Corentin-nek

Valahogy egészen addig nem voltam képes elhinni, hogy tényleg sikerül megszöknöm az államokból, ameddig el nem indult a hajó. Úgy voltam vele, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet az anyám és valahogyan visszarángat. Nem így lett, szerencsére. A látványos start, s a kikötő teljes elhagyása azonban megnyugtatta a lelkem. Nem mintha nem lenne lehetséges, hogy a fedélzeten összefutok egy-egy ismerőssel a felsőbb körökből, de az talán még külön öröm is lenne. Legalább nem nekem kellene elmesélnem, hogy merre jártam. Tudnák maguk is és ki lehetnének akadva egész idő alatt. Még jobban. Igen, talán az lenne a legjobb.
Nem vagyok fehér kesztyűs jellem, tehát a munka nem billent ki az egyensúlyomból, még úgy sem, hogy azért elképesztően megterhelő. Ki gondolta volna, hogy a pincérkedés ennyire fárasztó tud lenni? Megvártam, hogy a nagy roham kissé alább hagyjon, s amennyire lehetett, nem vettem fel új asztalokat, hogy lassan kifussak belőlük. Alapvetően meg van adva, mennyi időnként lehet kimenni pihenőre, de ez természetesen kamu. Akkor mész ki, amikor éppen nincs dolgod. Dolog pedig mindig akad. Egy egészen hosszú szakaszt lehúzva, mikor már nem bírtam tovább, odasétáltam az egyik kolléganőmhöz, a műszakvezetőnkhöz.
- Most kicsit kevesebben vannak... Kimehetek szusszanni egyet? - kérdeztem tőle, próbálva kedves hangnemet megütni, de a cigarettaadagom már oly annyira hiányzott, hogy ha nem lenne belém ütve, hogy a vendég az első és egyéb blabla, akkor már rég az egyik kekeckedőre öntöttem volna az italát. Kell ez a munka, ez a kiutam a tébolydából. Gemma gondterhelten sóhajtott egyet - valószínűleg éppen valami nem klappolt -, végigmérte a terepet, majd engem, s végül csak bólintott egyet.
- Aztán siess vissza! - mondta még parancsoló hangon, de én már vettem is le kötényem, s a felesleges cókmókommal együtt beküldtem azokat a szekrényembe, kivettem a cigim, majd bezárva a szekrényajtót már siettem is a fedélzetre, a kijelölt hely felé, hogy füstölhessek egy sort. A csönd és nyugalom szinte cirógatta a lelkem, ahogy pár pillanatig csak álltam, lerúgva magassarkúm és élveztem, hogy a talpam minden pontja érintkezik a padlóval. Felemelő érzés volt, pedig alapvetően jól bírom a satucipőket, de ez egyszerre sok volt nekem. Majd megszokom...
Mikor már eléggé kiélveztem ezt a helyzetet, fogtam magam és leültem valami magasabb helyre, hogy tudjam lóbálni a lábam, s öngyújtót véve nekiálltam a káros füstfelhő eregetésének. Persze ennél több kellett volna a teljes nyugalomhoz, de kezdetnek megfelelő.

