William & Cara

Semmiben sem nyilvánul meg olyan világosan az emberek jelleme, mint a játékban.

-Olyan igazságtalan vagy. Pedig azt hittem, magadra veszel egy olyan harisnyaizét amibe a balettos pasik rohangálnak, ráhúzol egy fecskét és köténnyel a hátadon értem jössz. Most oda a gyermeki lelkem.- sóhajtok egyet drámaian, de arcomon mosoly bújkál, ahogy ilyen őrültségeken elszórakozunk. Viszont bánom, hogy az ember nem képes fénysebességgel közlekedni vagy akár teleportálni. Szívesen meglátogatnám Willt párszor, amikor épp bevetésen vagy min van. Persze, csak éjszakára és nem nappal, mikor puskával nyomulnak előre vagy fene tudja mit is csinálnak manapság, mikor nincs olyan sok háború.
-Gondolom, kelendő árucikk arrafelé a pucér macás naptár és társai.- csóválom a fejem vigyorogva, de persze sajnálom szegény katonákat. Én se viselném jól, ha hónapokig nőkkel lennék összezárva. Persze, a nők jobban bírják, ez tény, de azért nálunk is van egy pont, amikor betelik a pohár. Öt hónap után nálam már biztos betelne. Viszont az jut eszembe, hogy mindenképp elkérem majd Will számát, mielőtt leszállnánk a hajóról. Olykor felhívhatnám szórakozni kicsit... na jó, megint nem figyelek, csak ábrándozok.
-Meg mernék esküdni, hogy sok mindenre jó lehetsz. Legalábbis, szerintem lehetne veled mit kezdeni.- pofátlanul vigyorgok, de élvezem, hogy ilyen burkoltan bókolgatok neki, holott nem nekem kellene az ő egoját fényezni. Legalábbis, nem igazán kellett még udvarolgatnom senkinek és most is, csak azért teszem, mert épp jó állapotban akadtunk össze. Más különben eszembe nem jutna ilyesmit mondani.
Az a rövid történet viszont, amit elmesél a családjáról letaglóz. Oké, én se vagyok jóban a szüleimmel, sőt, de azért a két helyzet teljesen más. Én leléptem és szemen köptem szinte őket, Will viszont csak hivatást választott. Persze, pocsék lehet de az anyja helyében én inkább megragadnék minden alkalmat, hogy vele lehessek. Nem? Furcsa népek élnek ezen a bolygón.
-Sajnálom.- húzom el szomorkásan a szám, közben le nem veszem tekintetem az arcáról, kezemmel pedig megsimítom az arcát, mivel a jager már az ölemben pihen.
-Azért remélem idővel rendeződik a dolog.- jegyzem meg komolyan, de aztán újra meghúzom a jageres üveget és úgy döntök, a családos témát inkább nem feszegetem tovább. Egyrészt azért, mert gondolom Willnek se élvezetes, másrészt pedig azért, mert az illem akkor azt kívánná, hogy én is meséljek a családról, az pedig csak rontana a hangulaton, ha itt egymásra borulnánk sírva.
Nem tudom, Willnek mennyit kell innia ahhoz, hogy hasson, de én az biztos, hogy már jócskán érzem. Most pedig, hogy a fű már egyáltalán nem befolyásol, most érzem csak igazán, hogy talán sokat kortyolgattam az üvegből.
-Akkor most kiderül, mert itt van balra a kabinom.- suttogom csillogó tekintettel, és már nem igazán tudnám eldönteni, mitől csillog jobban; a jagertől vagy attól, hogy egy görög Isten cipel épp a kabinom felé a karjaiban. Minden esetre az ajtóm előtt való ácsorgás közben én már arcom nyakába fúrom és előbb orrom hegyével, majd ajkaimmal kezdem a vékony bőrt cirógatni nyakán. Lassan elindulok felfelé az álláig, de nem csókolom meg. Nem ám. Meghagyom neki azt a tisztet, hogy megtegye, ha szeretné.

William & Cara

Semmiben sem nyilvánul meg olyan világosan az emberek jelleme, mint a játékban.

