Marcella Hollow

❝A szív egy nyomdahibás naptár, ezt mondta. Csak képzeld el, mi mindent csináltál már eddig a kezeiddel.

2011. augusztus 2.

Apa keze hideg és mozdulatlan. Az állán vastag borosta terpeszkedik, szemhéja rezzenés nélkül feszül szemgolyóira. A biológiai halál beállta hajnali egy. Öt órával ezelőtt kúszott ki belőle az élet és én hajnali egy óta megállás nélkül zokogok. A szám sebes az ajakrágcsálással töltött éjszakák után, szemeim alatt hatalmas táskák húzódnak, kezeim pedig megállás nélkül remegnek, s még akkor sem pihennek, mikor apa kezeihez érnek. Ülök és sírok. Várok. Talán arra, hogy kinyissa a szemét, megöleljen és közölje, még nincs vége. De az agydaganat nem szívódik fel csak úgy, a kezelésekbe fektetett pénz pedig nem hozta meg gyümölcsét. Gyorsan és csendben távozott az életemből.
- Gyere, szívem! - anya kezei vállamra siklanak, melyet fedetlenül hagy a spagettipántos, citromsárga trikó. Didergek érintése alatt és kelletlen sikkantás hagyja el ajkaimat - Marcie, hagynunk kell, hogy végezzék a dolgukat - anya torkába belekapaszkodik a sírás és látom a szemeiben csillogó könnyeket. Arra nézek, amerre ő is egy pillanatra - fehér ruhás alakok, egy beteghordó ágy.
Elviszik.
- Nem akarom - arcomat a hideg kézhez préselem, mintha egy forró könnycsepp fel tudná melegíteni azt, vagy elérhetné, hogy életre keljen apa - Egy kicsit még... kérlek - köhögöm a paplanba és hagyom, hogy erőt vegyen rajtam a zokogás, a remegés, az elfojtott bánat, a félelem, ami napokig szúrta a hasamat, mert mélyen belül tudtam, hogy hamarosan vége.
Vége az egésznek.

2011. október 13.

Borisz egy gumicsonttal szalad el előttem és halkan nyüszít. Szemem sarkából odanézek, aztán vissza a síkképernyős tv-re. Ujjam sebesen vándorol a távirányító gombjain, aztán megállapodok egy valóság show-n, amikkel apával mindig csak röhögtünk. Balfácánok. Pojácák. Szerencsétlen mamlaszok. Semmirekellő idióták, akik unják az életüket, ezért a média világába menekülnek. Már így is zsúfolásig telt a világ celebekkel, és egyre csak gyarapodunk.
- Igen, szerintem is fantasztikus az ecsetkezelése... - hallom a bejárattól felénk szűrődő hangokat és egyszerre felpattanok a fotelból.
Szeretek nem itthon lenni, mikor anya és Carl hazaérnek egy kedélyes este után, aztán ágytornába csapnak, azt hívén, hogy ez az, ami mindkettejüknek kell. Carl-nak nyilván ez kell, de anya nem ilyen. Bő két hónap telt el apa halála óta és ő felszedte az első szembeérkező férfit az irodából. Akarom, hogy boldog legyen. Akarom, hogy legyen valaki, aki vigyáz rá, tiszteli és szereti őt, de ne ilyen hamar. Még ki sem hűlt apa helye az ágyban, máris mást fektet oda és mással osztja meg a házat. A házunkat. Kedvelem Carl-t, mert édes fickó, de korántsem olyan jó lelkű és gondos, mint apa volt. Apa utánozhatatlan.
- Marcie, te itthon vagy? - anya szemöldöke a magasba szökik és bár jól tudja, hogy apa halála után csak az iskolába voltam hajlandó elmenni, mégis felteszi ezt a kérdést.
Nekidőlök csípőmmel a párpultnak, aztán elsétálok a hűtőhöz, hogy töltsek magamnak egy pohár narancslevet. Közben végigszalad tekintetem a vacsorát illető kínálaton - nem fogok enni, ma sem. Apa halála óta alig megy le pár falat a torkomon, és félő, hogy lassan intravénásan fogom kapni a kaját is. Tíz kilót fogytam, betegesen sovány vagyok.
- Marcie, anyáddal úgy gondoltuk, jövő hétvégén elmehetnénk együtt vacsorázni, és megismerhetnéd a fiamat, Bastient. Szerintem jól kijönnétek - Carl kedvesen mosolyog, mikor hátrapillantok rá vállam fölött. Kisöprök egy szőke tincset arcomból és belenyalok a narancslevembe - kortynak ugyanis nem nevezném mozzanatomat - Tudom, korainak tartod ezt az egészet, de szeretem anyádat és nálam jobban senki sem vigyázhatna rá - ismételten csak hallgatok és jól megnézem magamnak kettejüket, ezt a furcsán harmonikus párost.
Mindentől függetlenül is gyorsnak találom azt, ahogy a kapcsolatuk alakul. Gyorsnak találom továbbá azt is, hogy egy velem egykorú - valójában két évvel idősebb, ahogy hallottam - srácot a házamba engedjek, megismerjek és próbáljak úgy kezelni, mint a testvéremet. Mert ez a következő lépés, nincs igazam? Próbálunk egy boldog családot kreálni, apa pedig csak egy homályos emlék lesz, mint a tavalyi hóesés, aminek akkoriban nagy visszhangja volt, mostanában meg már senki meg sem említi. Pedig még egy hónap hószünetet is elrendeltek. Nem. Sosem fogom engedni, hogy apa csak egy homályfolt maradjon az életünkben. Az én életemben nem.
- Remek. Alig várom, hogy megismerjem - mosolygok feléjük.
Igazából semmi kedvem ehhez a Bastienhez.

