A kabinomban, a tükör előtt állva igazgatom a földig érő, méregdrága ruhám, mindennek tökéletesen kell állnia, és ami azt illeti villantani sem szeretnék. Szinte sugárzom. Nem hiszem el, hogy megcsináltam, tényleg megcsináltam, feljutottam a hajóra. Persze az már más kérdés, hogy lebukom-e. Őszintén? Magamat ismerve igen, de van jobb dolgom is, mint azon aggódni, hogy mi lesz velem holnap, vagy egy hét múlva. Itt ez a fantasztikus, hatalmas luxushajó, tele nőkkel és férfiakkal, kaszinókkal és itallal, mi más kellene még? Bár voltaképpen nem igazán tudom mit csinál egy gazdag nő errefelé... Sosem volt az én világom. Vállat vonok, s elsétálok a tükör elől. Majd teszem, ami jön, elvégre mióta érdekelnek a társadalmi normák?

Az órák csak teltek, s a napom nem épp úgy alakult, ahogy vártam. Még a vacsora előtt leléptem egy pohárral és egy üveg pezsgővel, hogy önállóan fedezhessem fel a hajót. Idióta.
➣  A gálavacsora, a megnyitó. Milyen fantasztikus esemény! - Morgolódok magamban gúnyosan, ahogy a szűkös folyosó párhuzamos falai közt el, s vissza járkálok a tenyerem bámulva. Igen, a tenyerem. Még a beszállásnál futólag rápillanthattam egy részletes térképre a hajóról, s később megpróbáltam rekonstruálni a bal tenyeremen néhány vonalban egy golyóstoll segítségével. Ami azt illeti, az én „rendkívül hasznos” tervrajzom sokkal inkább hasonlít arra, mikor egy gyermek labirintust, vagy villámokat rajzol, vagyis próbál rajzolni...
➣  Ahh... - Sóhajtok fel lemondóan, elnaplózva magamban, hogy eltévedtem, nekidőlök a falnak egy morcos arckifejezéssel, s felszisszenek. A fal jéghideg... persze mit is vártam? Az én éjfekete estélyim pedig hátul teljesen nyitott, tulajdonképpen, ami a felső részét illeti, csak annyit takar, hogy beindítsa a férfiak – vagy épp nők – fantáziáját, de mégse kapják meg amit akarnak.
A hirtelen jött inger után újra visszarázódom a valóságba, s még mindig itt állok ezen a szűkös, félhomály fedte folyosón. Egy halvány mosoly kúszik arcomra, ez nevetséges. Tényleg... nevetséges. Teljesen reménytelen vagyok. Mégis hogy gondoltam? Kerülnöm kellene a feltűnést, a saját érdekemben, erre eltévedek az első estémen, ráadásul olyan helyen, ahol nem igazán kellene mászkálnom, főleg nem egyedül. Az, hogy idáig hogy jutottam el, megint más tészta. Egy férfit követtem, a ruhája alapján valószínűleg a gépházban dolgozhat, ám ő egyik pillanatról a másikra eltűnt. Gratulálok Danneel, ezt megint megcsináltad. De legalább a bő fél üveg pezsgőm még megvan, így az italom kortyolgatva, lassan elindulok abba az irányba – amikor azt mondom lassan, úgy értem nagyon, nagyon lassan...-, amerre eredetileg tartottam, remélve, hogy nem botlom bele senkibe és ha ez meg is történne, legalább szórakoztató legyen.

Be kell vallanom, a szembejövő férfi igencsak meglep, egy alig észrevehető pillanatra meg is torpanok, mikor meglátom, majd egész közel sétálok, hogy szemügyre vehessem. Valamelyest megnyugszom, utasnak tűnik, túl jól öltözött, hogy más legyen, ami azt jelenti, hogy semmivel nincs több joga itt lenni, mint nekem.
» Csak így egyedül? Ilyenkor? - Biccentem enyhén oldalra fejem, ahogy összefonom karjaim, már amennyire tudom, a még mindig kezemben lévő pezsgősüvegtől. A kérdése épp úgy rá is vonatkozik, ahogy nekem célozta, bár az én ajkaimat kissé gúnyosabban, mégis játékosabban hagyták el a szavak. Megköszörülöm a torkom, leeresztem a karjaim magam mellé, s homlok ráncolva figyelem az ismeretlen – de felettébb jóképű – férfit.