Corentin-nek

Valamikor nagyon régen ki voltam akadva azokon az embereken, akik sipákoltak a munka miatt. Most úgy éreztem, hogy fehér kesztyűs létem sokkal jobban kiütött rajtam, mint amennyire szerettem volna. Pedig én mindig lázadtam. Fekete ruhát vettem fel, mikor mindenki színeset és hippiként parádéztam, amikor mindenki szürkét hordott. Sosem érdekelt a divat, vagy a márkák, sosem pattogtam úgy, ahogyan fütyültek nekem és... Azt hittem, én nem az az elkényeztetett liba vagyok, mint mindenki más, de most kellett rájönnöm, hogy én is az voltam, az vagyok, csak éppen másképpen. Jó, ez a nagy bölcsesség azért nem pár óra munka alatt ragadt rám, inkább az elmúlt hónapokban, mióta leléptem otthonról. Tudtam, hogy nem volt ott rossz dolgom, de azt is, hogy nekem nem az a sors való. Bár... ez sem. Azonban a jelen pillanatban megfelelőnek tartottam.
Élveztem, ahogy a káros füst kiszivárog ajkaim közül. Sosem szerettem kifújni, sokkal inkább lassan kiengedni, s figyelni, ahogy semmivé foszlik. Ez sok mindent szimbolizált nekem. Újabb mélyet szippantottam, majd a kihelyezett hamutartóba szórtam cigarettám leégett végét, ekkor véve észre a sarokban ácsorgó személyt. Soha életemben nem voltam szívbajos típus, s annak ellenére, hogy a csendes illető meglepett, ennek nem adtam jelét. Éppen csak szemem sarkából lestem rá, majd visszafordultam egyik szenvedélyemhez, de szám sarkában apró mosoly bujkált. Keresztbe vetettem lábaimat, s talpaimat némileg megtornáztattam. Cigarettám elnyomásáig nem szólaltam meg, akkor viszont igen.
- Esetleg Ön is rágyújtana? - kérdeztem végül, de nem néztem felé, csak azzal az apró kis mosollyal játszottam szám sarkában, s egyik kezemmel megigazítottam kósza hajtincsem, ami az arcomba garázdálkodott. Furcsa egy érzés volt tudni, hogy valaki úgy figyelt a sarokból, hogy igazából még csak el sem bújt. Ki tesz ilyesmit? Nem igazán tudtam, de nem voltak elő ítéleteim, bár azért kíváncsi lettem rá, mi célból ücsöröghet egy férfi - szemrevaló férfi - egymagában, dohányzásra kijelölt helyen, úgy, ha nem dohányzik. Már pedig mikor beléptem, nem volt itt füst, tehát az előtte lévő percekben biztosan nem füstölgött itt senki. Bár ez a hely egyértelműen a felsőbbrendűek - mondom ezt én - játszótere, akik bármit megtehetnek. Az biztos volt, hogy nem alkalmazott. Látszott rajta, még a futó pillantásból is. Valahogy a kisugárzása sejtette velem. Meg az, hogy nem láttam még a dolgozók között. Bár ez nem akkora biztosíték.

Corentin-nek

Kicsit meglepett a fordulat, hogy elindult felém. Mármint egyértelmű volt, hogy ha megszólítom, akkor minimum valamit reagál, de az, hogy még el is indult felém... Mondjuk legalább egy órás szünetet érdemeltem volna a mai megállás nélküli hajtásomért, de persze nem panaszkodhattam. Sőt. Majd visszatérek, mikor visszatérek. Mikor visszautasította a cigarettát, csak megvontam a vállam, elvégre nem is volt konkrét szándékom, hogy adjak is neki, csak elegánsan igyekeztem elkezdeni a társalgást. Ami szerintem sikerült is. Talpam és bokám mozgatásával kötöttem le magam, ameddig odaért hozzám, s közben beszélni kezdett. Nem volt ellenemre a sok beszéd, igazából már megszoktam a dolgot. Sokan vannak, akik szeretnek fecserészni és igazából, ha valakinek ez a szíve vágya, hogy velem beszélgessen, hát nem lehettem annyira udvariatlan, hogy visszautasítsam.
- Sok mindennel vádoltak már, de azzal még nem, hogy bárkinek felkavartam volna a lelki békéjét. Pontosabban... rossz értelemben biztosan nem. Vagy csak nem mondták még - mondtam kissé kiszélesítve mosolyom, a szavaimban volt némi önirónia, de annál több pajkos kacérkodás. Nem, nem volt célom kikezdeni a férfival, de hát egy ilyen magyarázkodásba át-áthajló kijelentésre az ember hogyan máshogy reagáljon? Én így szoktam. Mikor elkezdett elemezgetni, kissé nagyobb figyelmet fordítottam felé, sőt, egyenesen ránéztem, s csak hallgattam amit mondott. Nem, nem mintha azt hinném, hogy nem ismerem saját magamat, sokkal inkább, kíváncsi voltam, mit fog hozni ez az egész helyzet.
- Úgy érzi, Önnek a hajó hozott megnyugvást? - kérdeztem tőle, majd úgy döntöttem, újra rágyújtok. - Szabad? - kérdeztem tőle, bár mondjuk kissé alaptalan volt a kérdés, hiszen a dohányzóhelyiség arra való, hogy az ember füstölögjön benne. Etikett, fránya etikett, ami különösen belém ivódott az évek során, pedig szerettem volna félrerakni. Az elit környezet kihozta belőlem mindazt, amit az évek tanulmányai a bőröm alá szivárogtattak. Belém vésődtek. Azért megvártam a választ, s ha igenlést kaptam rá, akkor rá is gyújtottam.
- Tudja, én nem kikapcsolódni jöttem a hajóra, a munka pedig talán jobban megvisel, mint gondoltam volna. Tömény és fárasztó. Ráadásul nem vagyok megelégedve a szárazföldi életemmel. Így igen, azt hiszem, ez megnyugtat. - mondtam neki őszintén. Mégis mi okom lett volna titkolózni? Ez amúgy sem volt sok minden. Persze azért voltak azok az információk, amiket nem adtam ki. Nem kell tudnia arról mindenkinek, hogy mennyire rossz kislány tudok lenni. - És magát mi nyugtatja meg? - kérdeztem kicsit elmosolyodva, s beleszívtam a cigarettámba, hogy a már szokványos módon eresszem ki a füstöt, de közben érdeklődve figyeltem. Felkeltette őszinte érdeklődésem ez a beszélgetés.

