Maisey Wang

❝Nem az vagyok, ami megtörtént velem. Az vagyok, amivé válni akarok.

- Zoknik?
- Berakva!
- Egyetemi jegyzetek?
- Bezárva egy ládába, ami egy végtelen katlanba lett hajítva!
- Azaz a szekrényedben?
- Így is nevezhetjük...
- Iratok: útlevél, személyi igazolvány azt láttam, hogy betetted a táskádba, akkor mindent eltettél! - ült le a srác az ágyamra egy nagy sóhaj kíséretében. - Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy itt hagysz engem! Karácsonyra! A családommal!
- Légy erős, Eddy! - vigyorgok gonoszan, miközben becipzárazom az utolsó méteres bőröndömet is. Majd felállok és szétnéztek a hálószobámban. Még nagyobb rendetlenség uralkodik itt, már ha lehet fokozni az a mindennapi helyzetet. Különféle ruhaneműk, táskák és minden más a leglehetetlenebb helyeken. Komolyan. Ötletem sincs, hogy az a blúz mikor került fel az ajtó tetejére! A felét ki kéne cserélni könyvekre és jegyzetekre és az ember észre sem venné, hogy utazásra készülődök. - Karácsony a szeretet ünnepe! Ilyenkor a családdal kell lennünk! - mondom vele szembe fordulva, arcomon olyam művigyorral, mint amilyen az 50-es évek beli amcsi filmekben szokott tetszelegni az anya – karakter.
- Szenteste meg a másik két nap még elmegy. De most azok után milyen indokkal fogok lelépni, ha te az óceán közepén leszel? - néz rám nagy szemekkel, mintha meg akarna hatni. - Bocs, hogy nekem nincs egy gazdag nagybácsikám, akinek én vagyok a kedvenc unokahúga!
- Hé! Nem azt mondtad, hogy jó úszó vagy? - nevetek fel, válaszul csak egy párnát dobott nekem.
-  Ne adj ilyen ötleteket, mert a végén még megcsinálom! Pláne, hogy elég helyes a nagybátyád - kacsintott.
- Mikor lesz az nap, mikor nem akarsz rámászni valamelyik férfi rokonomra? - vontam fel a szemöldökeimet. És már tudtam előre, hogy mit fog válaszolni. Ez nálunk megszokott ugratása a másiknak.
- Akkor, amikor te valami értelmes választ adsz arra a kérdésre, hogy: Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? És nem azt, hogy Formula 1-es pilóta!
- Hé! Én az szeretnék lenni! Az más, hogy semmi esélyem nincs rá… - emelem fel a kezeimet védekezően. - Na jó, azt hiszem itt az ideje, hogy hazamenj aludni!
- Az mégy egy dolog, hogy magamra hagysz egy csapat sznob között, de hogy még ki is teszed a szűrömet… Nem vagy kispályás, Mais - ciccegett s közben elindultunk kifelé.
- Bocsi Eaden, de holnap korán indul a gépem. Aludnom kell!- ekkor érünk a bejárati ajtóhoz.
- Még mielőtt tényleg kirúgsz innen: Nem gyanús neked, hogy a nagybácsid azóta visz el állandóan karácsony után valahova, mióta…
- Mióta? Mióta meghalt az ikertestvérem?
- Tudod, hogy nehogy letargiába zuhanj az évforduló során - suttogja Aeden ’Eddy’ Godfrey, az én legjobb barátom, aki mindent tud rólam.
- Öt évesek voltunk! Nem tudtam felfogni még akkor. El lett zárva az elmém mélyében. És most érettebb fejjel ha letargiába lökném magam akkor megváltozna bármi is? Nem! Az meg hogy esetleg a nagybátyám emiatt tervez közös programokat hidegen hagy! - magyarázom el, már ki tudja hányadik alkalommal. - Na, légy jó, Aeden! Majd jelentkezem a hajóról. Addig is: Ne keveredj semmi bajba!
- Ezt most úgy mondod, mintha nem te lettél volna az, akit szinte hetente küldtek a dirihez, mert valami rossz fát tettél a tűzre!

Ez alatt a pár nap alatt hozzászoktam ahhoz, hogy arra ébredek, hogy hallom, ahogy a hajó maga előtt töri a hullámokat, s azok morajlással adják meg magukat a hatalmas vasmonstrumnak.
Álmos fejjel ülök fel az ágyamban, miközben próbálom felidézni a tegnap estét:
Szilveszter estéje volt, odakint egy hatalmas vihar tombolt. Így ugrott a kültéri buli, de beltéren sem csak a sznobok beszélgettek a tipikus fellengzős és dögunalmas témáikról. Jó volt a buli, nagyon is. Csak talán a pezsgőből lehet, hogy kevesebb kellett volna, na mindegy.
Kikecmergek az ágyamból, hogy magamhoz vegyek némi táplálékot és folyadékot. Valamint, hogy köszönjek a nagybátyámnak. Tegnap este elég hamar szétváltak az útjaink.
Azonban nem volt a kabinban.
Próbáltam felhívni, de a telefonom pont mára tervezte a bedöglést. Akkor viszont nem volt más választásom és, hogy veszem az Indiana Jones kalapomat (már ha lenne olyanom), és egy expedícióra indulok a hajón, hogy megtaláljam drága rokonomat.
Ahogy jártam be szépen sorjában egyik szintet a másik után elkezdett egyre nőni bennem a gondolat, hogy ennek a fele sem tréfa. Sehol sem volt és senki sem látta tegnap este óta. Mit sem törődve azzal, hogy nincs rajtam kabát kirohantam a fedélzetre, hogy kiszellőztessem a fejem.
- Oké. Vegyünk elő a teljesen komoly énünket - motyogtam magamnak. - Helyzet: Bácsikám sehol. Mikor látták utoljára: tegnap este. Lehetséges indokok: azokra inkább ne is gondoljunk!- visszarohantam a fedett részre. Kiskorom óta szerettem a bújócskát, de sosem az ilyen félét. Úgyhogy, most utána kell ennek járni…

Elfogadva

❝Kellemes volt olvasni a dialógusokra épülő in medias res kezdésű otthoni részt, a kissé szórakozott barátoddal. A jellemed nagyon jól kibontakozott a sorokban, s kifejezetten tetszett, hogy az életben ért tragédia nem tört le, hanem erősen, át tudtál lépni rajta. Nem húzom a szót, foglalj avatart és menj játszani. Aztán szólj, ha megtaláltad a nagybátyád