» Ami azt illeti, nem kellene erre kószálnia. Ez személyzeti terület, uram. - Az utolsó szót igencsak megnyomom, egyfajta nyomatékosításként, mégis erősen szarkasztikusan. Uram... na igen. Mellesleg személyzeti területnek nevezik egyáltalán? Lényegtelen, legalább jól hangzott. Olyan hivatalosan. - Talán eltévedt? - Ilyen ostoba kérdést. Minek álltam le vele egyáltalán? Persze, „eltévedt”. Pont úgy néz ki, mint aki eltévedt, épp úgy mint én... Jó kifogás sose rossz.
Nem tudom meddig fog ez még menni, utálom az ilyesfajta bájcsevegéseket hozzáhasonló pénzeszsákokkal. Mármint ha magamat adhatnám nyilvánvalóan élvezhetném a dolgokat a hajón, de az úgy hm nos... Ahogy a gondolataim elkalandoznak, velük együtt a tekintetem is, s akaratlanul mérem végig szemeimmel az előttem álló férfit tetőtől talpig, a mozdulat végeztével pedig egy halvány, ámde elégedett mosoly kúszik az arcomra. Talán el is pirulok kissé, nem is tudom, de mikor újra az ismeretlen férfi szemeibe  nézek, arcom újra komollyá válik, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy erre mászkálok, ilyenkor, egyedül.
A szavaim ellenére mégiscsak elmosolyodom, s felé nyújtom a pezsgősüveget. Nemes gesztus megosztani egy ismeretlennel az italom, nemde bár?
» Szomjasnak tűnik, mister... - A mondat végét nyíltan hagyom, hogy befejezhesse, ha jónak látja, bár legszívesebben kámforrá válnék. Tényleg, tényleg nem kellene itt lennem.

Nem gondoltam, hogy egy teljesen ismeretlen nőbe fogok bukkanni úgy, hogy nem rá számítottam, sokkal inkább arra, akit először kinéztem magamnak. Ennek ellenére mégse kesergek, hisz ő maga is van olyan szép látvány, mint a másik, sőt! Talán még szemrevalóbb is és mind emellett szórakoztatónak is tűnik... az, hogy ezt milyen formában értem, még kiderül.
- Nagyfiú vagyok már, tudok magamra vigyázni még éjjelek évadján is - vágom rá és pillanatokon belül el is mosolyodok, mivel visszafordította rám a kérdést úgy, hogy neki még csak véletlenül se kelljen válaszolnia annak ellenére se, hogy a kérdés maga tőlem származott. Inkább nem is foglalkozok tovább ezzel, nyilván semmi közöm hozzá, hogy mikor mit csinál.
Felvont szemöldökkel fürkészem az arcát, majd egy halk sóhajt övező mosoly költözik a szám szélére. Megvakargatva a tarkómat válaszolok.
- És ha nem tévedek, maga nem a személyzet tagja... hölgyem - nyomom meg én is hasonlóképen az utóbbit tekintettel arra, hogy ő maga is hasonlóképpen cselekedett. Ha már játszunk akkor csináljuk rendesen.
- Eltévedni? Nem... csak gondoltam sétálok egyet és lám, nem volt hiába - nézek végig rajta persze igyekszek odafigyelni arra, hogy ne legyek túl feltűnő. Egy gond van. Elza is annak idején azzal csesztetett, hogy az ilyesmit pimasz rosszul csinálom, hisz a kék szemem kiszúrja másokét, így az is feltűnő, hogy valakit tüzetesen átvizsgálok tisztes távolságból. Gondoltam rá párszor, hogy veszek egy kontaktlencsét, de azzal elveszíteném szexepilem javát. Így marad a kék írisz akár tetszik, akár nem.
- McArthur... David McArthur - mutatkozok be ezzel közelebb is battyogok hozzá, hogy közelebbről vehessem szemügyre arcának vonásait.
- És az ismeretlen árny kisasszonyban kit tisztelhetek? - nézek bele mélyen a szemeibe miközben ujjaimat az üveg nyaka köré vonom úgy, hogy hozzá érhessek az ő kezéhez. Mind addig nem óhajtom elvenni az üveget, míg el nem mondja a nevét. Ha kell itt állok vele egész éjszaka.
- Mellesleg még mindig nem válaszolt a kérdésre, hogy egy magafajta nő mit keres egyedül a "személyzet" részlegén?

