Maisey and Winter

Néhány másodpercbe beletelt, mire sikerült felfognom, hogy a kérdést hozzám intézte, de még ennek ellenére is akaratlanul körbe néztem, hogy biztos legyek abban, hogy valóban nekem intézte-e a kérdést, azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy mást nem kérdezhette, tekintettel arra, hogy rajtam kívül nem volt más társasága és nem gondoltam azt sem, hogy esetleg magában beszélt.
– Nem, teljesen jól vagyok – arcom nem tükrözött semmi olyasmit, ami esetleg azt mutathatná neki, hogy rosszul vagyok, mindenesetre azért barátságosan mosolyogtam rá, hogy megnyugodjon, még csak véletlenül sem akartam felzaklatni.

– Egy kicsit sem tartok attól, hogy valami baj lesz – mondtam hangosan, bár nem egészen így gondoltam –, elvégre remélhetőleg nem sokára észreveszik a hibát és hamar kiszednek minket innen. – Igyekeztem optimistán hozzá állni a kialakult helyzethez, de pusztán csak azért, mert mihamarabb ki akartam jutni innen, nem azért, mert volt valami nagyon fontos, halaszthatatlan ügyem, hanem sokkal inkább azért, mert a zárt tereket annyira nem kedveltem, egy kicsit rosszul éreztem magam egy ilyen viszonylag szűk helyen, s bár klausztrofóbiásnak egyetlen egy szóval sem mondtam volna magam, de ettől függetlenül sem kedveltem az ilyen aprócska helyeket. – Veled minden rendben lesz? – Kérdeztem vissza udvariasan és őszintén szólva reménykedtem abban, hogy rá nem fog rátörni a pánikroham, mert őszintén szólva, nem tudtam, hogy mit kellett volna tennem abban az esetben, hogy ha esetleg tényleg leblokkol. Meg aztán, én nem voltam az a típusú ember, aki bárkit is meg tudott volna nyugtatni, elvégre én sem voltam az a fajta, aki stresszes helyzetben képes megőrizni a lélekjelenlétét, így rám is rám ragadt volna az ideges hangulat és abból semmi jó nem sült volna ki, tekintettel arra, hogy nem tudtam vicceket mesélni, amivel oldani tudtam volna a hangulatot, de még csak megnyugtató hangom sem volt, amivel bárkit is meg tudtam volna nyugtatni.
Ismételten hasztalannak éreztem magam, aki semmire nem alkalmas, főként azért, mert tényleg nem tudtam volna tenni semmit sem annak érdekében, hogy lenyugtassam a pánikba esett személyt, hanem sokkal inkább én magam is kétségbeestem volna.

Minek miután a felvett ülőpozícióm meglehetősen kényelmetlennek bizonyult, változtattam rajta, így immáron valamivel kényelmesebben ültem, törökülésben, s bár a combom nem tudott igazán felmelegedni, elvégre a vékony szoknya nem éppen azok közé a ruhadarabok közé tartozott, amely biztosítja azt, hogy az ember ne fázzon fel a hideg kövön, de én egyáltalán nem úgy készültem, hogy a liftben fogok ragadni, voltaképpen nem is igazán állt szándékomban használni a liftet, azonban most – kivételes alkalommal – még is úgy döntöttem, hogy kipróbálom a mozgó szerkezetet, de abban a pillanatban, amint megakadt a két emelet között, már tudtam, hogy nem egyhamar fogom ismét használni a felvonót, nem véletlenül, mint ahogyan azt látni is lehet. Meglehet, hogy a lépcsőzés fárasztóbb, de némiképpen kevesebb veszéllyel járt – kezdve azzal, hogy ha egy ajtón nem tud az ember kimenni, mert beragadt, egy emelettel feljebb ott van a másik –, legalább is a számomra mindenképpen. Ezek után, egy jó ideig valóban ismét megmaradok a jól bevált dolgoknál, most már ezek közé tartozott a lift is.

– Nem ülsz le? – Fejemet hátra kellett döntenem, ahogyan felnéztem rá. Egy kicsit talán zavart, hogy állt, de ha így akart maradni, engem különösebben nem zavart volna, legfeljebb végig a lábát néztem volna, ahogyan az apró helyiségben jobbra-balra járkál. – A nevem, Winter – nyújtottam felé a kezemet, úgy gondoltam, hogy ha már egy ideig össze leszünk zárva, nem ártott, ha legalább tudtuk egymás nevét.
A földön ücsörögve egészen egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy egy ilyen szép napsütéses nap, ilyen kelletlenül végződhet, legalább is látszólag. Egész nap hol Riley-vel, hol pedig a bátyámmal voltam, felváltva cserélgettek egymás között, minek következtében úgy éreztem magam, mint valami zsák, amit ide-oda dobálnak. Minden bizonnyal azért volt ez, mert Riley elmondta a testvéremnek az aggodalmaimat, éppen ezért járhatott a nyakamra és faggatózott, hogy minden rendben van-e. Persze, nem tanulva korábbi hibáimból, most is csak annyit mondtam, hogy minden teljesen rendben van.

– Te miért vagy a hajón? – Tettem fel a legelső és talán legáltalánosabb kérdést, amit rettenetesen esetlennek éreztem. – Egyedül érkeztél vagy társasággal jöttél?

