Stefan & Elsa

"Miért adódik az életembe mindig bonyodalom? Miért történik ez? Végül is mindegy, csak tudjam már végre; az igazat!"

Mi az, amire vágyunk? Mi az, amitől teljes értékűvé válik az életünk? Tudom, hogy az én sorsomnak ebbe az irányba kelletett haladnia, de miért ért annyi szenvedés, kín, és fájdalom ezen út alatt? Nekem így teljes az életem, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok vele elégedett. Teljes mértékben elégedett vagyok azzal, ahogyan élek, s nem bír megringatni az, hogy gazdagoktól lopok, erre születtem, és élvezettel teszem, azt amit teszek. Lassú léptekkel lépek a szekrényhez, bár még nincs teljesen kipakolva minden, de némi ruha már be van pakolva, na meg egy kis doboz, amelyet most először, de előveszek. Kinyitom a dobozt, és szemem megállapodik a rengeteg képen.. anyám, apám, és egy lány.. egy 13 éves lány képe ez. 15 éves voltam, amikor anyámtól megkaptam a képet, épp a halálán volt, és utolsó néhány még életben lévő percében adta át nekem, azt mondta frissen készült fotó.. egy fiatal lányról, aki valamilyen szinten hozzám tartozó, csak ennyit mondott, és átadta ezzel a fényképet, majd rá pár pillanattal később meg is halt. Aznap rengeteg ideig néztem ezt a képet, de nem értettem ki lehet az a személy rajta, míg nem megfordítva láttam meg egy nevet; Elsa Valade.. Gyorsan rárakom a dobozra a tetejét miután kivettem azt a képet, aztán felrakom azt a szekrény tetejére. A képet a belső zsebembe csúsztatom, és lassú léptekkel megindulok az ajtó felé, amelyet kinyitok végül, és a hajó gyomrába veszem az irányt. Ahol egy jó néhány hölgyeménnyel kedveskedem, míg nem összefutok egy egyedi nővel, akivel remekül elbeszélgetünk, de amikor a nevét meghallom késztetést érzek arra, hogy a kabinomba vigyem, és megkérdezem erről a fényképről őt, hogy ez vajon ő-e, avagy sem? Szívverésem meggyorsul hirtelen, és lélegzetvételeim száma is megnő igencsak, míg nem megkérem őt, hogy menjünk a kabinomba. Szerencsémre szóljon, hogy igent mond, és nem utasít engem vissza, ha megtenné, akkor minden bizonnyal magammal rángatnám.. na jó nem, ennyire nem vagyok illetlen, és durva alak, az nem hozzám illő lenne.
-Nem vesztél el nyugalom, csak kövess engem, kérlek.-Szavaim udvariasan, és egyben barátságosan csendülnek fel, ahogy vezettem a hosszúnak tűnő folyosón. El kell ismerni, hogy rengeteg szoba van itt, és nem csodálnám, ha eltévednék egyszer, de csak tudom, hogy melyik szobaszám az enyém, nem? Ezáltal pedig tudok tájékozódni legalább is. Egy vigyort öltök a képemre, ami csak egy felvett álca, és úgy tekintek az ifjú hölgyeményre. El kell ismerni, hogy ennél idegesebb nem is lehetnék.. azóta eltelt.. 8 év, és néhány hónap. Meg kell jegyezni, hogy most kivételes alkalom, hogy nem azért hozok be egy nőt, hogy lefeküdjek vele, hanem azért, hogy rá kérdezek valamire. De ez a kép anyámhoz hogy került anno, és ennek a nőnek mi köze van hozzám? Kérdések, és kérdések... már komolyan unom, esküszöm!
-Hidd el ezerszer jobb készletem van..-Kacsintok felé, ahogy a kártyát kiügyeskedem a zsebemből, majd kinyitom az ajtót, és először beengedem őt.-Amúgy meg nem tetszett a zene, ezért is jöttük egyrészt ide.-Lépek be a szobába utána, aztán bezárom az ajtót magunk mögött. Nézem, ahogy célba veszi az ágyat, és leül rá, miközben lehúzza a lábáról a magassarkúját.-Nem szívesen lennék nő.. nem bírnám a magassarkút.-Nevettek fel, és hülyülök kissé, hogy megindítsam a hangulatot kettőnk közt, de vajon meddig bírom még azt, hogy ne kérdezzem meg?
-Nos én nem siettem el a dolgot.-Mosolygok.-Néhány dolog már ki van pakolva, de a többi még a bőröndben leginkább, majd csak kipakolok, de most lenne itt más valami is.-Hangom komolyabbá válik, és úgy lépek közelebb a nő felé. Lassú bizonytalan léptekkel indulok meg hozzá, míg végül laza mozdulattal helyet foglalok mellette.-Nem akármiért hívtalak ide.. a kabinomba.-Hangom sejtelmesen csendül fel, ahogy a belső zsebembe nyúlok, és meg fogom a benne lévő képet, de még nem húzom ki a kezem.-Szeretnék valami fontosat tudni..-Halkan mondom szinte már-már nem is lehetne ennél halkabb, de ügyelek arra, hogy értse a szavamat.-Ez itt te vagy, Elsa?-Teszem fel a kérdést, ahogy előhúzom a képet, és oda mutatom neki, majd hagyom, hogy ha akarja kivegye a kezeim közül.-A hátoldalán a te neved szerepel, és arra lennék kíváncsi, hogy ez a kislány anno annak idejéről te vagy-e, vagy sem?-Pillantok felé komolyan, és most már csak rá várok, hogy mondjon valamit ezek után. Nem akarok hülyének tűnni, vagy bármi, de most már muszáj tudnom annyi év után, hogy ez a képen kicsoda, és miért az életem részese.!

