Delilah Sophia Montgomery

❝”…I guess things are not how they used to be There's no more normal families Parents act like enemies Making kids feel like it's World War III No one cares, no one's there I guess we're all just too damn busy And money's our first priority It doesn't make sense to me…”

Amikor aznap este elindultam otthonról, még nem gondoltam volna, hogy addigi életem legpocsékabb napjai következnek. Hétvégi buli… Mindenki jó programra számít, nem? Ez nem volt az… Minden szétesett.

2013. 09. 25. 7:36 am

Szobafogság? Mikor anya ezt beközölte, majdnem az arcába nevettem. Ez most komoly? Hónapokkal ezelőtt betöltöttem már a 21et, erre még mindig azt hiszi, hogy parancsolgathat nekem. Igen, legszívesebben nevettem volna, de nem tettem, csak dacos tekintettel, de maszkszerű, semmit mondó arccal figyeltem, ahogy lényegében ordít velem. Egyik fülemen be, másikon ki. Egy szavát sem jegyeztem meg, igyekeztem meg sem hallani.

- Befejezted? – kérdeztem anyától, amikor láthatóan levegő hiánya miatt abbahagyta az artikulálatlan ordítást. Ekkor szólt közbe Brian. Ezt a hangot képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni, már attól a plafonon vagyok, ha meglátom, hogy közeledik.

- Hogy merészelsz így beszélni édesanyáddal? Nem tanultál semmi tiszteletet abban az átkozott iskolában? Minek taníttatatunk téged?

- Semmi közöd hozzám! Húzz el innen és ne szólj bele! – förmedtem rá a fogamat csikorgatva, s a szemeim szikrákat szórtak. Anyám férje egy igazi szemétláda és mindenbe belepofázik. Csak mert oltárhoz vezette anyut, azt hiszi, bármibe beleszólhat. Téved. Visszafordultam anyához, hogy levegővétel után mondjak neki pár dolgot, de lendületből a másik irányba csapódott a fejem. Pár pillanatig csak pislogtam, mint hal a szatyorban, majd szép lassan összetettem, hogy bizony azért ég az arcom és azért szökött könny a szemembe, mert anya életemben először felpofozott. Hitetlenkedve fordítottam felé a fejem, lelassulva, de egyre jobban remegve a visszafogott idegességtől.

- Lilah… - szólalt volna meg anya, úgy látszott, hogy őrlődik, nem kellett volna. Valóban nem. A sós cseppek végigfolytak az arcomon, szinte sisteregtek, miközben égő bőrömet szántották. Teljesen összetörve, csalódottan néztem rá, hangom is remegett, miközben megszólaltam.

- Most döntötted el, hogy ki számít neked. Sosem érdekelt, hogy én utálom. Az sem érdekelt, miért csak most jöttem haza. Nem érdekellek! Csak ítélkezel, mióta ez a szemétláda itt van. Hát, akkor legyen így! – mondtam, majd elsétáltam mellette, de csak a lépcső aljáig bírtam a lassú sétát, ott felgyorsítottam, s hármasával szedve a fokokat pillanatok alatt csaptam be magam mögött az ajtóm, hogy aztán fuldokolva zuhanjak az ágyra.


2013. 09. 23. 11:36 pm

Valamiért kinyitottam a szemem csók közben. Nem tudom miért. Nem szoktam. Most megtettem. Ijesztő volt. Túl közel volt Jeremy arca és olyan furcsán torz volt. A fényektől hamvasszürkének tűnt a bőre, a zene hirtelen belevisított a fülembe, megéreztem, ahogy teljes valójában hozzám simul, s kezei olyan birtoklóan mozogtak rajtam, hogy az hirtelenjében hányingerrel töltött el. Nem igazán tudtam, hol vagyok- Hátrahőköltem, de ő csak apró fáziskéséssel a nyakamba dőlt, s ott fojtatta tovább, amit eddig a számmal művelt. Kezei markoltak, gyárilag szakadt – nem teljesen, mert én szaggattam el – harisnyámon most még nagyobb lyukakat éreztem, feltűnt, hogy a blúzom el van csúszva, ezzel nagyobb belátást engedve, mint amúgy, s az is, hogy bár szoknyám nem valami hosszú, jelenleg az sem ér sokat, hiszen Jer ujjai a combomat birtokolták. Úgy éreztem, mintha nem lennék a magam ura. Hamarabb ébredtem fel a kábulatból, mint gondoltam volna. Csak hagytam, hogy történjen, ami történik, de én már nem kalandoztam az izmos hát domborulatain, csak üveges tekintettem néztem, lustán jártattam a szemem az arctalan tömegen. Tömeg volt? Vagy csak színek kusza kavalkádja? Nem tudtam.

