Alessia Sallow
Hi Darling, this is my name ❖ UTAS ❖ IDÉZET : Nem tudtam mit kellett volna mondanom négy hónap távollét után. Nem akartam beszélgetni. Hozzá akartam bújni, megölelni. És mindennél jobban akartam látni őt, látni a szemében, hogy ami közöttünk volt, az valóság, és ő nem idegen. Nem akartam nagy gesztusokat, választékos párbeszédet - csak tudni akartam, hogy van valami, ami még ugyanaz, annak ellenére, hogy minden más megváltozott. ❖ : ❖ HOZZÁSZÓLÁSAIM : 26 ❖ FELSZÁLLTAM A HAJÓRA : 2014. Jan. 20. ❖ :
| Tárgy: miss stress or mistress? » alessia rose sallow Hétf. Jan. 20, 2014 9:19 pm | |
| | ALESSIA HÚSZ FLORIDA, 1993. NOVEMBER 03. SZOCIÁLIS MUNKÁS | EGYETEMISTA SZINGLI MISS STRESS OR MISTRESS ASHLEY BENSON UTAS SZISZI |
Alessia Rose Sallow
❝Partire é un po' morire. Eltávozni annyi, mint egy kicsit meghalni. Tizenkilenc év, tizenkilenc Hálaadás napi ünnepségén át gondoltam azt, hogy az életem teljes. Nem szenvedek hiányt semmiben, maximum a kellemes ízű koktélokban, ha apám legújabb ágyasa – anyám tudatában szobalány titulust viselő – nem csúsztatja időben ezüst tálcán kezem alá az alkoholból és gyümölcsléből mímelt keveréket. Hatalmas terasszal rendelkező kertes házunk volt. Míg más lányok a barátjukat átkísérik az aranypartra, ahol a lábtörlő fonalait is értékes nemesfémből szőtték, addig én a legszerényebb háznál álltam meg a randevúk után, hogy szigorú öleléssel búcsúzzak el aznap esti dugás reményében kangörcstől szenvedő partneremtől. Nálam a gazdagság, a pénzben dúskálás nem arról szólt, hogy magamra aggatom az évek alatt felhalmozott ékszergyűjteményemet, nehogy valaki kevesebbnek nézzen és illetlenül szólítson meg az utcán. Az utcára jártam, s ha nem hinnének nekem, hogy a pénzszagú széllel söpört utcákon lehet segítségre szorulót találni, akkor szíves örömest mutatok be pár gyönyörű nőt, borostájuk alatt fessnek született férfit, hogy elhiggyék nekem, csak szét kell nézni. Nálam nem arról szólt a randevú, mint fecsegő barátnőim körében – hurrá, számoljuk egy este hány idegen farok járt bennem! Nálam a beszélgetés soha nem a „mizu” szánalmasan összetákolt szleng csodával kezdődött. Emlékeztem arra, hogy kinek fogom kezét, emlékeztem arra, mit mesélt. A legtöbb emberrel ellentétben, figyeltem arra, amit megosztottak velem. Egy szempontból lexikon voltam, terhelhető, figyelmes, hirtelen temérdeknyi információt tudtam elraktározni. Néha, ha a könyvek megsárgult lapjai nem elégítettek már ki, leültem egy-egy magányos ember mellé. Nem arra vártam, hogy meghívjanak egy sörre az egzisztencia hiányos alkoholisták; ellent mondva segítőkész elveimnek, kutyaharapást gyógyítottam szombat esténként szőrivel, és én toltam eléjük a nyúlánk pohár száját habbal verdeső, aranyló maláta párlatot. Szívesen eredt meg nyelvük, mohón tárták elém életüket. Nem várták el, hogy bankszámlát nyissak számukra, élelmet adjak szájukba, semmiféle önzőség nem volt bennük. Más értékrendet képviseltek, mint a kapzsi utcán járók, kik kizárólag tárgyi nyereség fejében mosolyogtak felhőtlenül. A pénz tette őket boldoggá. Nekem is így kellett volna gondolnom? A pénztől kellett volna vigyorognom? Akkor most nem kísértett volna mérhetetlen hiány. A szívem azonban majd beleszakadt a légvonalban mért majdnem 5000 mérföldes távolságba. Nem a kocsmára vágytam, nem az Európában kalandozó szüleimre, nem a harsány barátokra, mosolygós nagyszülőkre. Egy emberre volt szükségem, arra, aki markában szorította hevesen verdeső szívemet. Kíméletlenül tépett ki az addig megszokott életemből, nem engedett vérmes szerelme. Szükségem volt Maximora.