2012. március 11.

Lüktet a halántékom, hunyorognom kell, hogy jól lássak, gerincemet ismeretlen fájdalom kaparja, a szám pedig száraz, mint aki már napok óta nem jutott folyadékhoz. A falióra hajnali kettőt mutat, a házunk egy csatatérré változott, vagy inkább egy orgia helyszínévé - a falnak dőlve, a kanapénkon, a konyhapulton, a hálóban, a szobámban, Bastien szobájában... mindenhol egymásnak feszülő testek, akik éhesen falják a másik ajkait. A fejem közben kíméletlenül zúg tovább, gyomrom pedig kavarogni kezd.
- Hát itt vagy - világosbarna tincsek törnek utat a tömegben, kezében két piros műanyagpohár, ajkain lélegzetelállító, magabiztos mosoly csücsül, mint mindig - Kéred? - felém nyújtja az italt, én pedig lelkesen érte nyúlok.
Apa halála óta most bólintottam rá a bulizásra először. Ezt is csak azért, mert a saját házunkban került megrendezésre, Bastien szülinapja alkalmából. Anya és Carl Bostonban töltik a hétvégét, úgy döntöttek szabad teret engednek nekünk és bíznak bennünk annyira, hogy rendőrmentes éjszakát tartsunk, engem pedig ne ejtsenek teherbe életem első partiját - mert igen, soha életemben nem voltam még részeg, és ami azt illeti, buliban sem. Érdekes, mennyi mindent megenged anya Carlnak és Bastiennek, pedig fél éve sincs, hogy ismeri őket.
- Hol hagytad a barátnődet? - megnyalom ajkaimat, melyeken még ott időzött pár csepp whiskey-kóla.
Napok óta őrlődöm bizonyos dolgokon és most, hogy alkoholmámoros fejjel előttem áll ez a srác, nem tudom eldönteni, mit érzek pontosan iránta. Nyilvánvalóan nem vagyok szerelmes, viszont az az intenzív vonzódás, ami görcsbe rántja gyomromat és kiszárítja a számat, továbbá zavarba hoz és pirulásra késztet, nem hagy nyugodni. Kétség kívül nagy hatással van rám ez az újonnan megismert fiú, akit testvéremként kellene kezelnem, mert hamarosan - minden bizonnyal - egy család leszünk. A baj csak az, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki vonzódik a másikhoz - én vagyok viszont az egyetlen, aki uralkodik a kényszeren. Bastien előszeretettel jön közelebb most is, és kihasználva a szituációt, hogy a folyosón álló asztalon ücsörgök, combjaim közé férkőzik, bár nem tesz hirtelen mozdulatot. Élesen fújom ki a levegőt, nem húzom hátrébb arcomat, pedig államat már whiskey-illatú lehelete csiklandozza. Csípője köré fonom lábaimat és mellkasára helyezem szabad kezemet - vagy azért, hogy visszatartsam, vagy azért, mert kíváncsi vagyok, az ő szíve is olyan hevesen ver-e, mint az enyém.
- Grace nem a barátnőm. Soha nem is lehetne az - a nyakamhoz hajol, ajkai súrolják bőrömet. Erős bizsergést érzek alhasamban, a szívem a torkomban, arcom a vállában. Ha tovább ingerel, félő, hogy kiejtem a poharat a kezemből - Gyönyörű vagy, Marcie - morogja a fülembe, ajkait most fülcimpámon érzem. Csak ő tudja ilyen édesen kiejteni a nevemet.
Nem tudom, miért hagyom megtörténni ezt az egészet. Nem az a fajta vagyok, aki iszik, sem aki bulizik. Az sem, akit pár szépen megejtett bók levesz a lábáról vagy akit kedvedre csókolgathatsz, mert könnyen befűzhető. Az a lány vagyok, akit nem kapsz meg egy csettintésre, sőt talán sehogy sem. Igazság szerint eddig nem kifejezetten foglalkoztam a fiúkkal, főleg nem apa halálát követően.
- Ne csináld ezt, Bastien! - ujjaim rámarkolnak pólójára.
- Miért ne?
- Mert... ne - sóhajtok, újra.
Tudja, milyen hatással van a lányokra. Tudja, hogy milyen hatással van rám. Tudja, hogy megolvad a szívem a mosolyától, a hangjától, a tekintetétől. Ismer, mint a tenyerét, pedig fél éve sincs, hogy betoppant az életembe. És lehet, hogy csak az alkoholnak köszönhetően, de újra megenyhül a szívem, újra beleolvadok az ölelésébe.
Hagyom megtörténni a dolgokat.

