Forgott a Világ, úgy éreztem kettéhasad a föld alattam és a mélybe kerülök, még ennél is jobban. Kacagva megpróbáltam leülni, amikor már émelyegni kezdtem, ám egy óvatlan pillanatban saját lábamban elestem, aztán aprót sikítva már a kemény talajon is voltam. A virágok felfogták az esésem így mit sem törődtem sajgó kezemmel az eget kezdtem el megbabonázottan kémlelni, miközben újból magamhoz vettem a whiskeys üveget. Ő legjobb barátom, az egyetlen barátom. A ments váram jól esően marta végig nyelőcsövemet, testemet elöntötte az alkohol édes mámora, a felejtés kincse. A csillagokat nézve akaratlanul is elmémbe férkőztek a régi emlékek, melyeket oly jól rejtegettem mindaddig. Naplóm sorai lelki szemeim előtt lefutottak, akár egy film végén lévő stáblista.

1996. augusztus 31.

[…]- Anyu, anyu! Mikor jön már meg apu? Éhes vagyok – rángattam meg apró kezecskéimmel rongyos, szürke kötényét, majd körmömet kezdtem rágni.
Keserű mosollyal az ölébe vett, leült a nagy karfás fotelbe, ezt követően nyomott egy apró csókot a fejem búbjára.
- Nem sokára megérkezik és főzök finom krumpli levest, jó? – melegen nézett rám, de én csak elfintorodtam az étel hallatán. Mielőtt megszólhattam volna a szavamba vágott. – Tudom, hogy tegnap előtt is ez volt, de tisztába vagy vele, nekünk csak erre telik – szomorúan elhúzta a száját, szemében már a könnyek csillogtak, azonban vonásai még is kemények, szigorúak voltak. Én csak aprót bólintva jobban hozzá bújtam.[…]

2003. május 09.

[…]Apu vidáman rontott be az ajtón, amely már egyébként is alig állt a helyén.
- Nyertem, Michele, megnyertük a lutrit! – elképedten bámultam a szinte extázisba esett férfire, aki önmagát meghazudtolva hahotázásba kezdett, sosem láttam még nevetni, tényleg még apró mosolyt is csak ritkán villantott. Édesanyám hitetlenkedve szaladt a nappaliból – ami egyben az összes családtagom hálószobája is –, nem akarta elhinni ezt az egészet, velünk ilyen nem történhetett.
- Végre ránk köszöntött a szerencse! Isten meghallgatta imáinkat – arcon csókolta élete párját, orcáját már végig szántották az örömkönnyek. Hamarosan két testvérem is betódult az előszobába, látni akarták saját szemükkel a nyertes szelvényt, ők sem hittek neki. Azt hitték, csak a bolondok járatja velünk, de nem. Gazdagok lettünk.[…]

2011. június 02.

[…]Mindig is Párizsban akartam élni. Kislány koromban sokat fantáziáltam róla, vajon milyen is lehet. Mindig egy képet csodáltam a kisvárosunk egyetlen festményboltjának kirakatában, ami az Eiffel-toronyt ábrázolta, először nem tudtam mi van rajta, de rögtön rabul ejtett a szerkezete, magassága és olyan stabilnak látszott, mint a családunk volt akkor. Anyu mindig mesélt róla nekem történeteket, azt mondta, ha nagy leszek egyszer elvisz oda, bármibe is kerüljön. Tudtam, csak hazudik a jobb kedvem érdekében, sosem telt volna rá nekünk egy olyan útra. Akkor már elhittem neki, amikor a torony tetején kémleltem a csodálatos várost, úgy, mint érettségi után. Azzal a különbséggel, hogy akkor öngyilkos akartam lenni, alig tizenkilenc évesen. A vagyon teljesen megváltoztatta a családomat, ezt tetőzte legnagyobb testvérem, Pierre halála is, akinek a fejébe szállt a bátorság, egy drogbáró nőjével kamatyolt, így életét nem lehetett megmenteni, még meneküléssel sem, teljesen összetörtem azon az éjjelen, mikor megtudtam mi történt vele, ő volt az egyetlen ember, akiben bíztam.
- Megér az a személy annyit, aki miatt ezt csinálod? Büszke lenne rád? – kérdezte tőlem aznap egy idősnő, amikor véget akartam vetni minden fájdalomnak, szenvedésnek, csalódásnak. Hirtelen úgy éreztem testvérem hatalmasat csalódott bennem. Könnyek gyűltek a szemembe, mindig is utáltam sírni, életemben csak párszor tettem párszor elvétve. Leginkább fiatalon, később már senki és semmi sem tudott megbántani. Szívemet egy hatalmas fal védte.
Durván letöröltem a bőgésemre utaló jeleket, megfogadtam: többé senki miatt nem fogom itatni az egeret, még Pierre miatt sem. Tudtam, mosolyogva figyelt rám fentről, a mennyből.[…]