Mindarra már alig tudok figyelni, amiről beszélünk. Hogy majd persze megtanul repülni és, hogy a katonák nem leshetik egymást éjszakánként vagy mi. Egyedül az ragad meg bennem, hogy már csak bizonyítania kell. Ez a mondat elég ahoz, hogy rájöjjek, nem az alkoholtól csillog már a szemem, hanem azért, mert a kabinom előtt ácsorgunk én pedig a karjaiban ücsörgök.
-Katonaként nem nagyon fogsz majd tudni unokákat gyártani. Ahoz előbb le kell szerelned.- na mindebből szintén, csak a lényeget szűrtem le, azaz, az unokagyártás előzményeit lehetőleg unokák nélkül. Úgy vonz ez a pasi, mint valami mágnes és igen, egyébént sem vagyok egy szívbajos nő. Oké. Elég lazán veszem az ilyen pasis dolgokat, de vele szerintem akkor is itt tartanék, ha szent életű lennék. Elragadó a stílusa, jól néz ki és a büdös életbe nem látom újra, ha leszállunk a hajóról. Miért is kellene akkor azon aggódnom, hogy mi fog történni köztünk?
-Odabentről szebbnek tűnik.- sóhajtom, miközben én már vígam nyakát csókolgatom és élvezem, hogy érezhetően van hatásom rá. Pillanatok alatt lepakol és olyan szenvedéllyel esik nekem, hogy az bőven elég is ahhoz, hogy felkorbácsolja teljesen az én kedélyemet is. Élesen levegő után kapok, ahogy a mellemre markol, majd huncut vigyorral a képemen lesem, ahogy kihalássza a kulcsot.
-Milyen ügyes.- jegyzem meg és amint elindul befelé, vonulok is utána. Első dolgom, hogy lekapom magamról a topot és amint felém fordul, már tapadok is ajkaira testemmel pedig teljesen hozzá simulok. Tenyerem már javában a kockákat simogatja pólója alatt és szépen ösztönözni is kezdem, hogy kapja le azt a pólót.
-Várj. Felkapcsolom a kislámpát.- keregélek tök sötétben, mint egy vérbeli vak és persze, miért is ne rúgnék bele az ágy lábába. Hangosan felszisszenek aztán félig röhögve, félig szenvedve dobom le magam az ágy szélére, hogy azonnal lábujjaim kezdjem masszírozni. Ekkor persze már könnyedén sikerül megtalálni a lámpa kapcsolóját is, így aztán lábamat fájlalva pislogok fel Willre az ágyról.
-Két perc szünet.- vigyorodok el kicsit erőltetett stílusban, közben szemügyre veszem a körmöm is, ami szépen be is szakadt és a vér már meg is indult alóla. Csodálatos. Beszakadt körömmel még dolgozni is élvezetes lesz nem csak szeretkezni.

William & Cara

Semmiben sem nyilvánul meg olyan világosan az emberek jelleme, mint a játékban.