- Hhm. - Fújom ki a levegőt, s a sóhaj szinte nevetve hagyja el ajkaim. - Imádom, hogy itt mindenki hölgynek, vagy kisasszonynak hív. - Egy pajkos mosoly jelenik meg az arcomon, tényleg imádom. Sosem voltam hozzászokva ahhoz a bánásmódhoz, amit ezen a hajón kapok. Itt tiszteletet kapok, még akkor is, ha nem érdemlem meg, és nem próbálnak a férfiak minden sarkon lefizetni egy éjszaka – amibe egyébként soha nem mentem bele, lehet, hogy kissé könnyűvérű vagyok, de kurva nem – kedvéért.
Mikor azokkal a gyönyörű, tüzes kék szemekkel alaposan megvizsgál, nem tiltakozom, szolid, udvarias mosollyal követem tekintete mozgását, bár egy halk kacaj részemről is felhangzik. Hé tigris, nem illik ilyen feltűnően.
- Örülök a találkozásnak, Mr McArthur. - Bólintok visszafogottan, s próbálom elhúzni a kezem, de nem megy, az üveget pedig nem szeretném a földön, darabokban tudni. Kár lenne érte. Nem állt szándékomban bemutatkozni, de az úr „sarokba szorított”.
- Dannee...el... - Megköszörülöm a torkom. - Daniel. - Daniel, hát persze. Azt hiszem ez szerepel az irataimon, bár nem sokban különbözik a valódi nevemtől. Végre elhúzom a kezem, de én sem szégyenlősködöm, hisz ő kezdte, ahogy elengedem az üveg nyakát, „akaratlanul”, gyengéden végigsimítom a férfi kezét, miközben  még mindig mélyen el vagyok veszve a szemeiben. - De kérem szólítson Dan-nek, uram. - Kacsintok rá a mondat befejeztével egy pajkos mosollyal kísérve, de azonnal tágra is nyílnak a szemeim és döbbenten figyelem David-et, majd néhány másodperc múlva felnevetek. - Elnézést, Mr McArtur. - Csakugyan. Ez a kacsintás már-már reflexszerűen jött, nem tehetek róla. Gondolatban vállat vonok, az ő hibája, nem kellene így kinéznie. Bár nem hiszem, hogy ellenére lenne a viselkedésem.
A következő kérdésére reagálva összefonom a karjaim, s a szemöldököm megemelve biccentem kissé oldalra a fejem.
- Ugyan már!  - Tárom szét a karjaim, hogy körbemutassak, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy itt kószálok. - Hát nem nyilvánvaló? Dolgozom, ez a személyzet dolga, nem? - Egy másodperc töredékére megborzolom szemöldököm, s oldalra pillanatok. Ez valahogy fejben sokkal jobban hangzott. Személyzeti terület, munka, összefüggött. Tegyük fel táncosnő vagyok a hajón. Azoknak elég szép a fizetése, szóval nem mondhatja, hogy ha a személyzethez  tartozom miből telt egy ilyen ruhára...
Egyébként semmi kedvem mentegetőzni, nem hinném hogy az előttem álló idegen veszélyt jelenthetne rám. Valószínűleg hamarabb vinne a szobájába, mint a kapitány elé, hogy „tiltott területen mászkáltam az éjszaka közepén”. Ezen felbátorodva közelebb lépek hozzá, ami jelen esetben azt jelenti, már nagyon közel állunk egymáshoz, a testünk szinte egymáshoz simul, s felnézek rá.
- Maga győzött, David. Utas vagyok. - Egy apró lépéssel kihátrálok az életteréből, nem szeretném hogy bármelyikünk is kényelmetlenül érezze magát, azért mindennek van határa, a flörtölésnek is két utas között.
- Gondoltam felfedezem a hajót. - Felemelem a kezem, s tenyerem fejmagasságba hozom az ismeretlen férfival, így tisztán láthatja a kezemre maszkírozott átláthatatlan térképet. - Azt hiszem, ezt még gyakorolnom kellene. - Nézek én is a firkára, majd ismét David szemeibe. - Egyértelműen eltévedtem. Szóval? Megmutatja a kiutat, vagy – játékosan félmosolyra húzom ajkaim – csatlakozik hozzám?

- Akkor élvezze ki - reagálok szinte azonnal, és egy lelkes mosollyal nyugtázom azt, ahogy az ajkai egy komisz kis félholdba torzulnak. Tény és való, hogy javarészt a "felsőbb" réteg van ezen a hajón, de tőlük se csak a rossz modort tanulhatja el az ember, igaz? Akadnak ám szép számban normális fazonok is, kiket elég jól neveltek ahhoz, hogy "kisasszonyként", "hölgyemként" szólítsa meg a szebbnél szebb nőket. Na persze ezzel nem azt mondom, hogy hemzsegnek mint egy zavaros hangyaboly, de vannak udvarias emberek is.