Stefan & Elsa

"Ismered azt az érzést, amikor hirtelen sokkot kapsz, mert valamilyen régi emlék visszaránt a múltba?"

Az élet kegyetlen játékot űz velem; szenvedést okoz, olyan személyeket sodor elém, akiket nem kéne, és kínozva lök a mélységbe. Talán jogosan megérdemlem mindezt, csak azt nem értem, hogy mi okból kifolyólag. Ugyan bűnözői életet élek, de ezt nem kiskorom óta folytatom, szóval erre nincs magyarázat, vagy mentség, hisz a sors keze indok nélkül tesz tönkre. Ahogy egyre jobban telik ezen a hajón töltött idő, ahogy egyre több mindenki bukkan fel a múltamból.. annál jobban érzem azt, hogy ez nem véletlen, mintha valaki nagyon is azt szeretné, hogy szenvedjek. Mondjuk vannak köztük rossz kapcsolatból született viszonyok, vannak régi barátok, de ezen szálakat már oly rég elakartam törölni.. hisz semmi értelme az érzelmeknek, már meghaltam belülről rég - akkor mit várnak tőlem? Mit akarnak mit tegyek? Én már nem az a Stefan Redway vagyok, aki anno voltam, hisz változtam, és mai napig változok is. Kifújom a tüdőmben tartott levegőt, és próbálom magamat lenyugtatni a mostani állapotomból, hisz senkinek sincs a hasznára, hogy ideges legyek, főleg ennek a nőnek nem jönne jól - Elsanak. Nevét felismerem egyből, amint kimondja, hisz azon a képen ez szerepel, ezért is hívom a kabinomba, s most kivételesen nem szeretnék vele lefeküdni, vagyis együtt lenni.. Legtöbb nővel csak ezt teszem, de vele nem, mert érdekel az a nyamvadt infó, hogy ki ő, és anyám miért adta át nekem ezt a képet, és honnan szedte.. stb. Idegességem kívülről nem látszik, de belül szétmarcangolva tombolok, s szinte majd nem neki is esek a hölgyeménynek, de türtőztettem magamat, és próbálok valami alternatívát kitalálni, amelyet jelen körülmények között előadhattok neki minden nyugalommal. Nem szeretnék durva lenni, de a bennem tomboló kíváncsiság, és düh kettőssége lakozik, amelyeknek a párosítása rendkívülien rossz ötlet, de most nekem sikerült. Újabb mély levegőt veszek, és mosolygok mindvégig az úton, ahogy megyünk.. de belülről nem leszek ily vidám, hisz ez, amit most mutatok az csak egy látszat kép, és semmi több.
-Nem tudom.. esetleg elmész mellőlem, vagy mást kezdesz követni.-Nézek rá, és ezzel adok választ a kérdésére. Nem szeretném ezt már bonyolítani, hisz úgy is csak egy magam fajta kifejezés volt, amivel megszólítottam, hogy kövessen. Ki tudja mi történhet még útközben, ezért sem árt az óvatosság, bár ez inkább nem is az, hanem csak megkértem őt..
-Nekem sem az alkohol az életem..-Jegyzem meg sejtelmes hangszínen, és arra gondolok, hogy mivé, sőt kivé lettem annyi év után. Az események tettek ezzé, nem hiába vagyok az, aki, és szerintem ezen senki sem csodálkozhat, hisz önmagamtól lettem ez.. a sok szörnyűség hatására. Apám lelépett, anyám meghalt, nevelőintézetbe kerültem, nem találtam munkát.. Végül egy személy magához vett, és kioktatott, eközben pedig megtörtént az első gyilkosságom is, mert fegyvert nyomtak a fejemhez. Ha választhatott volna más a helyemben, akkor ő megtette volna vajon? Vagy pedig meghalt volna ő is, azzal a sráccal együtt? Ezt nem tudhatom, csak azt, hogy én megtettem, és onnantól nem volt vissza út, hisz gyilkos lettem. Gyilkos vagyok!
-Nekem most nem tetszett.-Fűzöm hozzá simán, és ezzel lezárom azt a témát, míg nem sokkal később újabb szavait hallgatom.. amire csak bólintok, és kedvesen mosolygok felé, de képtelen leszek nem sokára komolyabb álcát ölteni, vagyis ez nem is álca, hanem a valóság, hisz ehhez nem röhöghettek, ez nem akármilyen téma.
Felé tartom a képet, amelyet kikap a kezemből, végig mondom az érveimet, és várok. Érdekesnek tartom, hogy miért kapcsolódna pont ő hozzám? Egy gazdag úri kisasszony.! Neki mindene meg volt nekem nem, ő neki van normális munkája, tanulhat.. én.. én meg egy bűnözői életet kaptam.-Ez..-Elakadok hirtelen, és nem tudok mit mondani, csak hallgatom, hogy ami rajta van szöveg az anyja írása.. hogyan került ez anyámhoz? Mi közöm nekem ehhez a gazdag nőhöz? Hirtelen állok fel mellőle, és idegesen sétálni kezdek oda-vissza.-Ezt a képet annak idején anyámtól kaptam, azt mondta akkor.. aznap, hogy ez egy akkor frissen készült kép, és aki rajta szerepel az kötődik hozzám. Nem értettem miért mondja, és most sem értem, hogy nekem mi közöm lehet hozzád!-Kiakadok, és megállva vele szembe nézek rá.-Nem, nem vagy hozzám köthető! Nem láttalak életemben egyszer sem, nem is ismerlek, és még csak most találkoztunk először..-Erőtlenül esem a földre térddel.. anyám halálának a gondolata felemészteni kezd, pedig én nekem nem kéne éreznem. Hirtelen kapok a mellkasomhoz.. mintha valamitől fuldokolnék, mintha nem lenne levegő.. nyomasztó érzés kering bennem. Mi történik velem..?

