Egy darabig nem értettem, miért kapok furcsálló tekinteteket az utastársaimtól. Jó, persze, én vagyok a fura csaj, aki csinos bár, de mindig egyedül kószál a fedélzeten, sokszor azokat a helyeket kerülgetve, ahova nem mehet(ne), de nem, nem ez volt itt a probléma. Aztán megvilágosodtam. Túl sokat rohanok. Időm mint a tenger – ez esetben talán inkább óceán, – én mégis mindenhova rohanok. Puszta megszokás. Hamar belevésődik az emberbe, ha valaki sokat mozog a nyomornegyedben, vagy folyton mozgásban kell lennie a megbízók miatt – mellesleg jól éltem, sőt igen jól, de a végén az ár, amit fizetnem kellett volna... Nem érte meg, így összeszedtem amim volt és felszálltam erre a hajóra. Bár sose érnénk célba. Büszke vagyok-e a múltamra? Nem. Megbántam-e? Talán.
Visszakanyarodva, végre sikerült valami értelmeset is csinálnom a hajón. Egy komolyzenei hangverseny után sétálok ki a bálteremből fekete, földig érő, testhez simuló ruhámban, mely felül, nos igencsak „szellős”, nem takar túl sokat, persze szabása miatt még így is sokkal inkább elegáns, mint lotyós, sőt, nagyon is elegáns. Ó, majdnem elfelejtettem a főattrakciót, a méregdrága magassarkúm, amit legszívesebben az óceánba hajítanék... Fáj a lábam, borzasztóan. Talán legközelebb bölcsebb lenne egy kevésbé magas lábbelit választani. Szükségem van egy italra. Most!
A szabad ég alá kiérve tekintetem végigfut a tömegen, s azonnal szemet szúr a jól felszerelt minibár, ami körül nyüzsögnek az emberek. Egy széles, elégedett mosoly kúszik az arcomra, s már indulnék is felé, de már az első lépésnél érezhetem a fájdalmat a lábaimban.
- Kész, elég volt! - Morgolódok magamban, olyan halkan, hogy lehetőleg senkinek se tűnjön fel. Lekapom a magassarkúm és szélsebesen a korláthoz libbenek, a cipő pedig már repül is a vízbe. Összecsapom a két tenyerem, s leporolom, közben újra mosollyal az arcomon fordulok a bár felé, mint aki jól végezte dolgát.
Már sokkal könnyebben és kecsesebben megyek, így mezítláb. Szemeimmel a szabad helyeket pásztázom, s már el is indulok, egy fáradt sóhajjal, lendületből lehuppanva egy egyenruhás férfi mellé. Nagy mosollyal figyelem a kínálatot, míg a pultos türelmesen vár rám. Whisky. Istenem, ölni tudnék egy dupla whiskyért. Akaratlanul borzolom össze szemöldököm néhány másodpercre. De hát hogy nézne az ki, hogy egy „gazdag hölgy” egyedül iszik – mit iszik, vedel – egy luxushajón... Így hát torkot köszörülök, előveszem a legbájosabb mosolyom, s a pultos felé fordulok.
- Egy koktélt, legyen szíves. - Gondolkodva szemet forgatok néhány másodpercre elhallgatva, nem tudok választani. - Tudja mit? Magára bízom, milyen legyen. - felnevetek. - Kettőt is hozhat.
Az italomra várva kényelmesen elfészkelődök a széken, s mikor megtaláltam a megfelelő pozíciót szemügyre veszem – persze ügyelek rá, hogy ne legyek túl feltűnő – a mellettem ülő férfit. Imádom az egyenruhásokat, de ki nem?
- Csinos darab. - Szalad tekintetem a dögcédulára, de azonnal észreveszem magam, zavartan torkot köszörülök, s visszafordulok a pulthoz. Gratulálok Danneel, ez aztán rettentően tapintatos és udvarias kezdés volt. - Elnézést kérek, nem úgy értettem. - Teszem hozzá halkabban, de nem nézek a férfira.