Meredith Grey

❝Nincs szükségem együttérzésre, nem fogok sírni és nyafogni. Mert az élet az én fényem és szabadságom, és akkor ragyogok, amikor akarok.

Egy vécé fölé görnyedve ürítem ki magamból gyomrom minden tartalmát. A hajamat valaki gondosan összefogta a hátam mögött, jelenleg azonban azt sem tudnám megmondani, hogy kicsoda. Újabb öklendezésbe kezdek, ezúttal kiadva magamból mindent, ami csak bennem volt. Undorodom a szagtól, majdnem annyira, mint a látványtól, amit a vécékagylóban látok. Valaki egy zsebkendőt dug az orrom elé, én pedig egy szó nélkül elveszem azt, hogy megtöröljem vele a számat. Teljesen elzsibbadtam ebben a pozícióban. Nem is tudom, mióta lehetek itt, azt meg pláne nem, hogy hol is vagyok. Oké, a látvány abszolút elárulja, hogy egy vécéfülkében leledzem, de a helyszínt nem. Szédülök, a fejem majd szétszakad. A falakon keresztül is hallom a tomboló zenét. Valami már kezd derengeni. Azt hiszem bulizni indultam ma este, azonban az még mindig homályos, hogy mi történt a nagy buli alatt. Az, hogy telehánytam a vécét, egyértelműen utal rá, hogy rengeteget ittam. Ha pedig ez nem lenne elég, ez a nyavalyás fejfájás is nagyon erre akar rávezetni.
Felegyenesedek, megmozgatom a vállaimat és a fejemmel is körözök néhányat. Eztán megpördülve, érdeklődve, szemlélem az előttem álló, ismerős, fiatal srácot. Alig néhány év van köztem és Tony között. Pelenkás korunk óta ismerjük egymást, azóta gyakorlatilag elválaszthatatlanok vagyunk. Kettőnk közül én vagyok a vagányabb – a balhésabb, ha így jobban tetszik.  Ő mindig is visszafogott, jó fiú volt, sosem tett magától rossz fát a tűzre, általában én voltam az, aki bajba keverte. Kettőnk közül mindig is ő volt az, aki megpróbált reálisan gondolkozni, én meg csak sodródtam az árral. Na, most ez a bizonyos ár, a legtöbb esetben keresztülsodort az őrült bulikon, a drogokon és kisebb balhékon, míg nem rács mögé nem kerültem, 24 órás megfigyelésre. Szegénykémnek kellett állandóan értem jönnie és ő volt az, akit az én dúsgazdag apám megbízott a felvigyázásommal. Hát, említenem sem kell, hogy ez a vigyázás dolog, a legtöbb esetben nem jött össze. Mindig sikerült őt is magammal rántanom, azonban ő sosem süllyedt olyan mélyre, mint én. Hatalmas szerencsémre, ő mindig elég józan volt ahhoz, hogy elrángasson a kitörő balhék közeléből, amikben egyébként imádok részt venni. S lám, most is itt van, hogy eleget tegyen apucinak és hazavigyen, ágyba dugjon és figyeljen rám ébredésig.
- Nahát, itt egy Tony. – Boldog, részeg vigyor csücsül az ajkaimon attól, hogy láthatom. Lendületet veszek hozzá, hogy elinduljak, de amilyen állapotban vagyok, még a talpon maradás is nehezen megy. Tony gyors és sikerül elkapnia mielőtt összecsókolózhatnék a mocskos, budi kővel. Belekapaszkodok a kezébe és sikerül felegyenesednem. A szemébe nézek, amiben ismerős fénnyel lángol a bosszúság. Ó igen, azt hiszem, bajban vagyok. Rémlik valami olyasmi, hogy elfelejtettem neki megmondani, merre megyek. Említettem már, hogy Tony az életemben nem csak egy remek barát szerepét tölti be? Nem? Nos, akkor most mondom; ő az én „bébiszitterem”. Az én drágalátos apucikám fizeti őt azért, hogy a nap huszonnégy órájában mellettem legyen, vigyázzon rám és jól körbenyalja a sejhajomat. Ez utóbbinak persze abszolúte nem tesz eleget. Kár, pedig én rettentően élvezném a dolgot.
- Mond, miért csinálod ezt velem? – kérdezi, tekintetét az enyémbe fúrva. Szavai szigorúságából szinte semmit sem sikerül érzékelnem. Még mindig hatalmas mosoly ül a képemen, ami nagyon is jól tükrözi, hogy jelenleg, rózsaszín ködbe borult fejecském nem képes komolyságra.
- Nem csinálok semmit. – jelentem ki. Szórakozottan forgatom meg szemeimet, miközben egy kicsit oldalra billentem buksimat. Tony még mindig szorosan tart és bárhogyan is mocorgok a szabadulás reményében, ő nem enged el. Helyette határozottan megindul velem kifelé a fülkéből, eltámogatva a mosdókagylóig. Megereszti a vizet, aláhelyezi a kezét és nemes egyszerűséggel az arcomba fröcsköli az egészet. Próbálok ellenkezni, eltolni a kezét, de nem megy.
