- Mit is mondtál, hogy hívnak?
Számolás nélkül is meg tudom saccolni, hogy már legalább ezredszerre kérdezek rá a társaságomba fogadott férfi nevére.
- Louise. Louise Marsten.
Annyira édes volt. Fáradhatatlanul adott újra és újra kérdésemre választ. Egyszer sem tűnt fel hangjában több düh, vagy ingerültség, mint mikor először elégítette ki megjátszott kíváncsiságomat. Hűségesen járt lábnyomaimban, bújt meg árnyékomban, figyelte délutáni rutinnak számító vásárlásomat. Ha úgy gondolta figyelek, s a pillanat tört részénél – mialatt éltető levegőt szívtam magamba – több időt szenteltem neki, máris rázendített mondandójára.
A figyelmemet azonban minduntalan valamiféle újdonság kötötte le, ami szembe jött velem a hajó gerince mentén felhúzott bevásárlóközpont folyosóján. Egyik üvegkalickába beépített üzlethelyiség után látogattuk meg a másikat. A furcsa párosunk mellett elsétáló utasok sokkalta jobban megbotránkoztak kísérőm töretlen kitartásán, mint én magam. Belefáradtam, hogy időt szenteljek neki és megkérdezzem, miért követ. Éppen elég volt tudnom a nevét, hogy a ma estére szánt cikkemnek főszereplője legyen.
Legalább a mai napi témát is kimerítettem a gazdag férfiakból való gúnyűzés pontján. Ha már nem találtam megfelelő témát eltervezett könyvemnek, publicisztikáimmal kellett fenn tartanom a szívélyes közönség érdeklődését.
- De komolyan. Ha látta volna, hogy meddig bírtam tegnap este! – álmélkodott el emlékein, s jóllakott vigyorral arcán jelzett felém. Testével felém fordult, s hogy ingert váltson ki belőlem, közelebb lépett hozzám.
Miközben a kirakatba pakolt ezüst gyűrűket próbálgattam, egyszer csak orromba siklott férfias parfümének fűszeres illata. Elkerekedtek szemeim, s biztos voltam benne, hogy az az irományban helyet kapnak majd a sikamlós, perverz célzások, a férfias érvek és az erősebbik nem által büszkeségként felemlegetett éjszakák.
Szavai közül alig tudtam kiragadni néhányat, de az az apró részlet bőven elég volt ahhoz, hogy elkönyveljem magamban az átlagosnál is kéjsóvárabb férfinek. Természetesen ezt már nem tudtam némán tűrni, s felegyenesedve rápakoltam tenyeremet mellizomnak nézett, megereszkedett hájtornyára, a melltartó esedékes helyére.
- Fogja meg magát, tartsa meg tőlem a két méter távolságot, vagy a következő megmozdulásánál csomót kötök a pinduri farkára, és egy életre elmegy a kedve attól, hogy nőre nézzen. Maga fajankó. Maga arcátlan zaklató! – ujjaim begyével jókorát taszítottam mellkasán.
- Tartsa meg másnak az aberrált hozzászólásait.
Hátradobva vörös hajzuhatagomat hagytam magam mögött a férfit. Komolyan elhittem, hogy majd lemarad, nem követ tovább? Mikor lettem ennyire naiv?
Másodpercekre volt szüksége, s máris a nyakamban lihegett. Újra a kesernyés parfüm, cipője talpának szakadt csoszogása a fényesre mosott csempepadlón. Jaj Istenem, nincs nekem erre szükségem! Muszáj ilyen büntetéssel súlytanod csak azért, mert a bátyám hitelkártyája lapul tárcámban?
Válasz nem érkezett. Legalábbis Isten tengere változatlan maradt.
- De én a pókerről beszéltem! Megdupláztam apám hagyatékát…
- És ezt miért mondja el nekem? – botránkoztam meg szinte sértetten. Csak erre lennék jó? Hogy ilyen ostobaságokkal traktáljanak? Egy normális férfire lenne szükségem. Csak egyre… aki nem erőszakol meg, nem azért fekszik le velem, mert azzal mind a kettőnk „vállalata” jól jár, nem a bátyám, és nem ennyire kicsinyes, mint ez a… hogy is hívják?
- Gondoltam lenne a múzsám a ma estén, mikor megboldogult apám már amúgy megduplázott vagyonát az egekbe tornázom, és a luxushajó árával vetekedő összeggel térek nyugovóra.
- A-ha… és mi lenne a feladatom?
- Feladata? Na, de hölgyem… én nem kényszeríthetem semmire – jóízű kacagása bántón hatott rám. Melleim előtt egymásba font kezeimet felkaromon végigsikló, pihekönnyű cirógatása volt az egyetlen, ami miatt megfontolásra méltattam ajánlatát.
Gazdag. A közelségétől nem borul lila színbe testem több pontja. És csak szépen kell mosolyognom. Kár, hogy a szerencsejátékok szeszélyesek.
- Mivel győzzem meg?
- Szoknya van rajtam, nem modern kurtizán lepel
Egyszer a pénz lesz a vesztem.