Kiesett ölemből vaskos kalandregényem, míg vállaimat fedtem el a naptejjel. A kemény borító maga alá gyűrte a puha lapokat, így azonnal utána kaptam, de addigra egy napbarnított kéz megelőzött. Lapozgatta, fejére fordította, rázta, arcáról egy percig sem tűnt el a becsmérlő pillantás.
A könyv most az én kezemben ült, s ha arra gondoltam, hogy kezével érintette a Kedves, akkor azonnal rátapasztottam ajkaimat a borítóra. Érezni akartam. Egy kicsit. Egy kicsit jobban. Égető vágyamat zuhanyoztatni. Lehunytam szemem, had folytatódjon tovább az emlék. A könyvet mellkasomhoz húzva dőltem hátra a nyugágyon.
- Ebben miért nincs egy kép se? Illusztráció, rajz, egész oldalas fénykép… - Mert ez egy könyv. Itt a fantáziádra kell hagyatkoznod. - A-ha… - húzta el máris száját válaszomra. Óvatlanul közelebb csúszni hozzá a nyugágyon, hogy kikapjam kezéből a könyvet – amit már akkor is féltettem volna, ha az ajtóból kiszúrja magának, nem hogy akkor, mikor ujjai között forgatja. Ő volt a vulkán; szeszélyével és titokzatosságával. Soha nem tudtam, mire készül. - Zavar, hogy elfoglalom magam, vagy szeretnél beszélgetni? - Az első igen, a második nem. Hanyagul vonta meg vállát, s mint aki jól végezte dolgát, elindult befelé. Szemeim kiguvadtak a látottaktól. Tönkre akarta tenni a náluk töltött időmet. Pedig én annyira akartam ezt a csere programot! Ha tudom, hogy ekkora taplók is léteznek, mint Giodarnoék kisebbik fia, akkor valószínűleg kézzel-lábbal kapálózok az ellen, hogy nevem felkerüljön a pályázatra, ami csereprogramba bonyolított bele. Ültem volna a nyers nyelvtanórákon, hogy elsajátítsam a kapkodó olasz nyelv aprócseprő nyelvtörőit.
Életem legrosszabb döntésének éreztem abban a percben az utazást. Bántam, s haza akartam repülni. Naptejesen, felkötött hajjal, fürdőruhában. Csak azonnal legyen.
Beleléptem a vadul vigyorgó Maximo után a fürdőszobába. Rosszat sejtettem. Megállás nélkül a miért kérdést kántáltam magamban. Mivel érdemeltem ezt ki? - Add vissza a könyvet. Nem az enyém. Könyvtári – követeltem egyelőre még halkan, higgadt hangsúllyal. A türelmem azonban szerteporladt, ahogy megnyitotta a zuhanyt. A rózsából azonnal langyos víz zúdult alá. - Itt minden az enyém. Mert ez az én házam! Most pedig zuhanyozok egyet, közben elolvasom a könyvedet. A pofátlan vigyor arcán úgy szélesedett, ahogy én egyre inkább elfehéredtem mozdulatsorától. Lerúgta magáról fürdőnadrágját, és teljesen pucéran állt be a nyitott zuhanykabinba. Egyik kezem már szememet takarta, de a tényről sem bírtam elfelejtkezni, hogy még mindig a könyvemet birtokolja. Tönkre fogja tenni! - Azonnal öltözz fel, és add ide a könyvet, különben… - Különben mi lesz? Megijedsz? Nem láttál még férfit meztelenül, béjb? Forrtam a méregtől, s bizonytalanul léptem előrébb, vakon tapogatóztam. A kezem víz alá ért, s reméltem, hogy hamarosan megkaparinthatom tőle a már elázott lapú könyvet. Nem volt szerencsém. Végigkísérte szerencsétlenkedő mozdulataimat, miközben ide-oda lapozgatta a szerencsétlen művet, hogy lehetőleg mind a hatszáznyolcvankét oldalát