2012. december 31.

[…]Úgy éreztem a modellkarrieremnek vége, befuccsolt, elsüllyedt, kilőtték, vagy még rosszabb, soha sem volt, nem is lesz. Bár kinek is kellett volna egy szétcsúszott lány? Mit sem ér a nádszál vékony test, a formás fenék, az ártatlan, de még is igéző tekintet – igen tisztában voltam az adottságaimmal, gyakran ki is használtam –, ha belülről a csaj egy elcseszett kis drogos csitri. Elkeseredett voltam és végképp elegem lett mindenből. Úgy éreztem ideje lépni, ki akarok törni a monoton, elpazarolt napokból, amiket addig éltem. Nem folytathatom ezt az egészet.
Ott, a sötét, hideg éjszaka alatt, a tűzi játékok durranása közben megígértettem magammal, talpra állok, nem követem anyám útját, megvalósítom az álmomat.[…]

Szemeim kipattantak. Fogalmam sem volt hogyan kerültem a virágos mezőről a hotel szobámba, talán a telefonomban lévő GPS segítette menedzseremnek a megtalálásomat, aki dühösen figyelt rám az ablak elől, kíméletlenül elhúzta a sötétítőt. Kiégett a retinám.
- Normális vagy? Meg akarsz ölni? – ordítottam mérgesen, gyorsan a fejemre húztam a párnámat, eltakarva a kibaszott napot, mely az arcomba sütött.
- Kelj fel, vagy esküszöm, rád borítok egy vödör vizet, mert el fogunk késni – nagyot nyögtem a szavai hallatán, Marcus sose viccelt, szemrebbenés nélkül betartotta volna az ígéretét. Megadóan feltápászkodtam, ezután elmentem felrángatni magamra néhány göncöt, vérvörös szemeimet egy napszemüveggel eltakartam.
Az úti célunkat furcsán méregetve rágyújtottam egy cigarettára, rögtön hatalmasat tüdőztem belőle, a nikotin szinte feloldozásként érte üres gyomromat.
- Megtennéd, hogy abba hagynád ezt? Csak nyilvános helyen ne! Minden nyüzsög a vérszívó újságíróktól – fújtatott nagyot az előttem álló férfi, számból kikapta a cigit majd eltaposta, akár egy csótányt.
- Esküszöm, ki foglak rúgni – motyogtam halkan, úgy hogy még hallja, miután arcába fújtam pofátlanul a tüdőmben tartott füstöt, ő csak köhögve elhessegette.
- Persze, persze! – vágta rá azonnal, tisztába volt vele, csak fenyegettem, már megszokta. - Drágasom, most üdvözöld a Constaninet! Egy ideig ez lesz az otthonod – konferálta fel a hajót, amin bazi nagy betűkkel ott állt a neve, meglepődötten levettem a fekete üveges napszemüveg, így jobban szemügyre venni.
Menj a pokolba Marcus Glent. Cseszd meg! – mondogattam mantraként magamban.