Komolyan pokolian beindít már pusztán azzal a vadsággal, ahogy a falhoz passzíroz és azonnal bebarangolja kezével a testem. Elképzelni nem tudom, ő mit érez most főleg, hogy az orromra kötötte, hogy öt hónapja nem volt nő közelében, de az biztos, hogy ehhez képest igen jól tartja magát. Sőt. Csoda, hogy eddig tartotta magát most pedig nem berúgja az ajtóm, hanem kinyitja.
Kész haditerv alakul már ki a fejemben, hogy is fogom leszedni róla a ruhákat és elhalmozni teste minden pontját apró csókokkal, de a lámpagyújtásos akcióm valahogy nem igazán sikerül jól. Mi több, a vége az, hogy majd' elvérzek a kabinomban. Na jó, ez enyhe túlzás, de azért rohadtul fáj.
-Te is ilyen szerencsétlen vagy? Nehezen hiszem el, másképp hogy maradtál volna ennyi ideig életben?- erőltetek egy újabb mosolyt, de közben elterülök az ágyon, ahogy arra ösztönöz és kíváncsian figyelem, mit művel. Komolyan elképedek azon, amit csinál így pár pillanatig még akkor is csak pislogok nagy szemekkel, amikor megkérdezi, van-e ragtapaszom. Most komolyan. Melyik pasi kezdené el a cafkája -vagy minek nevezzem magam- lábkörmét törölgetni, mikor épp be van indulva és öt hónapja nem volt nővel?
-Ööö... igen, van.- fordulok oldalra, amennyire tudok úgy, hogy a lábam biztonságban maradjon, majd az éjjeliszekrény fiókjából elő kapok egy doboz sebtapaszt és kiveszek egyet. Persze, nem várom el, hogy ő ragassza le, így aztán felülök az ágyon és kíváncsian meglesem, mit sikerült alkotnom.
-Ezt komolyan nem hiszem el.- sóhajtok egyet és nem, nem a körmöm zavar. Will arcába pislogok sajnálkozva, mert fogalmam sincs, mennyire lehet most csalódott. Volt már, akinek az se tetszett, ha egy laza flört után megmondtam, hogy bocsi, de esélytelen a dolog. Olyan is volt, akivel nem volt kedvem meló után találkozni és kiverte a hisztit, de nagyon durván. Kíváncsi vagyok, Will mit fog alakítani. Persze, szívem szerint tennék magasról a lábamra és inkább folytatnék mindent ott, ahol abbahagytuk. Más kérdés, hogy körülményes lenne mert, ha valami hozzáér vagy belerúgok a falba ne adj' Isten, tuti, hogy itt csinálok be a helyszínen.
-Mit gondolsz? Mennyire akadályoz meg bármiben is?- húzom el kezét óvatosan, amivel a zsepit tuszkolja a körmömhöz, közben hálásan felpislogok rá.

William & Cara

Semmiben sem nyilvánul meg olyan világosan az emberek jelleme, mint a játékban.

Vigyorogva hallgatom, hogy is értette ő azt, hogy olyan vagyok, mint ő. Na igen. Egy sötét szobában biztosan találok valamit, amibe belerúghatok. De nem is kell sötétnek lennie. A lakásomban rendszeresen térdeltem le a kávézóasztalt a nappaliban vagy épp lefejeltem a konyhaszekrényt, mert elfelejtettem, hogy előtte mikor túrtam benne valamiért, nyitva hagytam. Ezt persze, inkább nem is mesélem el. Elég gáz ez már így is.
-Jó tudni azért, hogy nem csak én vagyok ilyen szerencsétlen.- jegyzem meg végül, bár a kedvemen nem sokat segít. Pillanatok alatt elszáll a forró légkör, a szikra és minden egyéb, ami az imént még megvolt. Már a pillantása se olyan, mint az imént és lefogadom, hogy ez rám is igaz. Azt hiszem, most megtanultam, hogy kapcsoljon lámpát a hóhér. Hagynom kellett volna, hogy esetleg keresztül boruljunk a szobán. Legalább együtt tettük volna és nem csak én lennék most ilyen szerencsétlen.
-Hát ahogy elnézlek, nem sok kedved lenne már hozzám én pedig nem akarom végig szisszegni az éjszakát, ha esetleg a lábujjam hozzáér valamihez. Olyan lenne, mint két szűz szerencsétlenkedése.- sóhajtom szomorkás mosollyal az arcomon, majd figyelem, ahogy felkapja a pólót. Nyelek egy nagyot, na de nem a felsőteste látványa miatt, hanem mert talán először életemben érzem úgy, hogy elszúrtam valamit és igazi pancser vagyok. Lábaim felhúzom, ahogy bentebb ülök az ágyon egészen be a sarokba, hátam a falnak vetem, térdeimet átkarolom és úgy leskelődök. Egy szál melltartóban ülök és én speciel nem is akarok ezen változtatni. Nem mindegy már?
-Örülnék, ha maradnál még bár, ha így nem akarsz, azt is megértem.- válaszolom halkan, de egy mosolyt erőltetek, hátha megőrzöm annak a látszatát, hogy most is vidám és magabiztos vagyok. Végül aztán, hogy ne nagyon látszódjon rajtam, hogy le vagyok törve, mint a bili füle, inkább kilesek a kabin ablakon a tök sötétbe. Mintha bármit is láthatnék odakint.

William & Cara

Semmiben sem nyilvánul meg olyan világosan az emberek jelleme, mint a játékban.

