Riley and Winter

– Félek, Riley – hangom nem volt több puszta megtört suttogásnál, ahogyan a mellettem ülő barátnőmre pillantottam, aki tekintetemből kiolvashatta a valódi kétségbeesést, a pánikot és a mérhetetlen félelmet. Hogy is ne lett volna az, hiszen immáron már nem először láttam a fedélzeten azt a férfit, aki miatt az életem egy része romokban hevert, a jövőm pedig igencsak bizonytalan lábakon állt. – Mi van, ha tényleg itt van? – Hangom megbicsaklott a kétségbeesettségtől. Nem akartam kérdőre vonni, még is úgy hangzott, mintha rajta kértem volna számon. Annak ellenére, hogy már hónapok óta eltűnt az életemből, még is rettegtem attól a pillanattól, hogy egyszer majd újra felbukkan és mindent elkezd elölről. Éjszakánként gyakran álmodtam azzal, hogy megver, s mikor felébredtem szinte éreztem minden fájdalmat, amit akkor kellett átélnem, mint ahogyan azok az emberek is érzik a karjukban vagy lábukban a fájdalmat, akik már évtizedekkel korábban elveszítették azt a bizonyos testrészüket. Én nem akartam újra érezni, s hiába szedtem az altatókat és a nyugtatókat, nem értek semmit sem. Féltem esténként elaludni, így olykor napközben dőltem le pár órára, de az esték nagy részét ébren töltöttem.


Félszegen pillantottam fel a mellettem ülő barátnőmre.
Amíg az életemben volt az a szemétláda, nem mertem szólni senkinek, nem tudott senki semmit, nem akartam, hogy bárki is tudjon nyomoromról, s még kevésbé akartam szembe kerülni azokkal, akik mindvégig megmondták, hogy mi lesz ennek az eredménye. Riley és a bátyám is minduntalan próbált figyelmeztetni, próbált lebeszélni, hogy ne foglalkozzak a férfival, én azonban még is makacs módon ragaszkodtam  az úgynevezett szerelemhez, pusztán csak azért, mert szerettem volna hinni benne. Senkinek nem mondtam semmit, nem láttam értelmét, akkoriban az tűnt a leghelyesebb döntésnek, így ők mindössze csak annyit láthattak az egészből, hogy a vidám és szinte folyton mosolygós lányból, alig pár hónap leforgása alatt csak egy megcsömörlött nő lett, én azonban mindezt a rengeteg munkára fogtam, amikből közel sem volt olyan sok, mint ahogyan én azt szerettem volna, révén, hogy sorra veszítettem el a vevőket, mert mindegyik képről az ordított, ami leginkább bennem dúlt. Nem festettem vidám gondtalan képeket, amiket az emberek vacsora közben szívesen néztek volna. Azt hiszem, hogy ezek voltak az én segélykiáltásaim, így beszéltem az emberek felé, akik nem érették meg, hogy mit akarok...

Aztán, amikor mindennek vége lett, képtelen voltam magamban tartani, az első adandó alkalommal, amint éreztem magamban annyi erőt, hogy átmenjek hozzá, mindent elmondtam neki, egészen az első naptól kezdve, az utolsóig. Akkor már képtelen voltam tovább magamban tartani, hiszen a valóság súlya, úgy nehezedett rám, mintha egy elefánt ült volna a nyakamban, megroskadtam alatta és úgy éreztem, hogy ha meg késve is, de el kellett mondanom valakinek. Ő volt az egyetlen, akiben igazán megbíztam. A bátyám tudom, mit csinált volna, rögtön szét akarta volna puffantani a fejét, s most így visszagondolva, talán nem is bánnám, de én nem az a fajta ember vagyok, aki bárkinek is ártani akart volna.

– Nem képzelődöm – szólaltam meg fojtott hangon, miközben az előttem lévő whisky-s üveget forgattam. Nem szerettem az alkoholt, pláne nem az ilyen erős fajtát és soha nem is oldott meg semmit, így meglehetősen ritkán volt az, hogy bármi erőset is ittam volna, de most szükségesnek éreztem. Ha már más nem is, de legalább ez egyben tudott tartani. – De remélem, hogy mégis. – Nem akartam itt tartózkodni azzal a férfival ezen a hajón. Pontosan azért jöttem ide, hogy elfelejtsem az ocsmány képét, s erre még is kiderül, hogy talán itt van. – Ha még is itt van, akkor sem akarok tudni róla… – Nem tudtam, hogy ez lett volna-e a helyes, úgy hittem, hogy az édes tudatlanság sokkal kedvezőbb, mint az, hogy tisztában vagyok azzal, hogy mi, illetve ki ólálkodik körülöttem. – Olyan szép volt az a néhány hónap. – Volt legalább másfél kósza hónap, amikor tényleg nem gondoltam rá, amikor nem kellett rá gondolnom.