Corentin-nek

- Nem vettem magamra – mosolyogtam rá lazán a további magyarázkodását leszerelve. Ha még jobban belelovalta volna magát, nah az már idegesítő lett volna, de így még egészen kedves. Furcsa, de kedves. Soha nem éreztem magam pszichomókusnak, se lelki szemeteskukának, mármint olyannak nem, aki alkalmas ilyesmire, ennek ellenére egyre jobban kezdtem észrevenni, hogy mások valamiért mégis szeretnek velem mélyre menő beszélgetéseket folytatni. Nem, nem igazán értettem miért, de tényleg nem volt ellenemre. A férfi különösen magányos típusnak tűnt azzal, hogy egyből ismerkedést kezdeményezett. Legyen, vágjunk bele.
- És úgy gondolja, megnyugvást lelhet a hajóúton? – kérdeztem tőle érdeklődve, már dohányzás közben. Én tudom magamról, hogy sokféle pótcselekvésem van, ami különböző dolgok terápiás jellegű kezelésére alkalmazható. Azonban én ezeket magamnak építettem fel. Dilidoki nélkül – bár néha rám férne, de az más tészta. Kérdésén elmosolyodtam. Mivel is? Hát, nem hivatalosan éppen elhagyom az államokat, s talán vissza se térek, ha úgy alakul. Persze ezt nem fejtettem ki neki.
- A felszolgáló személyzet tagja vagyok! – válaszoltam neki egyszerűen, majd vissza is kérdeztem. – Ön mivel foglalkozik, mikor éppen nem utazgat? – kérdésem már sokkal inkább a szárazföldi életére szólt, természetesen, ami kicsit új vizekre evezhette – haha szóvicc – beszélgetésünket. Hiszen ismerkedtünk, nem?
- Itt megannyi lehetőség várja az utasokat, ezt biztos Ön is tudja. Biztosan talál majd valami megnyugvást. Biztosan nem dohányzik? – kérdeztem tőle ismét, most már őszinte szándékkal, hogy megkínálom. A beszélgetés kezdett olyan irányba keveredni, ami inkább egy lelkizés témakörébe sodródott. Nem baj, legyen. Ha most a pult mögött lennék, akkor adnék neki valami oldódó italt, hogy egyszerűbb legyen beszélnie. Hát, most e nélkül is megteszi.
- Tudja… nekem még fogalmam sincsen, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Igazából még nem találtam meg a helyem a világban. Most is csak próbálkozom ezzel a munkával. Talán távol lenni otthonról, segít. – mondtam, bár szavamnak több mögöttes tartalma volt, mint amennyit belemondtam. Átpakoltam a lábaimat, hogy a másik legyen felül, miközben kiengedtem a füstöt az ajkaim között. – Önnek talán túlságosan egyhangú az élete, azért feszült. Szokott kikapcsolódni járni? Mármint úgy, amikor tényleg fesztelenül elengedheti magát. Én ugyanis ezt sem tartom igazi pihenésnek, hiszen annyi ember van itt, ráadásul olyan körökből, hogy az ember nem engedheti el magát. Legalább is, ez az én véleményem – mondtam mosolyogva, s szabad kezemmel megigazítottam a hajam, majd el is kezdtem az egyik tincsemmel játszadozni. Újabb füstfelhőt engedtem szabadjára, szépen, lassan.