Jót mulatok azon, hogy követi tekintetemet, miként végigmérem őt tetőtől talpig. A női nem egy szép példánya, akit minden férfi szívesen tudna az oldalán, így én magam is. Egy szóval nem rejtegetem senki elől, hogy igazán imponál nekem nem csak külső szinten, de mint hamar kiderül, még természetileg is. Vadmacska.
- Dan - ízlelgetem a nevet, de mind végig fogva tartom tekintetét, miből végül egy kacsintás alakul a részéről, minek láttán felvont szemöldökkel vigyorodok el. Igen... tetszik. Nagyon is!
Válaszára csak ingatom a fejem ide és oda, remélem ezzel elhitetem vele, hogy koránt se hiszem el azt, amit mond, és nem is vagyok hajlandó tenni érte, hogy valami kis buta hazugságot elhiggyek. Látni lehet rajta, hogy nem ez az igazság, bár nem is tartozik rám a dolog.
Aztán lám, mégis beadja a derekát.
- Így legyen ötösöm a lottón - jegyzem meg egy igazán pimasz mosollyal, ahogy kékjeim az ajkai, és szemei között kószálnak. Be kell, hogy valljam, rettenetesen a kedvemre való a közelsége, és ezt nem is félek kimutatni neki. Tudtommal egy nő szereti, ha a férfi tudatja vele, hogy milyen csinosnak és észbontónak tartja.
Komoly tekintettel veszem szemügyre a tenyerét ahogy azt felém mutatja.
- Próbálta már papírral és tollal? Gyanítom sokkal többre menne vele és tartósabb is lenne - javaslom a homlokomat ráncolva.
- Nem hiszem, hogy ez lehetséges lenne... nem tudom a kiutat - villannak meg vágyakozón, lelkesen a szemeim. Csak most jut el a tudatomig, hogy az üveg immáron az én kezemben van, amit gyorsan meg is rázogatok a lány előtt.
- Remélem nem gondolja, hogy egyedül iszom meg - és most én vagyok az, aki egy kacsintással jutalmazza a másikat.

Ötös a lottón, hm, milyen merész elképzelés. Néhány másodpercre az én gondolataim is elkalandoznak, mi mindent lehetne kezdeni annyi pénzzel. Nem mondom, én sem panaszkodhatom, szép kis „gyűjteményt” hoztam össze, mielőtt leléptem New Yorkból, bár nekem minden értékem itt van a hajón. Minden. Semmit nem hagytam hátra és semmi nincs előttem. Néha azt kívánom bár soha ne érne célba ez a hajó. Nekem tökéletesen megfelel „itt és most”, minden egyes vízen töltött nap.
- Nem, uram. - Sandítok a szemöldököm borzolva a rajzra, majd a férfi bámulatos szemeibe. - Tudja csak egy pillanatra láthattam a tervrajzot. - Szemet forgatok, s halkan elnevetem magam. - Ami azt illeti, azt sem láthattam volna, szóval ennyire volt időm. - Vonok vállat egykedvűen a mondatom végén, nekem senki ne osztogasson tanácsot, mikor viszont a tudtomra adja, hogy ő is épp úgy elkeveredett a kusza labirintusban, mint én, és felajánlja a közös italozást, hatalmas, elégedett mosoly kúszik az arcomra, s összecsapom kezeim nevetve. - Ez fantasztikus! - Ezzel a lendülettel meg is pördülök, hátat fordítva a férfinak, ilyen alkalmakkor képes kibújni belőlem a gyermeteg énem. A szerteágazó, szűk, félsötét folyosót pásztázom tekintetemmel, közben hátrébb lépek, majdhogy teljesen hozzásimulva az ismeretlenhez, s félszemmel felnézek rá.
- Mit gondol, merre kellene mennünk? - még egyszer utoljára rápillantok a tenyeremen díszítő rajzocskára, de talán már így is hülyét csináltam magamból ennek kapcsán, így egy másodperc alatt elvetem az ötletet, s kissé szkeptikusan ráncolom a homlokom. - Mellesleg maga hogy került ide, Mr McArthur? - A pezsgősüvegre téved pillantásom, és közben lassan felé fordulok, de egy másodpercre sem hagyom magam távol kerülni az ő testétől.