- Boldogulok magam is. – jelentem ki, kissé gorombábban, mint kellene. Hallom Tony bosszús fújtatását magam mellett, de végül leereszti a kezét és a derekamra helyezi azt. Ugyan most nem sétálok semerre, még egy kicsit bizonytalanul állok a lábaimon. Örülök neki, hogy megtart.
Két kezemet a víz alá helyezem, s tálkát formálok belőlük. Beleengedem a vizet, eztán megmosom vele az arcomat. Majd a számba is juttatok a vízből és öblögetni kezdek, ezzel próbálva elkergetni a hányás ízét a számból, amit még csak most kezdek igazán érezni. Még néhányszor megismétlem ezt az öblögetés dolgot, aztán egy darab papírtörlőért nyúlok és megtörölgetem vele az arcomat. Már icipicit jobban érzem magam, a fejfájásom is enyhülni látszik egy egész kicsit. De legalább már nem érzem úgy, hogy kifutna a lábam alól a talaj. Veszek egy mély lélegzetet és ki is fújom. A mocskos - ki tudja milyen foltos - tükörben nézegetem magam. Eléggé nyúzottan festek. Pillantásom a tükörben megállapodik Tony arcán, aki, mint minden ilyen helyzetben, most is komolyságot áraszt magából. Picit rámosolygok, de ő nem mosolyog vissza rám. Oké, értem én a célzást, megint morcos rám. Újra csak bajba keverem őt apám előtt, de hát kétlem, hogy ez valaha is megváltozna. Túl jól érzem én magam ahhoz ebben a világban, ezzel az életmóddal. Oké, meg kellene komolyodnom, de még van időm. Egyelőre csak bulizni és szórakozni szeretnék, nem pedig papírok fölé görnyedni és körmölni.
- Gyere, hazamegyünk. – Hallom meg Tony, mély és kissé rekedtes hangját. Gyengéden megfogja a karomat és kifelé huzigál a mosdóból. A zene őrült hangosan szól, beledübörög a dobhártyám. Ha most bárki hozzám szólna, tuti biztos, hogy egy büdös mukkot sem hallanék belőle. Megpróbáljuk átverekedni magunkat a tömegen, Tony megy elől, engem pedig húz maga után. Szorítása a karomon pillanatról pillanatra egyre erősebb, míg nem valósággal már maga után rángat, mint sem húz.
- Saját magamtól is tudok menni! – csattanok föl, miközben kirántom a karomat kemény szorításából. Megtorpanok a tömegben, szúrós pillantást vetve rá. Ha iszom, a boldoghangulatból egy pillanat alatt képes vagyok átváltani harapós módra. Most pedig nagyon is harapós vagyok.
Tony zavartan, idegesen villogtatja rám szemeit. Állom a pillantását, majd felemelt fővel viharzom el mellette, rendesen oldalba könyökölve az embereket, akik elállják előlem az utat.
- Merit! Megvárnál?! – kiált utánam. Hamar rontok ki az utcára és bosszúsan lépdelek hazafelé. Figyelemre se méltatva az én legjobb barátomat, aki tudom, hogy csak jót akar nekem. Mellém fut és megfogja a karomat. Megállok és ránézzek. Ezúttal tekintetem villámokat szór irányába, ő pedig hamar veszi az adást, elenged és még hátrébb is lép tőlem egy kicsit. Jól is teszi.
- Mivan? – förmedek rá. Tekintetemmel őt méregetem, s ha ölni lehetne vele, már halott lenne.
- Azt hiszem, szükséged lenne egy kis visszafogottságra. – mondja.
- Ó, igazán? – gúnyolódom vele. Ő „úgy” néz rám, én pedig bosszúsan fújtatok egyet.
- Komolyan beszélek. Mit szólnál egy kis hajókázáshoz? – Kérdése megmozgat benne valamit. Valójában nem is hangzik rosszul. Mi tagadás, tetszik a gondolat, hogy a hátam mögött hagyhatom apám minden hülyeségét és távol lehetek tőle. Ráadásul egy hajón…
- Mire gondoltál? – érdeklődöm. Szemeimben őszinte kíváncsiságot láthat, ajkaimra pedig kiül az a jól ismert, ártatlan mosoly. Kivételesen, most ő is elmosolyodik, ezt már egy jó jelnek veszem.
- Constantine.

Elfogadva

❝A sorok olvastatták magukat, tetszett, amit produkáltál. Nem könnyű az életed, ahogy ezt bemutattad ebben a néhány, könnyeden megfogalmazott szerepjátékpéldában. Szívesen olvastam volna még Tőled, de ezt nem kellett hova húzni. Ez így volt tökéletes, csattanóval, élet pillanattal. Remélem sok ilyet olvashatok még tőled *.*
Szaladj foglalózni!