Lucian Matthews

❝Have you ever wondered which hurts the most: saying something and then wishing you hadn't or saying nothing and wishing you had ?

Sose gondold azt, hogy a külső az ami alapján ítélhetsz. Honnan tudhatnád, hogy mi rejtőzik a bőr alatt? Hogy a csillogó, kék szemek nem egy gyilkost takarnak? Hogy a puha, duzzadt ajkak, amik csókra csábítanak, majd nem suttognak olyan szavakat, amitől veszélyeztetve érzed magadat? Honnan tudhatnád, hogy a kezek, amelyek szerelmesen túrnak bele a hajadba, nem kívánnak erőszakosan a nyakad köré fonódni? Sehonnan. Ezt nem tudhatod, igazából még nem is sejtheted, hogy az akivel megosztod az életedet mikre képes.
- Mr. Matthews? Van hozzáfűzi valója? – A bíró reszelős hangja megtöri a néma csendet, ami körül lengi a termet. A tollról, amit a kezemben forgatok, lustán a magaslati levegőt szívó parókás bíró úrra fordítom az íriszeimet, de az íróeszköz ütemes forgatását nem hagyom abba. Mindig ugyanolyan időközönként, hagyom, hogy megérintse az asztal tetejét, kisebb zajt csapva, ami miatt az előbb említett fickó, egyre összehúzottabb szemöldökkel bámul rám.
Abbahagyom a zajkeltést, pislogok párat, és próbálok visszagondolni az előbb elhangzott vádakra, de az a helyzet, hogy nem emlékszem rájuk. A figyelmemet jobban lekötötte, hogy kibámuljak az ablakon, nézzem, ahogy a nap ragyogón süt le ránk, arra gondoljak, hogy milyen jól is fogom érezni magamat, amikor végre kisétálok innen, felszabadult leszek, nem nyomja majd a kezemet sem a jegygyűrű súlya, sem pedig a tudat, hogy van egy feleségem. Biztosan bolond voltam, amikor hittem két szép csokoládé színű íriszének, gyönyörű mosolyának, amikor beleszerettem szőke, eper illatú hajába, és amikor elhittem, hogy nekem ez menni fog, amikor elhittem, hogy neki ez menni fog.
-Mr. Matthews? – A bíró megint engem szólít, de én elmerülök a gondolataimba, lelki szemeim előtt megjelenik az ominózus este minden, számomra fontos pillanata.
Beparkolok a zsír új piros porsche carrera gt-mmel a garázs feljárójára, és gyorsan összeszedem magamat, aztán már kint is vagyok. Az ajtót óvatosan csapom be magam mögött, ez a luxusautó a mindenem, belehalnék, hogyha akar egy aprócska karcolás is keletkezne rajta. Az autóm a másik életem.
Végigsietek a pázsiton, el a rózsák mellett, fel a teraszra, és lenyomom a kilincset, csakhogy az ajtó zárva van. Magasra szalad a szemöldököm, mert ez az ajtó sosincsem zárva, hogyha a feleségem itthon van, és Almának itthon kell lennie. Nem csak azért, mert a rózsaszín autója bent áll a garázsban, hanem mert a yogalates nincsen keddenként, ergo itthon van, és azt kétlem, hogy ő a két lábán menne valahova.
A kulcsomat a zárba dugom, fordítok kettőt, és benyitok. Furcsának találom, hogy némacsend uralkodik odabent, nem szól a tévé, de még a rádió sem. Ilyen soha nem fordul elő. Alma utálja a néma csendet.
Körbenézek a lakásban, és gondolkodás nélkül kapom fel a baseball ütőt az esernyő tároló mögül. Igaz, ami igaz, ma hamarabb hazaértem a megbeszélés elmaradt, meg akartam lepni a feleségemet, de mivel őt nem látom, nem hiszem, hogy meg fog lepődni.
- Alma? – Szólítom meg, de válasz nem érkezik. Nem szalad elém, nem ugrik a nyakamba, és nem suttog édes szavakat a fülembe. Megborzongok a hiányérzetre ami elkap. Már három éve házasok vagyunk, és egyszerűen még mindig jól érzem magamat vele, persze vannak kisebb-nagyobb buktatók, de át tudjuk vészelni.
