Rio St. Butler

❝Néha (...) az ember csak akkor tudja meg, mit keres, amikor nekiütközik, és hanyatt vágódik tőle a földön. Különben is, mi értelme az életnek, ha mindig ugyanazon az úton járunk?

Száraz szemekkel meredek a sírra, amint a helyemen ülve hallgatom Ben atyát. Igyekszem rá figyelni, és arra amit mond, de igazából gondolatban teljesen máshol vagyok. Anyával fekszem a koporsóban, gyönyörű díszbe bújtatott teste mellett. Bőre hideg és hófehér, szemhéjai csukva vannak, szája mintha lágy mosolyra húzódna. Fejemet a mellkasára fektetem, s nem hallom az ismerős dobogást. Valami a torkomat szorítja, lehet hogy a sírás, de az is lehet hogy a fojtogató levegőtlenség. Tompán hallom az atya szavait fentről az élők sorából, ott ahol már nem létezik az anyukám. De itt, a föld alatt még velem van, s ez megnyugtat. Még nem veszíthetem el, még szükségem van rá, és inkább itt maradok vele, minthogy nélküle keljen szembe néznem a világgal. Itt minden olyan nyugodt, és csendes. Nincsenek zajok, és zűrzavar. Csak én vagyok, meg Ő. Csak mi ketten.
- Rio. - bök oldalba hirtelen apa, ezzel kiszakítva a képzelgésemből. Észre sem vettem mennyire szorítottam a fehér rózsát ami a kezemben volt. Néhány helyen felsértette a tenyeremet, és most rubintvörös vércseppek csorogtak végig a kézfejemen. Rá pillatok apa megviselt arcára, és képtelen vagyok sajnálatot érezni. Valamilyen szempontból hibásnak hiszem, habár tudom hogy nem ő okozta a rákot. Mégis. Ha többet lett volna otthon, talán észre veszi hogy valami baj van. De nem volt ott. Soha nem jött el.
- Isten nyugosztaljon Adelide St. Butler. - fejezi be Ben atya a halotti beszédet, és int az elhunyt hozzátartozóinak hogy megkezdhetik a tiszteletadást. Elsőként apu áll fel, csak az ő kezében virít vörös rózsa, amit most a mélybarna koporsó tetejére dob. Leguggol, felmarkol egy kis földet a kupacból majd azt is a koporsóra dobja. Üveges tekintettel figyelem a jelenetet, s amint apa visszatér mellém, felállok és a sírhoz sétálok. Lepillantok anya új fekhelyére, s úgy érzem hogy a szívem kettéhasad. Mondanék valamit búcsúzóul, de nem tudok megszólalni. Félek, ha megtenném akkor megindulnának a könnycsatornáim, és hangos zokogásba kezdenék. Inkább csak elengedem a rózsát, s lassított felvételben nézem végig, amint lehullik a fényes koporsóra. Lehajolok, a kezembe veszek egy kis földet, és azt is a rózsa után dobom. Aztán végleg otthagyom Őt. Halottan.