- Emily? – kérdeztem kissé lelassulva, miközben lassan felfogtam, hogy valaki meghuzogatja a hajam. Jobb híján, gondolom másra nem reagáltam. Egy fotelben ültünk, illetve én Jer ölében, nem tudom, hogyan keveredtünk ide, de egy biztos, én éppen saját testem simogatásával próbáltam őt még jobban izgatni, miközben, mint a kígyó, úgy tekeregtem előtte. Ekkor döbbentem csak rá, mennyire is kényelmetlen itt ülni. Eszméletlenül nyomott. Megálltam a mozdulatban, ahogy a tőlem legalább három évvel fiatalabb lányra néztem, s értetlenül pislogtam rá. Ő mit csinál itt? A hangok úgy törtek be a fejembe, mintha a néma csend uralmát hirtelen egy egész arénányi őrjöngő fenevad törte volna meg, hogy aztán hangjukkal berepesszék a tetőszerkezetet. Zavartan ráztam meg a fejem, s fülemhez kaptam a kezem. Jeremy megrázott, valamit mondott, de nem tudom mit. Ő nem hallja ezt a borzalmat? Arca méltatlan volt, s próbálta paskolgatni a fenekem és a combjaim, hogy fojtassam. Emily elkezdte a karom rángatni, s közben teljes kétségbeesésben magyarázott valamit. Nem hallak Emily! Szinte kizuhantam Jer öléből, mikor egy óvatlan pillanatban erőteljesebben megrántott. Valamiért felgyorsítottam mozdulataim, felálltam, megigazítottam magamon a ruhát, bár harisnyám, már csak valami cafat volt, mintha a dühöngő állatok megtámadtak volna. Azt hiszem szoknyám és blúzom is meg-meg volt szaggatva egy-egy részen. Valaki elkapta a karom és visszarántott, de úgy, hogy majd kiszakad a vállam a helyéről. Ökölbe szorult kézzel vertem őt orrba, mire visszakézből felpofozott. Mindketten meglepetten néztünk egymásra, figyeltem, ahogy neki megindul az orrából a vér, nekem pedig a számat öntötte el a furcsa íz. „Hülye ribanc, akkor megdugok valaki mást!” Ezt már csak akkor hallottam, mikor Emily unszolására valamerre megindultam. Rángatott, a tomboló, arctalan tömegnek csapódtam, minden lépésnél, miközben Jer hangja visszhangzott a fejemben.


2013. 09. 24. 01:29 am

Az elmúlt két órában a legjobb barátnőm szájából kapartam ki a habot, a gennyet, vagy tudom is én, mi volt az a trutyi, ami kiömlött a gyomrából. Nem tudom, mi volt az, de igyekeztem őt magamhoz szorítani, csillapítani a remegését, a jéghideg verejtéket, ami homlokán gyöngyözött és igyekeztem ködös elmémmel helyes döntést hozni. Ha kihívom a mentőket, akár le is csukhatják, kijönnének a rendőrök is és hatalmas botrány lenne, lehet az „üzletemberek” később levadásznának minket. Ha nem hívom ki a mentőket, Jill meghalhat. Emily kétségbeesetten nézte nővérét, azt láttam rajta, hogy néhány perc és őt magát is ápolnom kell. Végül döntöttem. Szóltam Emilynek, hogy azonnal rohanjon és a legközelebbi fülkéből hívja fel a szüleiket, hogy azonnal jöjjenek. Gyorsabb talán, mint a mentők. Tudtam, hogy nagyon kiborulnak, de ha azonnal bevisszük a kórházba, akkor meg tudjuk menteni. Emily nem akarta elereszteni a nővérét, de magamhoz vontam egy puszira és ölelésre. Tudtam, ez segíteni fog neki. Azon a két órán múlt a barátnőm élete. Az orvosok kitartóan küzdöttek az életéért, a közvetlen életveszély elmúlt, de… Előre láttam a borzalmas következményeket. Bár azt mondtuk, belecsempészték a drogot az italába, tudtam, hogy nem hittek nekünk..

