WHY CAN'T THE MOON STAY FULL FOREVER

Nesztelen léptekkel suhanok a fedélzeten. Itt-ott belebotlok egy-két emberbe, akik szintén nem tudnak aludni és inkább úgy döntenek, hogy sétálnak egyet a friss levegőn. Kedvem lenne rágyújtani egy szál cigarettára, de sajnos a kabinban hagytam a dobozomat, ahhoz pedig nem vagyok elég élősködő, hogy mástól kérjek. Habár legalább azzal is tovább tudnám húzni az időt és nagyobb lenne a valószínűsége annak, hogy mire visszaérek Marcie már az igazak álmát alussza.
Egész nap azon voltam, hogy átrakassam magam egy másik kabinba, de elméletileg az összes le van foglalva. A kedves ügyintéző hölgyemény viszont megígérte, hogy ha véletlen valamelyik utas visszamondaná vagy esetleg szimplán csak nem jelenne meg, azonnal szólni fog és intézkedik az átköltöztetésemről. Szóval nincs más dolgom, mint hátradőlve várni, hogy valaki visszamondja az utazást. Bár belegondolva ki lenne az a hülye, aki egy ilyen hajókázástól visszalépne?! Nem sokszor adódik az életben lehetőség arra, hogy New Yorktól egészen Sydneyig megtehessen az ember egy hajóutat egy olyan luxus-ladikon, amiket nagyrészt csak a Discoveryn látsz. Mondjuk nagyon remélem, hogy nem lesz semmilyen Titanichoz hasonló kimenetele az útnak. Nem szeretnék meghalni. Még fiatal vagyok, előttem az élet és a bakancslistámon szereplő dolgoknak a felét sem vittem még véghez. Nem halhatok meg.
Felsóhajtok és összébb húzom a pulcsimat magamon, feltámadt a szél és nem éppen valami barátságos hőmérsékletű. A korlátnak dőlök és lepillantok a hullámokra. Eszembe jut, amikor először hajókáztunk Archie bácsikámmal és a rengeteg figyelmeztetés ellenére mégis kihajoltam azon a fránya korláton és beleestem a vízbe. Lehettem tizenegy éves, de már akkor is szerettem a határokat feszegetni.
A következő széllökés már majdnem berepít a vízbe. Azt hiszem itt az ideje, hogy visszatérjek a kabin melegébe és bebújjak a pihe–puha ágyikóba. Csak merem remélni, hogy kedvenc mostohahúgom nem döntött úgy, hogy megvárja míg vissza nem térek. Ahogy lepakoltuk a csomagokat rögtön leléptem és felfedeztem a hajó minden kis zugát, majd megpróbáltam tenni valamit a kabinváltás ügyében. Nem vagyok még felkészülve arra, hogy leüljek és megbeszéljem vele azt, ami a születésnapomon történt.
A lehető leghalkabban próbálom kinyitni az ajtót, de még így is nagyot nyikordul, amikor becsukom. Egy újabb sóhaj hagyja el a számat, lehetetlen, hogy erre valaki ne ébredjen fel. Amikor megfordulok pedig szembetalálom magam Marcie vizslató szemeivel.
- Azt hittem alszol .. - mondom, de nem is tudom miért. Kellemetlenül érzem magam. A szülinapom óta valahogy sikerült elkerülnöm az olyan helyzeteket, ahol kettesben kellett lennünk és a beszélgetéseink száma is teljesen leredukálódott. Most azonban, hogy apám úgy intézte, hogy ketten osztozkodjunk egy kabinon, esélytelennek érzem az eddigiek folytatását. Így utólag belegondolva, a lehető leggyerekesebb döntést hoztam, akkor amikor úgy döntöttem nem állok szóba Marcieval, ha nem muszáj.
- Egészen lehűlt a levegő odakinn – jegyzem meg és kétségbeesetten kutatok a fejemben valami olyan téma után, ami teljes mértékben semleges és hétköznapi. Kibújok a pulcsimból és a nadrágomból majd megkeresem a laptopom és bebújok az ágyba.
- Öhm – megköszörülöm a torkomat és Marciera pillantok – Van kedved esetleg filmezni vagy már aludni szeretnél?