Stefan & Elsa

"Mégis ki vagy te, és mi közöd van hozzám? Tudom, hogy előttem állsz, de nem értem, hogy milyen szerepet töltesz be az életembe.."

Mellkasom összeszorul, és egyszerűen úgy érzem nem kapok levegőt. Szemeimet lezárom, s így próbálom tisztítani az elmém, de nem megy, hisz amint lezárom a szemem.. anyám halálának emlékképe dereng fel bennem, ahogy akkor ott átadja nekem még utolsó perceiben a képet, és azt a néhány mondatot elmondja még, majd hirtelen egyszeriben csak meghal.. Élettelen teste olyan nekem, mint egy tárgy, amelyik nem él, nem mozog, és a szörnyű azaz egészben, hogy már tényleg meghalt.. meghalt örökre, és soha többé nem fog felkelni. 5 éven át kellett néznem, ahogy tönkre teszi magát napról napra, hisz hol a hülye cigarettáját szívta, hol pedig alkoholt ivott, hogy tök részeg legyen.. a mellette való élet nem volt oly könnyű móka. Amit én megkerestem kevésnyi pénzt, hogy legyen mit ennünk, ő azt szépen elverte.. a cigarettára, az alkoholra, és a drogokra, nos igen ezt még nem is említettem. Volt egy bizonyos átmeneti időszaka, amikor kipróbálta ezen élvezeti szert is, de végül leállt róla. Végül is mindegy már, hisz a veszte a saját hülyesége lett, míg az én sorsom arra lett megpecsételve, hogy minden egyes alkalommal szenvedjem el a sérelmeket.. Nem tettem egész életemben semmit, és ezt tette velem ez a fránya sors, míg nem egy szép nap meghaltam belülről végleg, és lám kit lehet látni az embereknek maguk előtt, ha rám néznek? Egy érzéstelen alakot, aki bűnözőként éli a minden napjait, akinek nem számít az emberek élete, aki nem érez könyörületet, csak gonoszként veszi el mások pénzét, és kegyetlenül öli meg azt, akit csak szeretne, vagy pedig azt, aki az útjába áll. Csodálkozol rajtam? Azt hiszed tényleg azért vagyok ilyen, mert élvezem? Nos elhihetted, hogy nem, hanem az élet tett tönkre, és emiatt váltam ennyire szemét alakká. Kívülről udvarias, belülről halott vagyok.. Mily szép lenne a feltámadás, ha innen visszatudnának rántani, de senki sem tud, és miért nem? Azért, mert én már végérvényesen ez a személyiség lettem, és semmiképpen sem lennék képes arra, hogy megváltozzak, hisz már köztudott, hogy nem változhatok meg sosem..
Levegő után kapkodok azt akarom, hogy végre magamba szívhassam azt, de mégsem jön össze, mintha már nem is létezne ez az alternatíva. Érzem, ahogy Elsa leguggol hozzám, és átölel. Hallom a szavait, de nem tudok megszólalni, egyszerűen csak.. fuldoklom, s úgy érzem menten meghalok, ha nem kapok most azonnal levegőt. Érzem azt is, ahogy végül simogatni kezdi a hátamat, s talán csak megnyugvás képen teszi eme részt. Már épp le is nyugodnék, amikor hirtelen kérdése újból visszaejt az előbbi állapotomba. Miért lettem volna örökbe fogadva, na és ha tényleg megtörtént volna? Megrázom enyhén a fejem, miközben óvatosan kinyitom a szemeimet. Lélegzetvételeim száma nőni kezd, míg szívverésem is megemelkedik.. Lassan szívom magamba a levegőt, majd ugyanúgy fújom is ki. Nyugtatom magamat, próbálom összeszedni az elmém, a józanságom, és önmagamat, hogy majd a későbbiekben ne legyen újabb ilyen. Már-már szinte józan is leszek, bár nem mintha részeg lettem volna. Újra levegőt kapok, és anyám halálának az emléke tova száll. Elégedetten fújom ki a levegőt, és pár pillanatnyit még várok azért mielőtt megszólalnék, hisz nem ártana átgondolni, hogy mit is fogok neki mondani, mert nem mindegy, hogy mit említtek meg, vagy mit nem. Ha elszúrom a mondandómat, és elvesztem a fejem, akkor vagy neki esek, vagy ő esik nekem, s most erre nem hiszem, hogy szükség lenne.
-Nem értem azt, hogy milyen közöm is lehetne hozzád.. ég és föld a kettőnk közti viszonyítás.-Jegyzem meg sejtelmesen magamhoz térve ezáltal, és újra csak azzá válok, aki vagyok.-Elgondolkoztató volt a kérdésed..-Teszem hozzá előbbi szavaimhoz, és vállainál fogva eltolom őt magamtól, hogy a szemébe nézhessek.-Talán lehetséges, én erről nem tudok, de komolyan.. Túl sok minden történt, és a szüleimtől már nem kaphatnék választ.-Szavaim érzéstelenül csendülnek fel, de belülről a szívem hasad meg, hisz apám lelépett 10 éves koromban egy nővel, anyám meg meghalt.. 15 éves koromban.-Talán megeshetett.. de ezt most miért kérdezed? Legalább is annyi biztos, hogy anyám azt mondta, hogy közöm van hozzád!-Mondom határozottan nézve szemeibe, és nem áll szándékomban a mostani helyzetemből felállni. Csak térdelek a földön mozdulatlanul miközben várom a válaszát.