Ahogy felnézek rá, egy pimasz mosoly kúszik az arcomra, amivel gyakorlatilag „táncba hívom”. - Remélem tisztában van vele, mister, hogy tilos itt lennünk. Tilos. - szélesedik ki utolsó szavammal a mosolyom, gyermeki vágyakozással a szemeimben. - Bízom benne, hogy tudja mit csinál, mert én aztán vonzom a bajt. - ismét végignézek rajta, de a mozdulatsor végével újra összetalálkozik tekintetünk. - És úgy tűnik a jóvágású férfiakat is. - teszem hozzá gondolatban.
Rövidesen alábbhagy a kalandvágyam, legalábbis látszólag. Most egy hölgy vagyok egy luxushajón, nem egy New York-i „utcakölyök”, hogy megengedhessem magamnak ezt a viselkedést, így hát udvariasan felnézek rá, s pukedlizek egyet.
- Csak ön után, David. - Mutatok a folyosóra, majd nézek rá. - És elnézést kérek az iménti viselkedésemért. Biztosan a pezsgő.

Őszintén szólva tetszik a lány stílusa és modora. Van benne valami, ami lebilincselő és vonzó. Talán némi kis pimaszság az amit elrejt, mégis enged a felszínre törni, valamint a határozottsága. És persze meg kell említeni a belőle áradó nőiességet is, mely már az első pillantása alkalmával levett a lábamról. Csak nem látszik...
- Tán valami összeesküvés elméletet gyárt? Esetleg fel akarja robbantani a hajót? - tudakolom kíváncsian, mivel arról beszél, hogy nem is lett volna szabad látnia a térképet - viszont ez alapján akkor némi pontatlansággal sikerült egy jó kis térképet rittyentenie. Ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy ha a keze után átrajzolja papírra talán jobban kivehető lett volna. Látja? - fogom meg finoman a csuklóját és rámutatok két csíkra ami gyakorlatilag teljesen egybeolvad.
- Ez itt egy kis fülke... ne kérdezze, hogy minek és kinek van az ott, de annyi biztos, hogy ott fülke van. Nyilván ezzel téveszthette el a dolgot, mivel a másik irányba kanyarodott le - és ezzel egy óvatos cirógatást követően el is engedem a kezét, hogy valamelyet elhúzódhassak tőle, mielőtt túl tolakodónak tartana.
Tetszik az a fajta játék amit ő jelenleg űz. Hihetetlen nő!
- Menjünk arra - mutatok egyenesen előre, bele a végtelennek tűnő folyosó sötétjébe minek végén ott van egy kisebb raktár féleség, ahol a hajóhoz tartozó kellékeket tárolják. Ládák, matracok, pokrócok hidegebb időkre. Jelenleg semmi kedvem a nagy tömeggel szórakozni, és ha már felajánlotta nekem az italát amiből én arra a megállapításra jutottam, hogy márpedig nem akarok egyedül italozni, jobbnak látom, ha ketten maradunk.
- Sétáltam egyet. Elegem volt a tömegből, épp eleget jártatom a számat előttük a szárazföldön - ebben van némi igazság, de jelenleg aligha lehet ezt a helyes állításnak betudni. Épp ezért rettegve attól, hogy meglátja rajtam a pillanatnyi zavart, miszerint nem tudok normálisan és hitelesen hazudni.
- Valaki felkeltette az érdeklődésemet - vallom be nélkül anélkül, hogy lepillantanék rá. Erre csak akkor kerül sor, mikor ismét meghallom a hangját, amihez egy édes kis mosoly is társul.
- Nagyon is tisztában vagyok vele - suttogom le nem véve tekintetemet az arcáról.
- Akkor ezzel nincs egyedül - immáron késztetést érzek ahhoz, hogy megérintsem az arcát, de helyette csak kacéran elvigyorodok és már ki is húzom magam, hogy kezemet a hátára simítsam, ezzel kísérve őt előre.
Mikor megpillantom a raktár ajtót, Danneelre pillantok és ezzel fel is fedezhet egy huncut csillogást a szememben. Tudtommal nem zárják be ezt az ajtót, mivel az utasok ide eleve nem jöhetnek... aztán kitudja, lehet ráfáztam.
- Remélem megfelel a hölgynek - nyúlok a kilincs után és egy pillanatra még néhány imát is elmormolok az orrom alatt, hogy az ajtó tényleg kinyíljon. És igen!
A fa szerkezet halk nyikorgással tárul ki előttünk és a bentről kiszűrődő halvány lámpafény megvilágítja egy pillanatra a folyosót. Épp ezért tessékelem be gyorsan a lányt, hogy betehessem az ajtót a helyére.
Az egész helyiséget beteríti a frissen mosott ágyneműk andalító illata valamint a kellemes meleg is, amit a radiátorok magukból árasztanak.