Maisey and Winter

A kérdésemet követően a gyomrom szinte abban a pillanatban apró borsó méretűre zsugorodott, ahogyan én magam is rájöttem, hogy milyen kérdést tettem fel az imént, amivel természetesen önmagában még nem is lett volna baj, révén, hogy egy teljesen általános kérdés, azonban sokkal inkább az okozta a gondot, hogy – feltehetőleg – az ő kérdése mindössze visszakérdezés lesz és én már jó előre tartottam a saját magam válaszától, aminek következtében még a hideg is kirázott – az újabban feltörő, gyötrő múlt gondolatai jóvoltából –, mivel tisztában voltam azzal, hogy nem leszek őszinte, noha gyűlöltem bárkinek is hazudni. Sajnálatos módon, én azonban nem már tartoztam azok közé, akik vakon megbíznak teljesen másokban, akikkel mindössze néhány másodperce volt összezárva, s bár ő nem teljesen számított már idegennek, elvégre a nevét már tudtam, még sem éreztem azt, hogy bármi többet is kellene elárulnom magamról.

Ráadásul nem kimondottan voltam jó ebben, különösen az elmúlt években, amikor ugyanis Julian-nak köszönhetően meglehetősen visszaesett a szociális életem és csak nagyon ritkán jártam el abban az időben bárhová is, mert egyszerűen attól rettegtem, hogy majd mikor lesz féltékeny és üt meg majd emiatt, hogy mikor rendez jelenetet az emberek előtt, akik közül néhányukkal meglehetősen sokat találkoztam.Egy idő után, már inkább úgy éreztem, hogy az a legjobb, hogy ha nem megyek sehova, mert akkor nem kellett azt hallgatnom, hogy tudja, hogy mit mondtam el Sarah Fritz-nek, aki a kis társaságom pletykagépe volt és különösen vad elméleteiről volt híres, amelyek talán sokszor meglehetősen közel jártak a valósághoz. Julian mindig azt mondta, hogy már megint eljárt a szám, ezeknek az elméleteinek pedig minduntalan megkaptam a magamét, mert szerinte elárultam őt... Egy idő után nem is volt csoda, hogy ha egyre kevesebbet mentem az emberek közé. Saját magamat ítéltem rabságra a lakásunkban, legalább is részben. Így végül a szociális életem, teljesen a múlté lett. Kezdetben persze jöttek a barátnőim, hogy beszélgessünk, de a látogatásaik egyre ritkábbak lettek, míg végül csak Riley maradt meg nekem. Julian gúzsba kötötte az egész életemet. Elvett mindent, ami addig fontos volt. Szinte megfojtott.

Most azonban, hogy itt ülök egy liftben, vissza akartam kapni a régi meg nem nyomorított énemet, mert eddig nem tűnt fel, hogy mennyire hiányzott, hogy mennyire nem én voltam ez, aki most voltam. S bár úgy igazán sohasem voltam az a társasági ember, egy biztos, meghatározott körben éreztem igazán jól magamat, olyan személyekkel, akiket már jobban ismertem, de ha a közelemben voltak, akkor is sokkal szívesebben társalogtam olyanokkal, akiket nem ismertem. Örömmel fogadtam a társaságot, szerettem beszélgetni, nem csak művészetekről, hanem olyan nőies dolgokról, mint amilyenek a fehérneműk vagy éppenséggel a szívdöglesztő pasik. Most azonban nem így volt. Jelen pillanatban sokszor még azt is nehezemre esett bárkinek is elárulni, hogy valójában hogyan érzem magam – erre a válaszom magamban legtöbbször egy negatív felelet volt, míg hangosan pontosan az ellenkezője.
Tulajdonképpen sohasem tartoztam abba a kategóriába, aki bárkivel szívesen beszélgetett, de régebben sokkal nyitottabb voltam az emberek felé, sokakban vakon megbíztam, azonban tanultam, ezt a leckét nagyon jól megtanultam, hogy hiába a külső, ha egy szívtelen szörnyeteget takart.

– A legtöbben azt hiszem, hogy irigyelhetnek, hogy ilyen jóban vagy a nagybátyáddal – arcomon mosoly ült. Manapság az emberek többségétől ritkán lehetett ilyeneket hallani, legtöbben a barátaikkal jöttek az ilyen helyekre, sem mint bármelyik családtagjukkal.
Megkérdeztem volna nagyon szívesen, hogy legutóbb mi volt a közös programjuk vagy hogy esetleg hirtelen ötlet volt-e a hajón, de nem akartam erre építeni a beszélgetésünket, úgy éreztem a legjobb az lett volna, hogy ha valami még ennél is semlegesebb témáról beszélgetünk – mondjuk az időjárásról. Abban az esetben egyikünk sem gyalogolt volna bele a másikba – feltéve, ha valamelyik családtagját nem éppen egy villám csapta agyon, mert az kellemetlen téma lett volna akkor.

– A bátyámmal és a legjobb barátnőmmel jöttem és csak úgy kikapcsolódni, felejteni. – Ez volt a legpraktikusabb válasz, amit a tarsolyomban rejtegettem. Nem tudtam ennél jobbat kitalálni. És volt benne némi igazság. Valóban felejteni jöttem ide. Mindent. Az egész életemet. Új életet akartam kezdeni.

– Fiatalabbnak nézel ki, mint én... – kezdtem bele kissé puhatolózva – tanuló vagy még, vagy esetleg már dolgozol? Vagy csak éppen rendkívül jól tartod a formád?