Stefan & Elsa

"Egyre érdekesebben alakul ez az egész helyzet.. talán még olyan titokra is fény derül, amit egyikünk sem hisz majd el..!"

A helyzethez mérten nyugodt vagyok, és ennél jobban már nem is lehetnék az, hisz legszívesebben tombolnék azért, hogy miért kell mindig az életemben megjelennie valamilyen különös eseménynek. Most ez a nő, akihez valamilyen viszony fűz, és ennek a tetejében előhozza bennem az eddig lezártnak hit érzelmeket, amelyekről azt hittem, hogy már rég eltűntek belőlem. Erre kiderül, hogy talán mégis maradt bennem egy kis emberség, ami által megmenthető lehetne a halotti belsőm, de ha magam ellen is kell harcoljak, akkor is megakadályozom azt, hogy érzéseim legyenek.. Nem akarok, és ha rajtam múlik, akkor nem is fogok érezni egy nyamvadt érzést sem! Bár ugyan néha a düh vet szét, ideges leszek, és csillapíthatatlan, de ez nem az.. ez egy reakció, amellyel kifejezem a nem tetszésemet. Voltaképpen sok minden nem tetszik, és többek közt ez a hajó sem, mivel újabb, s újabb személyek bukkannak fel az életemben, akiknek nem igen kellene, de mégis megjelenek, és magukkal ragadva rántanak az érzelem felé. Értse már meg minden egyes Ember, hogy nekem azon dolgokra nincs szükségem, s ha ezt önmaguktól nem fogják fel, akkor majd én segítek kegyetlenül ebben. Az élet egy szerepjáték, és én is ezt űzöm szüntelen, hisz a gazdagokkal való játszadozásaimat élvezem.. ezzel már nem tudnék, sőt nem is akarnék leállni sosem! Olyan nyugodtnak tűnök, hogy az szinte már-már idegesítő lehet, pedig belülről őrjöngök. Szét tép apró darabokra a düh, amely azért áraszt el, mert nem tudom ki ez a nő.. Ismeretlen, s mégis megfog, pedig ennek nagyon nem így kellene lennie. A falhoz vágnék mindent, s apró darabokra morzsolnék a kezeim közt egy poharat, amely megvágva a kezem vérezni kezdene. Végig folyna a kezemen, a ruhámon, míg nem a padlóra csordul, s vér áztatná azt - a saját vérem! Annyi év után nem más vérre folyna előttem, hanem az önmagamé.. így láthatnám az emberek százának holtesteit, akiktől elvettem az életet, s míg nem én is csatlakozok hozzájuk - a holtakhoz.. Olyan érdekes a sors, ahogy egy-egy ember sorsát, és életét a kezébe véve irányítani kezdi, de épp nem a fellegekben érződő érzést nyújtja, hanem a kegyetlen valóságot, amely borzalommal tölt el mindenkit; még engem is, aki állítólag nem érez. Felsóhajtva fejezem be a gondolatmenetemet, de a következő események visszarántanak. Mégis miért lennék örökbe fogadva? Mire lett volna ez jó? S ha ez tényleg így van, akkor miért nem tudok róla semmit sem? Vagyis.. kikerülve anno az intézetből 18 évesen úgy döntöttem, hogy felkeresem apámat, ezért utána jártam, de csak két különböző okmányt találtam magamról. Mindkettőn más család szerepelt, de az én nevemmel.. valami véletlenségnek véltem, hogy talán ugyanaz a neve másnak is.. Most akkor komolyan örökbe lennék fogadva? Visszagondolva anyámnak sosem volt gyereke rajtam kívül pedig próbálkoztak anno annak