Riley Theodora McPhee

❝Spend all your time waiting For that second chance, For a break that would make it okay. There's always some reason To feel not good enough, And it's hard, at the end of the day. I need some distraction, Oh, beautiful release. Memories seep from my veins.

A piros pulóveremet tanulmányozva ültem az ágyamon. Magammal vigyem, vagy sem? A kérdés nehéz volt, végül a talán kupacra tettem. Így ment ez fél órán keresztül, minden egyes ruhadarabom a kezembe vettem, nézegettem, majd valamelyik halom gyarapítására ítéltem. Mit vigyek magammal? A kérdés jogos volt, ugyanis mikor végeztem és megfordultam, akkor döbbentem rá, hogy a talán kupac akkor volt, mint az Eiffel torony, a nem viszem kupac, akár egy ház, és mindössze három blúz és két ruha pihent azon a helyen, ahol körülbelül két bőröndnyi ruhának kellett volna pihennie. Nagyot sóhajtva vetettem magam le az ágyra, s ezzel a mozdulattal elértem, hogy a halmok rám borultak, s beterítettek a saját ruháim. A különböző anyagú, mintájú, szabású és típusú ruhák mind-mind emlékeket őriztek. Az robbantaná csak ki a harmadik világháborút, ha a ruhák elkezdenének mesélni és kifecsegnék viselőik titkait… Felkacagtam a gondolatra, hogy most szó szerint betemetett a saját múltam. Pedig már azt hittem, túl vagyok rajta. Felültem, s random sorrendben vettem a kezembe a különböző darabokat.
Szükségem lesz egy dzsekire… Ez jutott eszembe egyből, amikor fekete bőrdzsekim megláttam, s végigsimítottam rajta. Amikor kicsi voltam, apa vette ezt nekem, hatalmas volt hozzám képest, de azt mondta nekem, ha majd ebbe belenövök, akkor vesz nekem egy motort és együtt fogjuk bejárni az államokat motorral. Imádtam az ötletet, s legalább havonta – de ha valaki azt mondta „Riley, mekkorát nőttél!”, akkor gyakrabban is – felpróbáltam és méregettem magamhoz, hogy mikro fogok majd belenőni. 12 éves voltam, amikor apa motorbalesetet szenvedett. Két hónapig volt kómában és én két hónapig, szinte le sem vettem magamról a bőrkabátot. Apa lebénult én pedig sosem tanultam meg motorozni, azonban a dzseki a kedvencemmé vált, mert apa imádta látni rajtam. Úgy döntöttem, magammal viszem.
Egy tört fehér blézer akadt a kezembe. Ezt viseltem az első bálomon. Akkor tudtam meg, hogy a nagyi férjjelölteket hívott meg nekem. Ezt biztos nem viszem magammal, én nem házasodom érdekből…
Egy bőrnadrág került a kezeim közé, amin azonnal el is vigyorodtam. 16. születésnapomra kaptam a legjobb barátnőmtől, egy merész top társaságában. Viccből vette, azt mondta, ebben kell lennem a születésnapi bulimon. Fel is vettem, de rosszul éreztem magam benne. Nem az én világom ez. Azonban jó hecc volt, tetszett a dolog. Azonban erre most biztosan nem lesz szükségem. Félredobtam.
Észrevettem egy szürkéskék anyagot, megfogtam, s előhúztam a tömegből. A virágmintás ruhám volt az. Imádtam ezt a ruhát, nagyon sokszor volt rajtam, többek között az első randimon Jessel. Első és egyetlen komoly kapcsolatom volt ez idáig, négy éven át jártunk, együtt is éltünk. Nagyon szerettem. Két évvel ezelőtt, teljesen abban a hitben voltam, hogy meg fogja kérni a kezem. Nagyon készültem már rá, elterveztem, hogy a nászúton majd jól teherbe fogok esni és boldogan fogunk élni, úgy örökkön örökké. Hát… Ő nem így tervezte, sőt, azt mondta, most egy kis szabadságra és kalandozásra vágyik. Orvosnak készült és elhívták valami expedícióra. Én megvártam volna, de neki nem kellettem. Szakított velem és elment a dzsungelharcost játszani. Visszaköltöztem a szüleimhez és… előröl kezdtem… lényegében mindent. Félredobtam azt a nadrágot és blúzt, ami a szakításunkkor volt rajtam.
Még abban az évben döntöttem, folytatni fogom az egyetemet. Előtúrtam a kupacból azt a fekete ruhámat, ami azon a partin volt rajtam, amin megünnepeltük a felvételemet. Ezt mindenesetre magammal akartam vinni. Itt éreztem először azt, hogy sínre tehető még az életem. Tengerbiológusnak kezdtem tanulni.
Sorban vettem a kezembe a további darabokat. Kiválasztottam azt a nadrágot, amit a sazkítás utáni terápiás vásárláson vettem, azt a blúzt, amit anya harmadik bestsellerének a bemutató ünneplésére vettem és a hozzá illő szoknyát is. A „Never give up!” feliratú pólóm is bekerült. Ez mindig arra emlékeztetett, hogy apa is összeszedte magát és újra munkába állt. Mondjuk olyan fantasztikus építész, mint ő, nincsen sok az államban!
Másfél órán át hol kínoztam magam az emlékekkel, hol pedig szívderítő képeket futtattam le szemeim előtt. Szinte észre sem vettem és már meg is telt a két bőrönd, az utolsó cipőm, már alig fért bele. Egy egész szett körömlakk és smink is bekerült és még egy csomó, nagyon hasznos dolog. Mikor elkészültem, még azt is kiválasztottam, miben fogok indulni. Felhívtam a barátnőmet, hogy egyeztessük az indulás részleteit, majd úgy döntöttem, elkészültem. Kezdődhet a telelés!