Egyértelmű, hogy ez az este nem úgy fog végződni, mint szerettük volna. Pedig komolyan nagyon durván felkeltette Will az érdeklődésem és el is határozom, hogy ha nem most, akkor majd legközelebb. Egyedül az vigasztal, amit egy filmben hallottam: a jó dolgokra várni kell. Lehet a sors vagy bánom is én mi akarta így, hogy most megtanítsa nekem, hogy nem lehet mindig az az enyém, amit akarok.
-Biztos nem vagy te annyira szerencsétlen, csak... túlzol.- vonok vállat vigyorogva, majd elgondolkodva rálesek picit. Alaposan szemügyre veszem tekintetét, arcát, ajkait, amelyek pár perce még olyan vadul csókoltak. Talán, tényleg a sors iróniája ez. Kaptam most egy rövid kóstolót, mi is a helyzet, aztán aljas módon el is vették tőlem. Most meg éghez a bőr a képemen, bár Will, állítása szerint megérti a dolgot, mert ő is ilyen. Gyanítom, csak vigasztalni próbál.
-De szépek lennénk. Itt depiznénk a kabinomban késő este.- nevetem el magam, majd némiképp kicsit jobb kedvvel sandítok rá, ahogy oldalba bök.
Egy pillanatra fel lesek az ágy fölé és azon kezdek agyalni, mivel lehetne rögzíteni a lábam. Bár, tényleg túl komolyan veszem az apró sérülésem. Nincs gipszbe a lábam vagy ilyesmi, de azért töröm a fejem a megoldáson. Nem, mintha hivatásos lotyó lennék, de azért nem szeretném, hogy elégedetlenül sétáljon ki majd innen, aztán azt halljam vissza a hajó lakosaitól, hogy mit szerencsétlenkedtem itt.
-Igazából, nem sok minden történt velem manapság. Főleg azóta nem, hogy találkoztunk a bárban. Mondjuk igaz, ott se mondtam neked sokmindent.- mosolyodok el, közben elterülök az ágyon úgy, hogy a lábaim Will dereka mögött épp elférjenek, karommal pedig megtámasztom a fejem, úgy lesek fel rá.
-Nos, a szüleim Londonban élnek. Igazi pénzes arisztokrata család vagyunk, amit én nem élveztem soha. Van egy bátyám, Eric, aki négy évvel idősebb nálam és szívsebész lesz belőle lassan.- sóhajtok végül és vállat vonok, mert többet igazán nem tudom, mit mesélhetnék. Végül aztán kiegészítem még pár infóval magamról.
-Négy éve élek Bostonban, általában pultosként melózok és jól érzem magam. Jó nekem távol a szülőktől, akiknek az se mindegy, milyen ruhában ülök le vacsorázni.- mosolyodok el végül, hiszen a történet vége happy end az én szemszögemből. Szabad vagyok és nem kell hülye elvárásoknak megfelelnem. Nekem ez bőven jó. A jövőre viszont nincs különösebb tervem. Ez már kevésbé jó.
-Milyen időközönként kaptok eltávot? És hova szoktál olyankor menni, ha haza nem?- puhatolózok gyengéden, nem-e fordul meg többször is Bostonban, mert gyanítom, akkor is amikor találkoztunk, csak futólag volt ott. Lehet, hogy egy katonatársával érkezett vagy fene tudja. Minden esetre, szívesen összefutnék vele párszor, ha majd leszálltunk a hajóról és visszamegy katonáskodni.

William & Cara

Semmiben sem nyilvánul meg olyan világosan az emberek jelleme, mint a játékban.