idején. Lehet, hogy nem is lehetett gyermekük ezért kellettem én.. de.. ezt nem értem. Erősen rázom meg a fejem, és szemeimet lezárva veszek egy mély lélegzetet, hogy tisztítsam az elmémet. Mi a valóság? Ki ő, és miért kapcsolódik hozzám? Mi a rejtély titka? Mi ennek az egésznek az értelme? S ha tényleg örökbe fogadtak, akkor hogyan kéne tekintenem az életben lévő családomra, aki eldobott? Minden bizonnyal megölném őket, és fejemben erősen ezen gondolat van, de nem.. ők sohasem lennének a családom.. hisz magamra hagytak, és ezzé tettek; egy bűnözővé, s egy gyilkossá! Úgy tombolnék, dühöngenék, és vernék szét mindent, de nem lehet. Bensőm megállíthatatlan, s szinte csillapíthatatlan is. Érzelmek hadai vonulnak át rajtam - düh, fájdalom, kín, szenvedés, harag, bosszú, szánalom, megvetés, kegyetlenség - , míg végül hirtelen véget vetve ennek pillantok Elsa szemébe határozottan, és érzéstelenül. Arcom komoly, míg én magam lazán ülök nem messze tőle immár a földön. Elég volt a térdelésből, s ideje volt annak, hogy üljek.. Gondolataim a szavain járnak.. amelyekre egyenlőre mit sem mondok, csak várok egy megfelelő alkalomra, amelynek el kell jönnie valamikor. Az élet furcsa, és épp ezért érthetetlen is, de a lényeg egyen van a mostani helyzeten! Szóra nyitom végül a szám, és közlöm azt, amit közölni szeretnék;
-Erről nem beszélhettek, Elsa.-Mondom egyszerűséggel, miközben ránézek komolyan.-De jelentős különbség van kettőnk közt hidd el.-Jelentem ki olyan határozottsággal, hogy az szinte már magában sugallja, hogy a szavaim csak igazi tanú bizonyságot tesznek számára. A különbség pedig minden hajón lévő emberrel meg van, hisz míg én szegény vagyok, addig ők gazdagok.. de nem is ezen van a lényeg, hisz a szegénynek is lehetnek értékei, ami persze belőlem teljességgel kimaradt, hisz egy bűnöző vagyok, aki másokat lop meg..
-Szóra sem érdemes a halál kifejezés gondolata, így kellett történnie.-Szavaim érzéstelenségről árulkodnak, miközben a másik kérdésére nem tudom, hogy mit felelhetnék..-Egy időben kutatómunkát végeztem, ezáltal találtam két papírt, és mindkettőn a saját nevem volt, csak más szülőkkel.. várj megkeresem.-Mondom, és egyúttal felállva a földről a szekrénybe nyúlok ahonnan előszedem a dobozt, amelyből nem rég még a képet vettem ki. Kiszedem a két írásos dokumentumot, vagy mondjuk úgy iratot, és átnyújtom neki.
-Esetleg most kiderülhet az igazság.. rá ismersz a szüleidre azon neveknél?-Kérdezem miközben az egyik papíron rámutatok a két névre, amely számomra ismeretlen. Egy nő, és egy férfi név az, amely.. lehet, hogy pont az ő szülei, de az sem kizárt dolog, hogy nem. Kifújom a tüdőmben tartott levegőt végül, és úgy nézek Elsára várva, hogy mondjon valami érdemlegeset, hisz én még nem vagyok elég józan szerű ahhoz, hogy bármit is reagáljak ezen tényekre, pedig ha tehetném, akkor mondanám, amit akarok, de még a gondolkozásom is megállt azon a téren, hogy örökbefogadás, hisz miért lennék pont én egy olyan gyermek..?

