A hajóorránál fekszem, a fedélzet padlóján és csak bámulok ki a fejemből.
Mindig is szerettem az égboltot kémlelni, már kislány korom óta ezzel űztem el a fejemben lévő kínzó gondolatokat, mindig kikapcsol. Most is segít átvészelni a tengeribetegségemet, amit eddig nehezen tudok leküzdeni, de muszáj leszek hozzá szokni. Ha csak nem vetem magamat a tengerhabjai közé és próbálok szárazföldet keresni, de őszintén még normálisan úszni sem tudok. Valahogy ki maradt a gyerekkoromból az, hogy apám megtanítson úszni, nem is értem miért. Szememet forgatom, mikor újra az eszembe férkőzik az a személy, akit mindennél jobban gyűlölök. Újra a csillagokat kezdem el nézni. Megkeresem a sarkcsillagot, a nagy göncölt, s a kicsit is, melyekről rögtön édesanyám jut eszembe, ő mutatta meg nekem őket. De már őt is utolérte Damien, a férje – ergó apám – haragja, amikor megpróbált elválni tőle, hisz rájött arra, hogy csatlakozott a francia maffiához, miután az összes vagyonunkat elverte szerencsejátékon, a seggfej. Az elmém legmélyebb zugába dugom az összes emléket a családommal kapcsolatban, nincs szükségem ezekre a démonokra. Sokkal inkább a hajó úton kezdek el agyalni. Remélem nem csak gazdag krapekokkal, csitrikkel van tele az egész, mert akkor esküszöm, tényleg belevetem magamat a tengerbe. Nincs szükségem társaságra, de imádok szórakozni, így ez most sem maradhat el, nem bírnék ki ennyi időt. Gondolatmenetemből hangos, öblös léptek szakítanak ki, amiknek a gazdájuk nem messze tőlem vannak.