eláztassa. - Add már ide! – sikítottam rá forrongva a dühtől. Követelőzésemnek eredményeként kulcsolta ujjait csuklóm köré, és választ sem várva berántott maga mellé. A víz azonnal heves védekezésre késztetett. Ha már eláztam, teljesen mindegy volt, hogy még jobban elázok-e. Kapálózni kezdtem. - Kérd szépen. - Kérem. - Nem, rosszul mondod. Kérem szépen! - AZONNAL ADD IDE! – üvöltöttem rá megtébolyulva, s szinte neki estem testének. Nem volt elég, hogy láthattam őt, és az… az ötödik végtagját, meztelen combomon érezhettem. Felnyögtem a felismerésre. – Undorító vagy! Mintha csak azt akarta volna, hogy én lökjem ki kezéből a sikamlós, megázott papírköteget. A könyv, persze pofára vágódott. Ennek annyi volt. Lesokkolódva álltam mellette, s indulataimat fékeztem némaságommal. Nem Maximot akartam védeni magamtól, a szomszédokat dühömtől. - Na, mi van, nem veszed fel? Ha leguggolsz tökéletes magasságban leszel, hogy elhallgattassalak, és ne sipítozz tovább. De nekem az is jó, ha hajolsz. Csak meg ne lepődj… Nem volt kérdés, hogy ezt a közönségességet már nem tűrtem tőle. Elszakadt a cérna, a kezem pedig azonnal lendült, amint feltört torkából a perverz röhögés.
Felszisszentem, s ültemben a műanyag napágyon hátra hőköltem.
Olyan erővel préselt neki a falnak, hogy még most is éreztem vehemenciáját, ahogy ajkaim után kapott. Ujjaival ujjaim közé mart, kezeimet fejünk fölé csúsztatta a páraült csempén, miközben hozzám préselődött. Magáénak akart. - Undorító vagy…
Szívem hevesen zihált. Úgy markoltam napágyamat, mintha ott lettem volna. Gerincvonalam mentén nehéz verejték söpört végig. Kívántam. Ötezer kilométer választott el tőle, a gondolata mégis feltüzelt. Akartam Őt. Akartam, mint ahogy az elmúlt három hét minden napján megkaptam.
Remegő lábaim vittek be a nappaliig, ahol azonnal a vezetékes telefon fölé hajoltam. Maximot tárcsáztam. Nem bírtam nélküle, nem bírtam tovább, így mit sem törődve azzal, hogy náluk hajnali két óra tájt jár az idő, türelmetlenül csörgettem. Ha felvette, s meghallottam rekedtes hangját, bizakodón sóhajtottam egyet. Pár percig ajkamat harapdáltam, s vártam, hogy magához térjen. - Max, kívánlak. 5000 mérföld. Ennyi választott el a férfitől, aki orvosolni tudta volna a testemet emésztő tüzet.
|
|
Adrian Joubert
Hi Darling, this is my name ❖ ADMINISZTRÁTOR & UTAS ❖ IDÉZET : Help me I broke apart my insides,
Help me I've got no soul to sell,
Help me the only thing that works for me,
Help me get away from myself. ❖ : ❖ HOZZÁSZÓLÁSAIM : 66 ❖ FELSZÁLLTAM A HAJÓRA : 2013. Dec. 29. ❖ KOR : 38 ❖ AHOL MEGTALÁLSZ : A hátad mögött.. ❖ HOBBY : Lágy erőszak ❖ PÁRKAPCSOLAT : Akad néha ^^ ❖ :
| Tárgy: Re: miss stress or mistress? » alessia rose sallow Szer. Jan. 22, 2014 9:35 am | |
|
elfogadva
❝Kedves Alessia! Köszöntelek a fórumon Igazán részletesen írtad le ezt a korábbi eseményt, amit összekötöttél egy későbbivel, jó volt olvasni, főleg a pikáns részeket : D Kíváncsi leszek, hogy ki csillapítja majd ezt a nagy éhségedet, Maximo vagy valaki más? Jó játékot, foglalj avit és fuss játszani. |
|