Stefan & Elsa

"Nem ez nem lehet igaz.. nem lehet az eddig felépített életem egy hazugság!"

Érzelem mentessé váltam a történtek után, és akkor haltam meg belülről, amikor is a fejemhez egy fegyvert fogtak.. míg az én kezemben is az volt. Arra kényszerített az a srác, hogy öljem meg a barátnője volt pasiját, és én eleinte visszakoztam, de nem.. nem tudtam teljesen meghátrálni, mert választanom kellett a saját életem, és az övé közt. Lehunyva szemeimet tettem meg hát a gyilkosságot - az elsőt - , és így vált belőlem egy gyilkos, egy érzéstelen alak, és egy kegyetlen bűnöző. Szinte élvezem ezt az egészet, hisz már oly annyira a rögeszmém lett, hogy erről nem tudnék letenni; egyszerűen nem is akarnék, sőt egyáltalán ki lenne az, aki visszahúzhatna ezen dologból? Ki támaszthatná fel a halotti belsőmet, azt ami egykoron teljesen üressé vált, és kihalva lett sivár? Ki tudna úgy érzelmeket csalni belém, hogy azt önön magam is akarjam? Szerintem senki, hisz ha magammal is kéne harcolnom is amellett döntenék ezerszer, hogy inkább maradjak ilyen, mint hogy éreznem keljen. Miért is éreznék, amikor az élet kegyetlenséget ad, és minden egyes jó érzelmet elvesz? Nekem mit adott? Szenvedést, kínt, fájdalmat, bűntudatot, bűnt.. és ezen kívül semmi jót! Ezzé tett, és hát ez lettem, mert ha nem léptem volna meg, akkor az öngyilkosság szélére sodort volna a létem, a lényem, és maga a testem. Nem bírtam volna ki még több fájdalmas pillanatot, percet, órát, és napot, nem hogy éveket.. és az életem teljes szakaszát. Megléptem hát, és ez lettem; az a valaki, aki képes ölni, gyilkolni, hazudni, érzelem mentes lenni, és mindeközben meglopva másokat élvezi azt, amit csinál. Gondot okoz a létem, és bűnös lélek lennék netán? Legyek akkor az, és bátran ki is állok emellett, mert nem érdekel az, hogy minek hisznek, gondolnak, vagy látnak. Az vagyok, aki vagyok, és azt látják belőlem, amit én akarom, hogy lássanak. Légzésem lassú lesz, míg szívverésem is ilyenné válik egyszerűen, és eközben nem hajt engem már semmi sem. Nincs célja az életemnek, csupán azon tervet viszem véghez; hogy ölök, lopok, és hazudok. Tetszik, vagy nem tetszik az engem nem érdekel; Fogadj el, mert ez vagyok! Nézd mit műveltél velem te kínkeserves élet.. nézd hát mit teremtettél meg, és kivé változtattál át! Hát ezt akartad? Azt akartad, hogy ezen személy legyek, hogy ne legyen életem, boldogságom, és jó emlékem? Nos akkor elérted a jogos célodat, mert egyik sincs meg, hisz csak egy gonosz személy vagyok, aki kihasználja a gazdag bukókat.. mind hülye egytől egyig, de most nem? Bedőlnek nekem, és el hiszik azt, amit adok magamból; a látszatképet, amelyet örömmel játszok el, és kegyetlen mosollyal figyelem, ahogy átverem őket. Mert ők ennyire naivak, ostobák, és becsaphattok.. nincs eszük, mert ha lenne, akkor nem engednék magukat, nem hagynák, hogy ezt műveljem velük.. Kifújom a tüdőmben tartott levegőt immáron, és úgy hallgatom a szavait, amelyeket hozzám intéz. Kettőnk közt hatalmas különbség van; ő gazdag, én meg egy szegény ember, akinek semmije sincs, csak önmaga.. az élete, a bűnözése, a kegyetlensége, és a cselei.. Oh mit meg nem adta volna anno egy jobb életért!
-Egyszerűen nem tehettem meg.. érd be azzal, hogy ég, és föld a kettőnk közti határ.. talán majd egy nap elmondom, de az sem ma lesz.-Vonok vállat egyszerűen, és ezzel fogja fel, hogy nem beszélhettek. Nem mondhatom neki, hogy; "Kérlek, figyelj rám, én egy bűnöző vagyok, aki szegény sorból származik, de aggodalomra nincs ok csak a pénzed kell." Ennyire nem vagyok hülye! Tudom, hogy mit követel meg a cselem, a taktikám, és az egész minden, amit véghez viszek - véghez kell vinnem..-Nem lehet aranyközépút... az kettőnk közt nem lesz, mert nincs is! Értsd meg.. nem, erről nem beszélhettek!-Akadok ki egy pár pillanat leforgása alatt, de aztán ez abba marad, mert más ügyre térünk rá.. két irat kerül elő, és felteszem azon kérdésemet, amelyet úgy gondolom, hogy meg kell kérdeznem tőle. Hirtelen válik ő saját maga döbbenté, de én is, amint kimondja, hogy a saját szülei neve van ott.. a saját aláírásukkal.. Hát örökbe lettem volna fogadva? És.. és ha így van miért dobtak el? Járkálni kezdek oda-vissza idegesen, és innentől fogva számomra nem létezik azon szó, hogy nyugalom.. nem lehettek az, amikor kiderül.. kiderül az igazság. Szavai.. vagy inkább kijelentése tudatosítja bennem, hogy akiket eddig hittem a szüleimnek nem azok, és azok akik az eredetiek eldobtak..
-Sosem volt testvérem.. és nem is akarok.-Szavaim színtiszta kegyetlenséggel szólalnak meg.-Azok.. azok akik eldobtak átkozottak legyenek! Soha nem akarom őket látni.. gyűlölöm amiért ezt tették velem..-Állok meg Elsával szemben végül.-Elvették az életem, tönkre tették, ezzé.. ezzé formáltak.. hogy képzelték hát? Oda adnak másnak? Akikkel az életem kínkeserves volt.. aztán pedig az egész létem ezidáig. Nem, én ezt soha sem bocsátom meg nekik! Inkább a halál édes érzése, mint hogy velük szembe kerüljek, mert esküszöm ott azon nyomban ölném meg őket..-Szavaim mindvégig kegyetlennek, de benne van az a fájdalom, amit érzek.. amit jelen esetben érzek. Végül pedig a földre térdelve esem..-Miért?-Üvöltöm szinte megijeszthetve ezzel Elsát.. Hangom betölti a szobát, de egyetlen egy könnycsepp sem jelenik meg az arcomon, hisz nem érzek.. nem érezhettek már..

Stefan & Elsa

"Őszinte leszek, és rajtad áll, hogy ezek után félsz-e tőlem, avagy sem.."

