter teljes neve

❝Max. négy soros idézet, mely jellemzi karaktered.

Mr. Garreth hátradőlt a székében, összekulcsolt kézzel alig észrevehetően forgott jobbra balra a székében, közben jégkék szemeivel próbált a vesémbe látni. Mióta beléptem ide, és lehuppantam a kényelmesnek látszó fotelbe, azóta bámuljuk egymást. Ő  arra vár, hogy magamtól szólaljak meg, és mondjak valami eget rengetően érdekes dolgot az elmúlt egy hétről, én pedig arra, hogy kérdezzen. Nincs nekem semmi mondanivalóm a számára. Csak szabadulni akarok tőle.
- Nos? – emelkedett meg kissé a szemöldöke.
- Nos? – tártam szét mosolyogva a karjaimat.
- Hogy van, Holly? – kérdezte azon a megnyugtató hangján, ahogy az elmúlt négy hónapban mindig.
- Jól vagyok. Minden rendben – mondtam még mindig magabiztosan mosolyogva.
- Látom, hogy jól van. Meséljen, mi történt magával a múlt héten.
Komolyan mondom, feláll a szőr a hátamon ezektől a kérdésektől. Hogy van, Holly? Mi történt magával, Holly? Van valami probléma, ami a lelkét nyomja, Holly? Aggódik valami miatt, Holly? Holly, elfojt magában valamilyen érzelmet, amit nem enged felszínre törni? Akar róla beszélni, Holly? Nem, nem akarok róla beszélni, nem fojtok el semmit, és nem értem, hogy miért kell még mindig ide járnom, holott már teljesen rendbe jött az életem. Nem mintha utólag nem lenne pozitív az egész terápia, de hogy őszinte legyek, már kezdett nyűg lenni, hogy a péntek délutánjaimat dilidokinál kell töltenem.  Én csak egyszerűen szeretném magamat normálisnak érezni.  
Egy darabig makacsul, vadul rágózva vizslattam hol a dokit, hol a körmeimet, hol az órát az asztalán, ami rettentő lassan vánszorgott csak előre.
Végül megadtam magam.
- Nézze. Rájöttem, hogy ami az elmúlt egy évben történt velem, az nem normális. Rájöttem, hogy tönkre tettem magam, és veszélybe sodortam az életemet, sőt, az öcsémét is.
Nem kaptam választ, csak a figyelmes tekintetet, ami arra biztatott, hogy folytassam csak nyugodtan.
- Már másképpen tekintek magamra. És örülök neki, hogy eljöttem ide.
Komolyan gondoltam, de mégis nehezemre esett kimondani a szavakat. Hiszen senki sem szereti beismerni, ha valamit elcseszett. Négy hónapja járok pszichológushoz. Nem saját akaratomból kerestem fel. Már jóval azelőtt, hogy baj lett volna ebből, a barátaim folyton hajtogatták, hogy valami nincs rendben velem. A mániákus fogyókúrám, a hajnalig tartó edzéseim, és az, hogy a gondolataim állandóan csak a kalóriák körül forogtak az őrületbe kergette őket. Nem jöttem rá, nem fogtam fel mekkora a baj, csak akkor, amikor már majdnem késő volt.
Az öcsémre vigyáztam a szüleim házában, amíg ők az évfordulójuk alkalmából elmentek egy étterembe romantikázni. Nem éreztem jól magam, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, holott a hónapokon át tartó koplalás, és alultápláltság miatt már az is csoda volt, hogy mozogni tudtam. Rajtam kívül mindenki észrevette, de senkire sem hallgattam. Akkor este pedig, amikor a négy éves öcsém a szobában játszott, a konyhában pedig épp készült számára a vacsora, megtörtént az, ami legmerészebb rémálmaimban sem következett volna be. Beszaladtam a kamrába egy kis zöldségért, és elájultam. Amíg eszméletlen voltam, a tűzhelyen lévő serpenyőből kilöttyent az olaj, és a láng belekapott a néhány centire lévő rongyba.
Egy mentőautóban ébredtem. Pár másodpercig fel sem fogtam mi történik, hogy miért sertepertélnek körülöttem, miért lóg ki egy cső a karomból, és miért akkora a hangzavar. Hányingerem volt és a tarkóm lüktetett. Aztán apró hangfoszlányok ütötték meg a fülemet, és szépen lassan összeállt a kép. Hallottam, amint egy fickó, valószínűleg egy tűzoltó vagy egy rendőr elmagyarázza az anyámnak, hogy mi történt: Tűz ütött ki, egy szomszéd hívta a tűzoltókat és nagy szerencsére sikerült kimenteni a kisöcsémet. Engem valamivel később találtak meg ájultan heverve. Amikor fel tudtam fogni, hogy mi történt, hogy mekkora bajt okoztam ismét elájultam. Persze előtte még kidobtam a taccsot az egyik ápoló lábára.
- Örülök, hogy reálisan látja a dolgokat. – A doki biztatóan mosolygott. Mindig ezt csinálja, de most az egyszer elhittem, hogy megérdemlem, hiszen rengeteget küzdöttem, hogy kigyógyuljak az anorexiából. Pedig igazán nincs sok önbizalmam, még most sem, holott  hallottam már dicsérő szavakat és bókokat.  – És mihez szeretne ezek után kezdeni?
- Vissza szeretnék menni az egyetemre, és mindenképpen be fogom fejezni. – Még a betegségem idején hagytam abba a tanulást, a szüleim pedig érthető okokból nem hajlandók nekem segíteni. – Egy hajón fogok dolgozni. A pénz is nagyon jól jön, és a távolság is jót fog tenni.
- Bízom benne, hogy nem lesz többé szükség arra, hogy találkozzunk. – Mosolya biztató volt és megnyugtató.
Negyed óra múlva felszabadultan léptem ki a rendelőből, utána betértem egy gyorsétterembe, hogy egy hatalmas adag egészségtelen, hízlaló vackot tömjek magamba; lelkiismeret-furdalás nélkül. Közben elmosolyodva figyeltem, ahogy két, velem körülbelül egykorú lány salátát, és light kólát rendel magának.  
Szégyellem ami történt, és nem bocsátottam meg magamnak, főleg, mivel a szüleim azóta sem állnak velem szóba. Pedig az egész egy fickó miatt történt. Semmiben sem feleltem meg neki, minden létező dologba belekötött velem kapcsolatban, és mindig csak azt kereste, hogyan bánthat meg még jobban. Azóta már tudom, hogy csak a saját gyengeségeit próbálta kompenzálni azzal, hogy az én önbizalmamat totálisan leépíti. És még valamire rájöttem: Soha egyetlen férfi sem ér annyit, hogy bárki is tönkre tegye magát miatta.  

Elfogadva

❝Veszélyes játékot űztél Te lány! De nagyon örülök, hogy abbahagytad és remélem megbékültél annyira magaddal, hogy gyönyörű vagy! *.* Örülök, hogy a kimozdulás helyszínéül, az új életed kezdetéül a hajót választottad! Szépen megfogalmazott, lényegre törő momentumot tettél elém. Nem tetézem tovább. Szaladj foglalózni és rohamozd meg a játéktered! <3