Ahogy szóba hozza a lábujját, arra sandítok, majd röhögve veszem tudomásul, hogy tényleg eléggé érdekesen néz ki. Elgondolkodva pislogok fel végül Will arcába és megjegyzem magamnak, hogy sok mindent tudnék csinálni vele, de a depizés még véletlenül sincs ezek között. Az nekem mindig olyan magányos tevékenység, ha igazán bedepizek. Olyankor jobb is, ha nincs senki a közelemben.
-Inkább ne. Jobb, ha senki se látja, ha depizek. Meg szerintem ez rád is igaz. Nehéz téged elképzelnem, ahogy sírsz egy sötét kis szobában.- vigyorodok el és ezzel persze nem arra utalok, hogy gáz, ha egy pasi sír. Én mindig úgy gondoltam, hogy az igazán erős férfi, aki mer mások előtt sírni és ez a legjobb bizonyítéka annak, hogy vannak érzései.
-Nem, mintha sokat kérdeztél volna a családomról Bostonban.- mosolygok rá, közben figyelem, ahogy a lábaimat cirógatja. Teljesen ellazít, ahogy így szórakozik és már nagyon nem is emlékszek arra a kínos pillanatra, amí nem rég történt. Lehet, hogy jobb is, ha nem estünk most egymásnak. Talán... oka van annak, hogy így alakult. Fene tudja, de végül is nem is bánom, mert jól esik most beszélgetni vele és megtudni róla picit többet, ha már újra összefutottunk.
-Elég hasonlóak vagyunk ebből a szempontból. Más kérdés, hogy én azért a katonasághoz nem menekültem volna, de neked biztos meg volt az okod rá. Szereted ezt csinálni, igaz?- pillantok fel rá kíváncsian, arcomon pedig egy barátságos mosoly jelenik meg, jelezve ezzel is, hogy nem ítélem el azért, mert katonának állt. Lehet, hogy az anyja nem örült és féltik, de szerintem szép hivatás a hazát szolgálni. Igaz, sokszor nem épp a jó célért zavarják ki őket egyes helyekre, na de ez meg már politika, úgyhogy a frászt se érdekli. A hazát szolgálja és kész.
-Fél évente?- kérdezek vissza meglepetten, de lényegében sok közöm amúgy sincs hozzá. Viszont szívesen találkoznék vele olyankor. Nem úgy, mintha kapcsolatban lennénk, mert az... nekem nem kell és kész. Csak összefutnánk, kicsit mesélne, eltöltenénk együtt egy jó éjszakát és ennyi. Szerintem szuper lenne. Aztán mindenki mehetne a maga dolgára.
-Miért volt ez olyan nagy szerencse?- vigyorgok rá, arcomon pedig játékos mosoly terül el. Akárhogy is veszem ezt, nekem azt sugallja, hogy örül annak, hogy összefutottunk. Más kérdés, hogy nem tudom miért. Talán, csak jó, hogy akad egy ismerős arc a hajón, akivel tud dumálni és mondjuk ez szerintem is jó. Ha nem is olyan tartalmas, de van közös múltunk és ez már bőven elég ahhoz, hogy egy ilyen úton el legyünk egymással.
-Terveim? Nincsenek. Ahogy céljaim se. Csak éldegélek, dolgozok és ... vagyok. Még mindig nem sikerült rá jönnöm, mi az én hivatásom, nincs különösebb hobbim se, csak élem az életem, ami részben jó, de néha elszomorít.- vonok vállat szomorkás mosollyal a képemen, közben a takaró csücskét kezdem babrálni magam mellett. Néha elég elcseszettnek érzem magam emiatt.
-Na és neked valami terv? Vagy örökké katona akarsz lenni? Nem akarsz megállapodni egyszer vagy ilyesmi, ahogy mások?- lesek fel rá érdeklődve és egy picit el is időzik tekintetem arcán, ajkain, majd kezén, amivel még mindig a lábam cirógatja elképesztően gyengéden. Igen. El tudnám Őt viselni többször is, akár Bostonban is. Rám csörögne, hogy jön, összedobnék valami kaját aztán el lennénk egész éjjel.

William & Cara

Semmiben sem nyilvánul meg olyan világosan az emberek jelleme, mint a játékban.