Az élet mindig akkor hullik darabokra, amikor nem is számítanánk rá. Pedig én bármibe lefogadtam volna, hogy meglepetés nem érhet engem, hisz úgy tartottam mindent tudok az életemről, de ezek szerint mégsem. Amiket eddig valósnak hittem az most lesz valótlan hirtelen, minden egyes rendezett darab széthullva adja meg magát, és értelmetlennek lesznek az idáig értett dolgok. Mégis mi történik, avagy mi veszi a kezdetét eme őrült világban? Játszmát űztem, álarcot vettem magamra, de ez az esemény előhozta egy olyan oldalam, amiről én sem hittem volna, hogy létezik. Próbálom kontrollálni magam, de nem megy, hisz a düh, a harag, és a megvetés úgy tölt el, hogy szinte mindjárt neki esem Elsának.. a húgomnak? Helyes ez így? Mármint, hogy legyen egy testvérem, aki iránt éreznem kéne szeretetet, de mégsem megy, mert a szülei.. eldobtak. Nekem az volt az anyám, és az apám, akiket eddig is annak hittem, s ez nem változik egy tény miatt; egy átkozott papír által. Ők ellöktek, mert ezek szerint hasztalan voltam, és ezzel egy kínzó pokolra ítéltették jogtalan sorsomat. Mi lenne, ha eléjük állva gratulálnék, és elmondanám történetem.. lenne a képükön még bőr? Halál, nincstelenség, árvaház, és kegyetlen élet lét.. Fájdalom, kihasználás, ölés, és ezzé válás.. Hmm.. ezzé tettek ők maguk a nagy szent szülők, akiknek pénze volt ugyan, de engem el kellett dobniuk, mert hát szegényként jobb élni; éhezni, fázni, könyörögni, és koldulni.. Oh, hogy átkozom őket, és ajánlom, hogy kerüljenek el, mert ha csak találkozom velük, akkor menten kitépem a mellkasukból az átkozott létük élet adó szervét; a szívüket, aztán lenyeletem velük.. Testemben, mint egy drog, avagy méreg terjed szét a fájdalom, a kín, és maga a harag, mely már-már fékezhetetlenné válik. Érdekes a sors irányító keze, nem? Ott üt, ahol fáj, és itt aztán most igazán fájdalom jár át.. Mély levegőt veszek nyugtatásként, szívverésem túlontúl is gyors, de nem bír foglalkoztatni, amikor zaklatott vagyok. Olyan érdekes egy-egy helyzet, sőt esemény, mint ahogy ez is. Szavai nem hatnak meg, hisz ő jó életet élhetett, és itt most nem a pénzre gondolok, hanem arra, hogy a családja mellett nőtt fel szeretetben, én meg szenvedve kínlódtam egész életemben. Oh, hogy mit meg nem adnék néha azért, hogy a múlt megváltoztatható, avagy kitörölhető legyen. Felvont szemöldökkel kémlelem őt, és választ várnék azon pontra, hogy miért velem történik ez.. persze válasz a szokásos módon most sem lesz, hisz miért is lenne? Túl luxus lenne akkor minden.. sőt már-már túlontúl is egyszerű, nem? A dolgok megoldása, egyes kérdések megválaszolása, és a jövő titka mind-mind megfejthetetlen dolog, viszont jelen helyzetben biztos vagyok magamban! Nem fogok, és nem is akarok érzelmeket fűzni senkihez sem, hisz eleve egy kegyetlen gyilkos vagyok, és még ennek a tetejében bűnöző is, ezért pedig nem tűröm el, hogy jelen helyzetben mit is művelek.. De tetteim igazolni fogják, sőt szavaim is, hogy mi a helyes cselekedet, és mi a legmegfelelőbb nekem. A szüleim nem érdekelnek.. sőt milyen szüleim? Csak az ő anyja, és apja.. az enyémek ugyan nem!
-Az a lét, amelybe belekényszerítettek, amelyre száműztek nem szörnyű volt, hanem kínzóan fájdalmas.-Szavaim utálattal telten csendülnek fel.-Gyűlölöm őket, amiért elvették annak a lehetőségét, hogy egy normális életem legyen, ehelyett kaptam épp eleget.. Ismered te a magány, a kín, a fájdalom, és a szenvedés fogalmát? Oh, de hogy, hisz neked voltak szüleid.. családod, akik melletted álltak, míg nekem egészen kiskoromtól kezdve tragédiák övezték a sorsomat.. senkinek sem kívánom eme létet, és hidd el nem akárki lettem azok után.-Gúnyos mosolyt engedek meg magamnak, míg nem a földre kerülök, mert nem bírom fent tartani a látszatot. Egyszerűen nem megy, hogy erősnek mutassam magam, hogy megtartsam az értékeimet, amit eddig felépítettem. Összetörten kerülök térddel a földre.. szemeim homályossá válnak, és zavarodottságról árulkodnak.. Szívem verése immár őrült tempóba kezd, mint még eddig soha, és úgy akarna kiszakadni a mellkasomból. Úgy hittem megszűnt minden egyes érzelmem, de nem.. egyszerűen még mindig érzek annyi idő után is, de miért? A sors keze ezt a nyomorúságot minek hozza rám? Mit követtem el, amely szabályokat szeget? Tán létezésem volt a gond, a lényem, hogy megszülettem, és majdan mostan létezem? Felsóhajtok, míg érzem ahogy közelebb jön hozzám Elsa.. nem akarom, nem.. Eltaszítanám, de mégsem megy, ezért megtűröm, hogy átölel, és majdan simogatni kezdi a hátamat..
-Fájó szívet nem lehet begyógyítani.. érző lélek nem létezik már bennem, én magam megszűntem létezni, amikor meghúztam a ravaszt.. egy ártatlan embert öltem meg, és tudod miért? Mert a fejemhez pisztolyt nyomtak, és ha nem teszem meg, akkor engem is megöl.. rám kényszerítették.. és a szüleid hogy mibe is sodortak? Szegénységbe, éhezésbe, elvesztésbe, árvaházba.. majdan kínba, átverések áldozatai lettem, kihasználtak, és megvetettek mostanra pedig ez vagyok.. egy kegyetlen személy.. Mond félsz tőlem?-Tolom magamtól hátrébb komolyan nézve szemeibe.-Gyilkos vagyok.. gyilkos.-Oly halkan suttogom, hogy szinte alig hallható a hangom..

Stefan & Elsa

"Nem vagyok jó, és nem is leszek, szóval jobban járnál, ha ellöknél magadtól.."