- Emily, gyere velem! – mondtam neki csöndesen, majd finoman megfogva a kezét kihúztam a váróból. Máskor derűs arca annyira meg volt törve. Jött utánam, hagyta, hogy egy raktárba vezessem, majd becsuktam az ajtót, s még mielőtt megszólalhatott volna, szájon csókoltam. Meglepődött, de azonnal hozzám bújt, s átadta magát a csóknak. Bár sosem mondta, de mindig láttam rajta. Láttam, hogy többet jelentek neki, mint a nővére legjobb barátnője. Sokkal többet. Most viszonozni akartam neki azt a sok alkalmat, amikor kihúzott a csávából és mellettem állt. El akartam terelni a figyelmét és… a sajátomat is. Nem is gondolkodtam igazán, csak jó volt. Mindkettőnknek.


2013. 10. 02. 14:45 pm

Egy hete nem beszéltem anyával, nem is néztem rá, sőt, amennyire lehetett, úgy közlekedtem, hogy ne kelljen találkoznunk. Egyszer még megpróbált szólni hozzám, de rá sem hederítettem, utána már ő sem próbálkozott. Valószínűleg úgy gondolta, hogy majd megenyhülök, de egészen más tervem volt. Csak meg akartam várni, hogy Jill felépüljön. Csak erre vártam, de Jill nem tért magához. Azt mondják, hogy ez a test védekező reakciója, de féltem tőle, hogy Jill fel fogja adni a küzdelmet. Erős lány volt, de az utóbbi időben nagyon sokat fogyott és egyre gyakrabban keverte az alkoholt a drogokkal. Erős, sok alkohol és egyre keményebb drogok. Én is gyakran partnere voltam a dologban, de igyekeztem szabályozni magam. Ha már a gyakoriságban nem ment, legalább könnyebbekhez nyúltam. Bár ez a hét kemény volt, sok időt töltöttem Emilyvel. Nagyon sokat.

Ma reggel hagytam neki egy levelet Jillnél. Este fogja csak megtalálni, de addigra én már messze leszek. Anyunak is elhelyeztem a maga levelét egy olyan helyre, ahol biztosan látni fogja. Összeszedtem a cuccaim, lenyúltam némi pénzt Briantől. Sok pénzt. Szükségem lesz rá.

Nem tervezek végleg lelépni, de egy időre igen. A célpont New York. Dolgozni szeretnék. Megtalálni az utam, hogy mit csináljak az életben. És polgárt pukkasztani is szeretnék, érezni, hogy nem tartozom anya és Brian felsőbb tízezres körébe. Olyan munkám lesz, amit ők nem támogatnának. Mint például… Hajópincér leszek egy szilveszteri luxus utazáson, bárban, Night Clubban, kaszinóban fogok italokat felszolgálni és ha szükség van rám, táncolni is fogok. Mert jó vagyok benne. Mert megtehetem.

Szabad vagyok. Őrült vagyok. Önmagam vagyok.

Elfogadva

❝Imádtam! Élvezettel faltam a csodálatosan megfogalmazott sorokat, s örültem, hogy ilyen szép, terjengős leírást hoztál nekem 2013-as évedről. Engem megnyertél. Olvasni akarlak még, még még. Eura sem lesz ezzel másképpen. Őrült, de ugyanannyira csodálatos vagy te nő <3