2013. december 27.

A valaha látott legnagyobb hajó áll előttem. El kell fordítanom a fejemet, hogy lássam az egyik végét, aztán a másikat. Félek, még sosem jártam hajón. Mi van, ha tengeribeteg vagyok és végighányom az utat? Mi van, ha viharba keveredünk és úgy végezzük, mint Jack és Rose a Titanicban? Persze, ahhoz kellene egy Jack az életembe és kizártnak tartom, hogy épp a Constantine-on találjon rám. Igazság szerint már megvan életem Jackje, csak furcsán alakulnak a dolgok. Voltaképp, sehogy, sőt az elhidegülés sokadik fázisában tartunk.
- Marcie, itt a jegyed? - Bastien hátrafordul, ujjai görcsösen tartják a vállára hajított táskát. Laza tartása, szigorú tekintete és sürgető szavai egyszerre indítják meg bennem a sírás kényszerét - azért, mert hónapok óta nem beszélgetünk, és nem érünk úgy a másikhoz, mint azon a bizonyos éjszakán, Bastien tizennyolcadik születésnapján.
- I-igen... - dadogok és a kezébe nyomom a jegyet, ami mit sem ér így, hogy a semmibe fog elvinni. Hiányzik New Orleans, már most. És hiányzik apa is. Hosszú idők után, újra emészt a magány, ha rágondolok.
Bastien átnyújtja mindannyiunk jegyét, anya és Carl egymásba kapaszkodva követ minket. Nézem mostohatestvérem széles vállát, magas termetét, a tarkóján lévő apró hajszálakat, melyekkel ujjaim játszottak több, mint egy évvel ezelőtt. Beharapom alsó ajkam és visszanyelem a könnyeket.
- 22, 23 - olvassa Bastien a kabinszámokat, majd a homlokát ráncolja - Várjunk csak, ez két szoba... izé, kabin. Nekem kell egy saját - és hirtelen erőtlennek érzem magam ahhoz, hogy álljak, hogy nézzem őt, hogy levegőt vegyek, hogy gondolkozzak... még a síráshoz sincs elegendő energiám, mert mind kifut belőlem, amint kiejti száján ezt a mondatot.
Tehát már egy légtérben sem hajlandó lenni velem. Mit csináltam rosszul?

Elfogadva

❝Nahát Marcie! Komolyan, őszintén mondom, hogy nagyon szuper karakterlapot hoztál össze. Istenien fogalmazol és a sztori is izgalmas volt. Alig vártam, hogy a végére érjek és kiderüljön, mi is történt Bastiannal és veled na de, nem szaporítom a szót. Remélem, a hajón megtalálod a boldogságod, akár ő az, akár nem. Futás avatart foglalni, aztán mehet a játék és, ha gondolod, csatlakozhatsz hozzánk a kalandjátékban is