Nem volt nehéz rájönni, hogy valószínűleg Will nem egy sírós fajta. Hiszen, hogy is nézne ki, ha katona létére neki állna bőgni. Mármint, persze, van olyan helyzet, hogy egy katona könnyei is megindulhatnak, de nem jellemző rájuk, hogy havi rendszerességgel tennék. Willből pedig végképp nem nézném ki. Alapból a külseje se azt sugallja, hogy egy kis törékeny virágszál rejtőzne odabent, nem beszélve arról, hogy magabiztosnak, határozottnak és erősnek tűnik már ez a rövid ismeretség után is.
-Igaz. Ez a helyzet viszont épp ezt kívánja.- mármint, hogy most egy vad és szenvedélyes szex helyett az élet nagy dolgairól beszélgessünk, ennek örömére pedig el is húzom szám picit, közben jól ki is röhögöm magam, amiért elcsesztem ezt az egyébként piszkosul jól induló estét. Ha eszembe jut is, milyen csókot váltottunk nem rég, libabőrös leszek. Viszont ezt nem itt és nem most fogjuk folytatni, valamilyen oknál fogva.
-Kevés olyan ficsúr van, aki ne azt az életet akarná, de aki így dönt, mint te, az általában igen komoly hivatást választ. Ismertem régebben egy srácot, aki végül orvosnak tanult és most kint van Afrikában gyerekeket gyógyítani. Nem igazán úszik a pénzben, de tekintve, hogy a gyerekkora másról se szólt, mint a pénzről, azt mondta legutóbb, hogy boldog.- vonok vállat, ahogy némiképp biztosítom arról Willt, hogy nem ő az első, akinek nincs ínyére az az élet, amit a szülei neki szántak. Itt vagyok kapásból én is, csak épp nekem nincs valami hú de nagy álmom arról, mi legyen a hivatásom. Elvagyok és gőzöm sincs, mihez kezdjek magammal. Akárhogy töröm a fejem és akármilyen szakma jut eszembe, egyszerűen nem tudom magam beleképzelni.
Fél pillanat alatt sikerül neki ugyanúgy lehangolni, mint feldobnia. Amikor megemlíti, hogy ritkán jár haza, kicsit elszontyolodok, hogy akkor bizony lőttek a tervemnek, miszerint összefuthatunk majd mi simán. De aztán közli, hogy az út azért volt nagy szerencse, mert megismerhetett és még a szívem is pörgősebb ritmust kezd dobolni. Nem kicsit esik jól, amikor valaki a tudtomra adja, hogy élvezi a társaságom, Willtől pedig pláne jó ezt hallani. Ezek szerint mégse csesztem el mindent az ágyrugdosós jelenettel.
-Próbálok én terveket szövögetni, de arra is képtelen vagyok, hogy egy B-t összehozzak, nem még C-t. Várom az Isteni szikrát vagy a jelet, ami majd megsúgja, pontosan merre tovább.- közlöm úgy, mintha igazából tényleg nem érdekelne az egész, holott érdekel. Napjában legalább kétszer kezdek el ugyanezen agyalni újra és újra, csak épp sose jutok semmire.
Figyelmesen hallgatom aztán az ő terveit és akaratlanul is belegondolok, vajon mennyire kellene ezek szerint belezúgnia valakibe, hogy képes legyen ott hagyni a tengerészgyalogságot. Hiszen állítása szerint nagyon hozzánőtt az egész. Talán, nem is bírná ott hagyni, úgy viszont esélytelen, hogy valaha is olyan élete legyen, mint minden más normális embernek. Családi ház, feleség, gyerekek... mondjuk mit beszélek én, akinek eszébe sincs ilyesmire még gondolni se?
-Nem lehet, hogy a te nagy "Ő"-d a katonaság? Lehet, hogy facér maradsz örökre.- vigyorodok el, magamban pedig megspékelem mindezt azzal, hogy mennyire kár lenne érte. Pedig, Willt el tudnám képzelni egy menő üzletemberként, aki New York kertvárosában éldegél a gyönyörű házában, hétvégente partykat tart és golfozni jár a haverokkal.
-Az a baj, hogy a türelem nem éppen tartozik az erényeim közé. Mindent azonnal és rögtön akarok.- sutyorgom, miközben tekintetem kékjeibe fúrom és, ha nem venné a célzást, ezt most ugyanúgy értem Rá is, mint bármi másra. Szívem szerint tennék magasról a lábamra és újra megpróbálnám elcsábítani, de már bizonyította, hogy úriember. Nem hiszem, hogy kockáztatná, hogy esetleg betojjak a fájdalomtól a lábam miatt.
Ennek örömére ásítok is egyet, és lejjebb csúszok az ágyon, hogy kényelmesen elhelyezkedjek. Eszemben sincs még aludni, mert akkor el kellene köszönnöm tőle, pedig élvezem a társaságát.
-Nem dőlsz le ide mellém?- bukik ki aztán belőlem halkan ez az idióta, rövidke mondat és gondolatban arra fogom mindezt, hogy elég kényelmetlen oldalra lesegetni rá. Ha mellém feküdne, jobb rálátásom lenne Willre.