Egy gyilkos vagyok, aki embereket öl, és egy tolvaj, aki meglopja a gazdagokat. Rafinált, cseles, csalfa, könnyed elvű, és talán ezen a téren okos is, avagy megeshet, hogy elmebeteg, hisz annyi év után nem vagyok normális.. vagy ha mégis, akkor az csoda, mert voltaképpen a felvett jellemem átvette az uralkodást az elmém felett. Tekintettem szokásosan jéghideggé válik, és úgy villan meg, mint aki menten ölni készül.. Meg is tehetném, mert jogomban áll, de nem.. nem vagyok ennyire szívtelen a.. a húgommal? Voltaképpen az, de nem akarja az elmém befogadni a tényt, miszerint ennek a nőnek bármi köze is van hozzám. Kegyetlen, könyörtelen, gonosz, és kíméletlen vagyok, aki lop, hazudik, öl, avagy kihasznál. Múltam tett ilyenné, az irtotta ki a valómat, az vette el az érzelmeimet, a jellemem, és önmagamat. Immáron látszat kép vagyok, múló homály, felvett jellem, avagy álca, akinek a valódisága elveszett. Elvesztem? Meghaltam? Belülről? Lehet, megeshet, talán, de mégis érezni akarok, mint valami szánalmas alak, aki azt hiszi, hogy ezzel együtt ér valamit az élete, pedig nem. Ezen jellemek csak gyengítenek, s épp ezért utasítom el a társaságot, a közeledéseket, avagy a kapcsolatokat, mert nekem nem kell a fájdalom, a kín, és a szenvedés érzése. Kaptam már épp eleget az életem alatt, és állíthatom egy életre elég is volt ebből. Amúgy is mit érnék azzal, ha a lelkem életben lenne, és szenvedést éreznék? Semmit! Csak egy puszta kínzó pokolra ítéltem volna a létemet, amelyből nem tudtam volna szabadulni soha, de nekem nincs erre szükségem, és éppen ezért maradok meg ama érzéstelen embernek, mint amilyen most is vagyok. Tőlem senki se várja azt, hogy majd megjavulok, érzek, és megbocsájtva mindenkinek mindent elfelejtem azon emlékeimet, és ama múltamat, amelyet fájdalommal kellett megélnem. Nem felejtek, nem tűnek el hirtelen azok az emlékek, és épp ezért vagyok még mindig ennyire kitartó abban, hogy nem sodrom bele magamat az őrültségbe, avagy a hülyeségbe, miszerint érezzek. Annyi év telt el, és én mindvégig egy látszatképre építettem, szóval a valós énem feltámasztására az esély nulla, hisz ezt az énem, avagy jellemem tartom immár az eredetinek, és nem a régit, mely csak kínt hozott.. Kifújom a levegőt, és próbálok erős maradni, mint aki tényleg az, és nem csak megjátssza magát, de nem megy.. egyszerűen neki esnék azonnal annak a két embernek, hogy megöljem őket, hogy ne éljenek, és hogy soha ne okozzanak szenvedést senkinek sem. Mégis hogy voltak képesek eldobni? Megvetni? Megalázni? Szenvedésre ítéltetni engem? Mit tettem ellenük csecsemőként, hogy ezt a vacak életet érdemeltem? Talán az volt a gond, hogy megszülettem, és akkor őt.. mint lányt, mint húgomat.. miért tartották meg? Mivel másabb nálam? Mivel ér többet, vagy mit tud, amit én nem? Megrázom erősen a fejem, és ezáltal megszüntettem ezt az egész hülye gondolatmenetet, hisz semmi értelmét nem látom annak, hogy gondolatban lehordjam önmagam.
-Nem nyitok új fejezetet, Elsa.-Rázom meg a fejem.-Eddig sem kellett senki, szóval most sem kell.. gyűlölöm őket, gyűlölöm az eddigi életem, és ezúttal azt is hogy érzelem.. Nem érzek, megérted? Fel bírod fogni?-Nézek rá komolyan, hogy a tudtára adjam ezáltal, hogy én ezt komolyan gondolom, és e mellől nem tágítok, hisz semmi kedvem újból érezni.. Csak szenvedést adna, és az nekem nem kell, mint folytonos érzelem, inkább érzelem mentes, kegyetlen, szívtelen, és gonosz alak leszek, mint sem egy naiv, hiszékeny idióta, és szerintem ezzel le is zárhatom a témát erről..
-Nem kell sajnálat, sem együttérzés, sem pedig semmi..-Ordítok.-Fogd fel, hogy nem kell nekem új élet.. és szeretet?-Felnevettek, miközben ránézek.-A szüleiddé nem kellene még akkor sem, ha csak ők szerethetnének egyedül.. gyűlölöm őket! Remélem világos!-Vonok vállat, és ezen dolgot lezárom ennyivel, mert nem akarok csak róluk, és róluk beszélni újra, meg újra.. unalmas, és legfőbb képen elég már ezen témából.-Nem félsz? Ölök, lopok, hazudok, és nem félsz?-Nézek rá kérdően, miközben elengedem, de a szemkontaktust tartom.-Egy ilyen alakot akarsz megismerni, de komolyan? Hidd el nekem ezzel az életed legnagyobb helytelen döntését hozod meg! Velem nem éri foglalkozni.. hasztalan..-Felállok végül lassan, és hátat fordítva neki az ágyhoz sétálok.