Megállapításomat követően feladtam elveimet, s nyereségemre gondolva hagytam bekísérni magam egy fehérnemű üzletbe. Már sem érintett olyan kellemetlenül Mr. Marsten társasága – akinek a pénz szót követően hamar berögzült neve memóriámba.
Nem zavart, ha hanyag eleganciával átkarolta derekam, hogy úgy kísérjen végig a gazdag csipke- és selyemsoron. Fülembe suttogott mondatai nyomán kéjenc vigyor futotta el vörös ajkaimat. A férfi imázsát nem tették tönkre testemmel kapcsolatos bizarr fantáziálgatásai, vonásai is antipatikusból kedvesbe hajlottak.
- Ezeket már felpróbáltam.
Azzal egy nagy halomnyi fehérneműt nyomtam a kezébe.
- És én nem láthatom őket?
- Dehogynem, majd este. Ha nyertünk – szórakozottan csippentettem össze orrát egy pillanatra, s már bújtam is tovább a sorokat fekete combfix után kutatva. Hamar ráleltem a szexi kiegészítőre, s máris saját méretemnek megfelelőt kezdtem keresni.
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, hogy Louis telefonjához kapott. Így aztán azt sem tudhatta, hogy könnyedén hallom, amint szóváltásba keveredett az apjával. Az Apjával?!
Hazudott… hát persze, hogy hazudott. Melyik férfi ne hazudna, ha akar valamit egy fiatal nőtől?! A vásárlás helyett nekem is pszichológushoz kellene járnom, hogy leküzdjem a pénz iránti őrült szenvedélyemet.
Pillantásom megállapodott a nekem hátat fordító Louison, s egy pillanat alatt kerített hatalmába a düh. Méregtől paprikázott arccal állítottam meg a legközelebbi eladót, hogy legyen szíves kifizettetni a férfi kezébe halmozott, falatnyi darabokat, míg én még próbálok.
Üres kézzel indultam meg végül az öltözők felé. Mintha valaki előtt menekültem volna, úgy sompolyogtam be az első elhúzott függöny mögé. Elterveztem, hogy itt fogok ülni egészen a zárásig, míg a férfi meg nem unja a várakozást és el nem tűnik a szemem elől. Nem rendezhetek nyilvános disznóvágást… túl sok lenne a vér, Olly kártyáján pedig túl kevés ahhoz a pénz, hogy utána kártérítést fizethessek az üzletnek.
Még kikukucskáltam a függöny mögül, hátha Louise észrevett, de mivel senki nem követett, mély levegőt vettem. A sarokba állított ülőalkalmatosságot kerestem tekintetemmel, de akkor egy majdnem meztelen női testet láttam meg.
- Ez most rettentően ciki, de figyelj… ne sikíts. Dorcas O. Balsey vagyok – fogtam suttogóra hangomat, s máris nyújtottam kezem az ismeretlen nő felé, hogy bemutatkozzak. Legalább tudja, kire kell mérgesnek lennie. Nem mehetek ki innen. Ide hallom a közeledő lépteket.
Biztosra vettem, hogy Louise akadt nyomomra.