Riley and Winter

Hozzá hasonlóan egy kicsit én is megszorítottam az ő kezét egy pillanatra, úgy éreztem, hogy szükségem volt erre a cselekedetre, hogy még inkább tudatosítsam magamban, hogy számíthatok rá, mint ahogyan mindig is számíthattam rá, révén, hogy a bátyámat leszámítva, ő volt az egyetlen olyan ember, aki sohasem hagyott el, mint ahogyan sokan mások, elvégre a legtöbb ember csak besétál az életünkben, majd pedig tovább áll, végül az emlékezés homályába veszik. Ezen a téren én nem különösen voltam Fortuna kegyeltje. Megannyi arcot voltam képes feleleveníteni számtalan helyről és helyzetből, sokakat az iskolai éveimből, s legalább annyi jutott eszembe a művészeti rendezvényekről, jó néhányan akadtak, akiket akkoriban jó barátnak tekintettem, voltak olyanok, akikről azt gondoltam, hogy majd valamelyik lesz életem nagy szerelme és egy-kettő olyat is fel tudtam idézni, akiket nem különösebben kedveltem, megannyi mellénk költöző, majd pedig tovább utazó szomszédra emlékeztem, de igazi barátot, nem számoltam túl sokat. Kevesen voltak, de nem is bántam, mert tudtam, hogy akik azok, ők mellettem állnak, így nem is kívántam volna többet.
– Tudom, hogy itt vagy mellettem – mosolyodtam el hálásan. Úgy éreztem, hogy mindenért hálával tartoztam neki, amit értem tett. Épp úgy szerettem Riley-t, mint ahogyan a bátyámat, szinte testvérként, s sokszor úgy is éreztem, hogy ő az én elveszett húgocskám, akit meg kell védenem, pontosan emiatt nem mondtam neki semmit arról a két évről, mert Julian nem egyszer megfenyegetett, hogy ha bárki is megtudja, akkor bizony annak következményei lesznek, én pedig hittem neki, mert tudtam, ha velem megteszi, akkor mással is megtette volna, így jobbnak láttam, hogy ha nem tud semmiről, még is bűntudatot éreztem, hogy mindvégig hazudtam.

– Nem kevertem össze senkivel! – Hangom határozott volt, szinte ostorként hasította ketté a levegőt és még is tökéletesen lehetett érezni a szavaim mögött megbúvó félelmet és ijedelmet, amely mindennél jobban érzékelhető volt. – Nem keverhettem össze senkivel. – A fejemet ráztam. – Ő volt az! – Nem tudtam, hogy vele akartam elhitetni, hogy biztos vagyok abban, hogy ő volt az vagy sokkal inkább magamnak akartam bebizonyítani ezzel a bizonygatással, hogy valóban ő volt-e az, aki nem olyan régen, ismételten láttam. – Nem először láttam már a hajón. – Tettem még hozzá halkan, miközben lehajtottam a fejemet. Nem voltam képes elfogadni, hogy még mindig ennyire bennem élt, hogy még mindig szellemként kísért, hogy mindennek ellenére, nem képes arra, hogy békén hagyjon gyötrő emléke, amelyek a mai napig is olyanok voltak, mintha csak tagnap történt volna, mintha egyetlen egy nap sem múlt volna el az óta, hogy egészen egyszerűen ott hagyott, majd pedig néhány hétre rá, megkaptam a válási papírokat. A váláson sem jelent meg, ezt azonban egyáltalán nem bántam, úgy éreztem, hogy nem lett volna erőm, hogy találkozzam vele és még is számtalan kérdés volt benne, amire nem kaptam választ, annyi mindent akartam tudni, hogy miért csinált mindent, miért ütött meg, miért volt erőszakos, hiszen az elején minden olyan szépen ment, nem értettem már akkor sem, hogy mi történt, de megpróbáltam elhitetni magammal, hogy ez majd megváltozik, hogy majd minden ugyan olyan lesz, mint volt, de nem így lett. Csak szenvedtem. Annyi kérdés volt bennem, annyi mindent akartam tudni, hogy nem voltam képes megszabadulni Tőle. Az emlékétől. Csak el akartam őt felejteni és még sem sikerült.

Valahol mélyen talán valóban biztos voltam abban, hogy ő volt az, de nem akartam elhinni, pedig kísérteties volt a hasonlóság, hiszen ismertem Julian járását, minden mozdulatát. Ő volt az. Neki kellett lennie.
– Mi van, ha még is megőrültem?

– Lehetnél akár Csodanő – halvány mosoly ült ki az arcomra, ahogyan elképzeltem abban a ruhában. Annyira el akartam hinni neki, hogy valóban meg tud védeni, de mégsem sikerült. Bántott a gondolat, hogy nem tudtam neki elhinni, hiába ismertem már legalább két évtizede.

Beszédét hallva elmosolyodtam, de nem tudtam eldönteni, hogy szavai valóban komolyak vagy csak magát is szeretné meggyőzni arról, hogy minden rendben lesz. Annyira szerettem volna egy teljesen más életet élni, távol az olyanoktól, akik csak nyomort zúdítanak az emberek nyakába, elfeledve az olyan embereket, akik kárt tesznek bennünk. Ezt akartam. De most egy olyan hajón voltam, amin rajta van életem tönkretevője. Mégis koccintottam vele.
– Ahogy mondod – mondtam szűkszavúan, mindössze ennyit voltam képes kipréselni magamból, miközben idegesen túrtam a hajamba. Sohasem voltam az a fajta, aki jól bírta az alkoholt, nem is különösebben szerettem, a rendezvények alkalmával is csak néha kóstoltam bele a pezsgőbe, akkor is, ha muszáj volt, most azonban, ahogy szívószállal beleittam a hideg folyadékba, jólesett. Túlságosan is jól.

– Bocsáss meg, ma nem éppen vagyok a legjobb társaság. – Kissé szégyenkezve húztam el a számat, nem akartam folyton erre gondolni, de nem tudtam mást tenni. Mindig a fejembe kúszott, hogy itt van, lehet, hogy most is lát...