Ecsetemet belemártom a zöld festékbe, és a hófehér vászon felé fordulva felismerhetetlen alakot kanyarintok. A mozdulatsort megismétlem párszor, csak más színekkel. Néha megállok a munkában, hátrébb lépek és megfigyelem az összképet. Aztán megrázom a fejemet, visszalépek a vászonhoz, majd újabb formát mázolok fel. Mikor végzek, leteszem a mögöttem levő munkapultra az ecsetet és a festékpalettát, majd megszemlélem a festményt. Nem vagyok elégedett az eredménnyel. Egyszerűen szörnyen néz ki. Bedühödöm. Felkiáltok mérgemben, s a következő pillanatban mindent ami a munkapulton van, a földre sodrok. A háttérben szóló metál zene, pontosan tükrözi érzelmi válságomat. Megragadom a száradófélben levő vásznat, és kihajítom a nyitott ablakon. Utánanézek a felhőkarcolóból, s látom amint földet ér, kis híján egy járókelő fején landolva. Ettől aztán egy kicsit megnyugszom, de még mindig mérges vagyok. Igazából nem az a hülye festmény mérgesített fel. Azért vagyok dühös, mert kirúgtak az egyetemről. Persze a dékánom titkára csak annyit mondott hogy kényszerhalasztáson vagyok. Vagyis az akaratom ellenére, halasztanom kell egy évet. Természetesen az okát a mai napig nem mondta el. Talán az a gondjuk hogy mostanában elég nyers vagyok? Hogy mindenkinek megmondom a véleményemet, és kissé bunkón viselkedem? Kapják be! Mindenki kapja be!
Megpillantom magamat a tükörben, úgy nézek ki mint egy elmebeteg. A szemeim villámokat szórnak, és olyan mélységig őrülten nézek hogy megrettenek saját magamtól. Ettől pedig megint csak felmegy bennem a pumpa. Felkapom a székemet az asztaltól, és a tükörhöz vágom, ami hangos csörömpölést követően darabjaiban hullik a földre. Pár pillanat múlva, apa nyit be a szobámba, tekintete aggódva siklik át a feldúlt helyiségben, majd rajtam állapodik meg. Miért van itthon? Miért nem dolgozik? Miért nem hagy már végre békén?
- Rio, minden rendben? - kérdezi szelíden, mintha csak attól tartana hogy nekimegyek. Bevallom, nem sok választ el tőle. Most veszem csak észre, hogy hangosan fújtatok, levegő után kapkodok, és a szívem úgy kalapál mintha ki akarna ugrani a helyéből. Remegő kezekkel túrok bele zilált hajamba, és esdeklően apára pillantok.
- Mi történik velem? Apa.. - elcsuklik a hangom és sírni kezdek. Mielőtt összerogynék apu odajön hozzám, és a karjaiba zár. Én pedig csak zokogok. Mintha az elmúlt év fájdalmát adnám ki. Végre megsiratom Őt. Úgy igazán.


Az utolsó bőröndömet cibálom lefele a lépcsőn, és hangos káromkodásba kezdek amikor a kereke ráesik a lábamra. Egy darabig ott állok egy helyben, míg enyhül a fájdalom, aztán újra neki veselkedem a feladatnak. Végül sikeresen lecipelem a csomagot, és a nyitott bejárati ajtón áthúzva végre kilépek a szabadba. Santa Cruz mindig felvidít a folytonosan napos időjárásával, és a hűsítő tengerpartjával. A házunkat is szeretem, amit még anyu és apu vett, az eljegyzésükkor. Ez az első közös otthonuk. A New York-i lakást már később vették, akkor mikor megszülettem. Ott laktunk egy darabig, de anya nem sokáig bírta a nagyvárosi életet. Mikor iskolába mentem vissza költöztünk ide, és egészen két évvel ezelőttig itt laktunk. Azonban amikor anya állapota rosszabbra fordult, visszautaztunk NY City-be, ahol megfelelő ellátást kaphatott..
Most azonban én készülök elhagyni ezt a házat egy kis időre. Apa szerint jól fog jönni a környezetváltozás. Világot láthatok, nyaralhatok és dolgozhatok egyszerre. Ez az ajánlat pedig, számomra nagyon is vonzó. Most az egyszer örülök hogy apának ilyen állása van. Simán be tudott juttatni, engem és Nana-t a Constantine fedélzetére, hiszen ő a hajó kapitánya. Ha lehet ezt hajónak nevezni. Igazából egy óceánjáró. Én pedig alig várom hogy végre ott legyek rajta.
Talán ez majd megváltoztat. Lehet hogy végre esélyem lesz meggyógyulni. Esélyem hogy túltegyem magam a halálán. A halálomon.
  

Elfogadva

❝Drága Rio! Nehéz lehet úgy folytatni az életet, hogy elveszítesz egy olyan személyt, aki egyszerre volt édesanya és édesapa is. A soraidat átjárták a karakter keserű érzései. Nagyon jól érzékeltetted a Rio érzéseit. Tetszett, amit alkottál. Megérte rá várni. Remélem a hajó vízválasztó lesz az életedben és több pozitívumot dughatsz majd leszálláskor a bőröndbe, mint amivel érkeztél.
Már ha lesz végállomás...
Foglalj avit és fuss játszani <3