× remélem tetszik   ×

Teljesen hétköznapi dolog, hogy bemutatkozok valakinek, elmondom bájosan csilingelő nevemet, mosolygok hozzá és jól nevelten előrenyújtom kezem is. A helyzet nem mindennapiságát nem is a jól begyakorolt, általános társalgási kezdés okozta, hanem a hely, ahová beszorultunk, de inkább beszorítottam magunkat.
Nem törődve azzal, hogy a nő megbotránkozva méreget a pillanat erejéig tartó sokk után, egyre beljebb fúrtam magam, hogy aztán elérjem a tükör elé beépített fapadot. Arrébb tolva a ráhelyezett ruhakupacot, felkuporodtam egyik sarkába, így biztosítva helyzetemet. Lábaimat magam alá húztam, s még kezeimmel is átkaroltam őket, hogy le ne csússzanak a függönnyel nem fedett vonal alá, ahol a kíváncsiskodó pillantások belesvén furcsának találnák a két pár magassarkúba bújtatott lábfejet.
– Hope Frost? – ismétlem meg a tisztán elhangzó nevet, s néhány percig nyelvemmel ízlelgetem, s lenyelem a nyelvemen maradt adatokat. Nem sokból tartott rájönnöm, hogy nem hiába volt olyan ismerős mind arca, mind neve. De mielőtt még elkiabáltam volna társadalmi helyzetünkre vonatkozóan a kettőnk közt feszülő – egyelőre – fedetlen összeférhetetlenséget, még kedvtelve szemügyre vettem a nőben lakozó színészt és énekest. A mindig elérhetetlennek tartott hírességek világából, most ő sem volt több mint egy fehérneműt próbálgató fiatal lány. Sokáig nem értettem a lesifotósokat, mi örömüket lelik abban, ha olyan embereket fényképeznek, akik ugyanolyanok, mint Ő maguk. Aztán rájöttem, hogy pont ez vezérli őket. A társadalom célravezetése, másoknak is szeretnék megmutatni, hogy az operett álcája mögött, lemosva a sminket, visszaakasztva a ruhaállványra jelmezüket, nem többek, mint egy tinédzser, egy szerető apa. Ugyanazt a titulust töltik be az életben, mint a szomszédban élő Mrs. Smith.
Ezzel a kritikussággal vizsgáltam most Hope arcát is. Többször is elmerengve vonásain.
– Örvendek a szerencsének, Miss – rakoncátlan mosolyom volt az egyetlen, amelyből leszűrhette, hogy nyitott könyv számomra, már amennyire meg lehet valakit ismerni a bulvárlapok címlapjára szült cikkekből, hírekből, és az internetre feltöltött ál-adatlapokból. Titkolni akartam kilétemet, s jól tájékozottságomat az amerikai társadalom ügyeivel kapcsolatban, legalább még egy rövid ideig, hogy ne jusson azonnal eszébe a rengeteg disznóság, melyet kollégáim és kollegináim követtek el ellene, hogy az átlagember foga alá csámcsogni valót adjanak. Megértettem volna, ha rajtam – mint az újságírók és média személyiségek egy testbe öntött valóján – kívánna revánsot venni. És mi lett volna első gondolata? Hogy kilök az öltözők folyosójára.
A pletykált testvérgyilkossal előbb aludnék egy ágyban, minthogy visszakerüljek Louis kezei közé.
Erre a gondolatra, még rövid fintor is birtokba vette arcom finom vonásait.
Nem! Azt már nem!
Életemben először kívántam elhallgatni, hogy a publicisztika az életem.

– Ez a melltartó a nyakadba tolja a melleidet. Természetellenes – jegyzem meg féloldalas hanyagsággal. Nehogy azt higgye, kritizálni jöttem a nyilvánvaló tényeket, s hiúsága miatt kitegye szűrömet az általa előbb birtokba vett dobozból.
– De a színe… nagyon jól megy a sápadt bőrödhöz.
No, persze. Ha megsértettük, akkor köszörüljük ki az önbizalmon esett csorbát. Nem az én dolgom volt, hogy eljátsszam az őszinte nővért. Vagy mégis? Ki tudja, miután olyanja nincs is – hopp, ebbe belebuktam – talán szüksége van a véleményemre.
– Én most itt sem vagyok, fogalmam nincs, kivel beszélgetsz… az előbb is csak a lelkiismereted szólhatott – emeltem magasba ártatlanságom jelül kezeimet. Hangom úgy vált egyre cincogóbbá, suttogóvá, ahogy odakint közeledtek a léptek. Egy férfi köszörülte meg torkát a függöny előtt. Mutatóujjamat szoros „s” betűt formázó ajkaim elé emeltem, ezzel szólítva fel a lányt érdeklődésének félbe szakítására.
Vártam. Alig vártam a pillanatot, hogy elhaljon az odakintről érkező neszezés.

Lélegzet visszafojtva hallgattam, ahogy kopogás szűrődik át a vastag függöny melletti résen.
– Elnézést, ne ijedjen meg. Esetleg segíthetek a nem megfelelő ruhadarabokat visszaakasztani a helyére?
Hatalmas kő esik, nem is, egyenes zuhan!, le a szívemről, mikor rájövök, hogy csak egy eladó az. Miért kell nekem mindig őrültségekbe keveredni.
Sóhajt követve a fiatal nő felé fordulok.
– Van kint egy férfi, aki otromba… és követ engem. Már szinte zaklat. Nem erőszakolt volna meg, ha nem bólintok rá egy együtt töltött estére, de persze… szóval igényt tartottam volna némi juttatásra azért, hogy ágyba bújok vele. Csak éppen kiderült, hogy hazudott.
Vállat rántottam, miközben dacosan körbetekertem egy vörös tincset ujjam körül.
– Ne vess meg, valahonnan nekem is pénzt kell szereznem, ha már a bátyám nem bírja támogatni a hóbortjaimat, na meg aztán a főnököm sem finanszírozza az utamat. Azért tennem is kellene.
Valahol ez a helyzet, de nem is kellett volna őt ezzel traktálnom.
– Ne aggódj, hamarosan zár az üzlet, és aztán leléphetünk. Hacsak nem figyeljük ki, hogy mikor megy el az a tapló.
Hamarosan? Na, de Dorcas! Ne hazudj ekkorát...