Átnézem a földszintet, nem találom meg, elindulok az emeletre. A fal mellett, oldalazva lépkedek fel, ahogy a filmekben látom, de az, hogy csendes akarok lenni, nem igazán jön össze, a cipőm kopog a parkettán. Összeszorítom az ajkaimat, reménykedve, hogy nem hall meg senki, csakhogy talán jobb lett volna, hogyha mindenki meghallja, hogy jövök, mert ahogy egyre följebb érek, zajokat kezdek hallani. Lehet, hogy én képzelek bele többet, de mintha kéjes nyögések hagynák el a hálószobát. Megtorpanok, észre sem veszem, hogy az ütőt ütésre készen tartom. Aztán benyitok, és a meglepetéstől kerekre nyílik a szám.
- Mi a szar? – Ez a legértelmesebb dolog ami elhagyja a számat. Nem tudok mozdulni a döbbenettől. A feleségemen egy nagy bengáli állat – a kertészünk – fekszik, meztelenül.
- Lucian? – Alma hangja magasra csúszik a meglepetéstől, a férfi pedig lemászik róla.
- Akkor azt hiszem én megyek.. – Köhécsel, maga elé tartja a ruháit, én pedig megállítom. Elé tartom az ütőt, nem engedem, hogy elmenjen.
- Itt maradsz! – Dörrenek rá, majd a „drágalátos” feleségem felé pillantok. Haja zilált, csokoládé színű szemei pedig esdekelve pillantanak felém. Nem hatnak meg.
- Mit képzeltél magadról? Hmm? Hányszor? – Üvöltök rá. A pumpa egyre gyorsabban megy fel bennem, ahogy látom a könnyeit. Nincs oka sírni, akinek itt oka van, az én vagyok, de persze én nem sírok.
- Figyelj öreg.. – A dörmögő hanga  kertésztől jön.
- Kussolj tigris! – Megrökönyödik a vicsorgásom, vadságom hallatán, megijed vadul hadonászó kezem láttán, amiben az ütő lengedezik. Érte nyúl, gondolom önvédelemből, de nekem ez pontosan elég. Meglendítem, és fejbe találom. Koppan a feje a falon, aztán a földre hullik, mint egy zsák krumpli.
Alma sikít, a velőmig hatol a hangja, tudom, mire gondol. Arra, hogy most ő következik. Eldobom az ütőt és közelebb lépek. Megragadom vékony karját, közelebb rántom, vérben forgó szemeimet, a könnyes tekintetbe fúrom.
- Hányszor? – Már suttogok, de mintha ettől ő jobban megijedne. Remeg, mint valami levél.
- Négyszer.. de Lucian, esküszöm, hogy én szeretlek, csak.. – Felpofozom. A tenyerem hangosan csapódik össze, puha bőrével, a szájával. Ajka felreped, vér szivárog belőle. Rázom, és üvöltök vele, olyan szavakat mondok, amikre már nem emlékszem. Én sosem voltam az a fajta aki bántalmaz egy nőt. Az apám ezt jól a fejembe véste, de ebben a helyzetben, eljárt a kezem, és nem azért, mert megcsalt, hanem mert a szemembe hazudott, és azt mondta szeret.
Nem emlékszem rá, hogy a nagy bengáli kertész miként szedett le Almáról, de talán nem is fontos.
-  Mr. Matthews? – Az ügyvédem próbál észrevétlenül belerúgni a bokámba, természetesen sikertelenül. Mármint belerúgni bele tud, de az észrevétlenség nem jön össze neki. Ráemelem a tekintetemet, ő pedig a bíró felé mutogat.
- Nincsen bíró úr! – Válaszolom rekedt hangon, de nem nézek rá. Alma felé nézek, aki viszont az asztalt bámulja, mintha olyan érdekes lenne.
- A házasságot felbontom, és Mr. Matthewa-ot négy hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélem. A tárgyalást berekesztem. – Ahogy a fakalapács lecsapódik, már talpon vagyok, nem köszönök, csak indulok kifele. Útközben ledobom a gyűrűmet volt feleségem elé, hatalmas farkasvigyorral a képemen lépkedek kifelé, hogy elkezdjem az új életemet. Ez a házasságosdi egy botlás volt, de most esélyt kaptam az újrakezdésre, én pedig egy hajóúttal kezdem.

Elfogadva

❝Kedves Lucian! Üdvözöllek a fórumon, végre egy férfi is csatlakozott a karakterek csapatába! Nagyon tetszik a szerepjáték példád, nem sablonos, van benne fantázia, cselekményekkel átitatott, jól megfogalmazott! Egyet mindenképp játszanék veled, de először átengedlek a hölgyeknek, mert tudom, hogy már epekedve várnak rád