William & Cara

Semmiben sem nyilvánul meg olyan világosan az emberek jelleme, mint a játékban.

Valamiért magamra veszem picit, amit mond. Egy vagyok a sok tök egyforma ember közül és semmivel sem rívok ki a tömegből. Nem vagyok Valaki, nem csinálok semmi érdekeset vagy olyat, ami nyomot hagyna majd a történelemben. Nem csinálok semmit. Elherdálom az életem jelentéktelen dolgokra. Bulik, pasik, ital, fű... mindez értelmetlen, de nekem mondjuk tökre megfelel. Viszont, párszor eszembe jutott már, hogy, ha az életemet neki adhatnám esetleg egy rákos kisgyereknek vagy egy gyógyíthatatlan betegségben szenvedő tininek, talán az sokkal jobban kihasználná, hogy élhet.
-Viszont nem lehet mindenki Valaki. Nem lehet mindenki olyan ember, akire felnéznek és, aki letesz valamit az asztalra. Az életben kellenek a statiszták, a szürke kisegerek.- vonok vállat végül, közben kezeit figyelem, melyekkel újra és újra végig simít lábaimon. Elképesztően édes, ahogy így cirógat. Mintha bármi közünk is lenne egymáshoz azon kívül, hogy most összeakadtunk és átbeszélgetjük az éjszakát jobb tevékenység híján. Azt hittem, majd lelép, miután rájön, hogy sok mindent nem remélhet ma tőlem, de nem. Itt ücsörög és a lábamat simogatja. Meglepő.
-Miért vagy te kíváncsi az én sugallatomra? Lehet, hogy addigra már leszek vagy ötven éves. Akkor is keresselek majd meg, hogy elmondjam?- kérdezősködök vigyorogva, miközben fel lesek rá kíváncsian, ahogy kicsit megmozgatja végtagjait. Azt hiszem, róla őszintén mondhatom, hogy elbírnám viselni többször is és nem feltétlenül szexuális értelemben. Jól érzem magam vele így is, hogy csak ücsörgünk az ágyon és dumálunk. Hétköznapi helyzet, de élvezem.
-Nem vagyok én kapzsi, csak utálok várni arra, ami engem illet. Olyan, mintha megmondanák, hogy 25 évesen kapsz majd 20 millát, de addig maradj csak csöves.- vonok vállat mosolyogva, majd figyelem az arcát, ahogy a meglepettség ül ki rá, mikor magam mellé hívom. Nem értem mondjuk, mi ezen olyan meglepő. Csupán a tudtára hoztam, hogy nem feltétlenül kell ott ülnie, nyugodtan kényelembe helyezheti magát. Mit áltatom magam? Szeretném, ha maradna még. Ennyi.
-Pizsi partit. Igen. Csak nincs nasi meg üdítők.- kuncogok, miközben felé fordulok, két kezem pedig állam alá pakolom és úgy pislogok rá. Dühítően messzire feküdt, de sebaj. Neki áll az arcomat cirógatni, ami kompenzálja azt, hogy legalább fél méter van köztünk.
-El akarsz altatni, hogy leléphess, mi? Nyugodtan elmehetsz, ha szeretnél. Nem sértődök meg.- suttogom halkan, de közben érzem, hogy hatásos az a cirógatás és kezdenek elnehezedni szemhéjaim. Viszont, mielőtt még elaludnék, közelebb húzódok azért hozzá és oda fúrom magam mellkasához. Csak egy kicsit... csak egy kicsit hagy érezzem, hogy van mellettem valaki. Aztán felőlem kiosonhat az ajtón, nem érdekel, de most jó, hogy nem egyedül fetrengek itt.