Nathaniel James Blackwood

❝ "We've got to hold on ready or not
You live for the fight when it's all that you've got"

Megint itt ücsörgök a kabinomban és azt a nyamvadt dögcédulát nézem, amit olyan nagyon szerettem a nyakamban hordani. Végig simítok a domború betűkön és egy apró, féloldalas mosoly jelenik meg az arcomon. Emlékszem az első napra, mikor végre kikerültem az főiskoláról. Alig vártam, hogy elvégezzem azt a fél éves tanfolyamot is, ami után nem várt más, csak a hazám hű szolgálata és védelme.
Gyerekkorom óta katona akartam lenni, bár ez főleg a nagyapámnak köszönhető, aki ő maga is a hadseregnél szolgált nagyon sokáig, majd veteránként élt tovább, akit mindenki tisztelt a sok hősies tettéért és mindenki felnézett rá. Én is. Az apám eltűnt mellette, aki csak egy mezei rendőr volt. A nagyapám volt az, akire hasonlítani akartam és amikor elmeséltem neki, hogy én is katona akarok lenni, büszkén mesélt nekem a rendszerről és, hogy jól kell tanulnom, ha valóban ez a célom. Mivel visszavonulása után beindított egy műkincsekkel foglalkozó vállalkozást -ez volt a másik nagy szerelme, a történelem-, nem kicsit megszedte magát és felajánlotta, hogy amennyiben felvételt nyernék a virginiai katonai főiskolára, ő állja a tandíjamat.
Mindezek után nem volt más célom, mint véghez vinni a tervet. Egészen az általános iskolán át a gimin keresztül, végig az lebegett a szemem előtt, hogy felvegyenek oda. A jó tanulmányi eredményeim mellett a sportban is kiemelkedően teljesítettem, épp ezért a tanárok nagy kedvence voltam. Na meg, a csajoké is, természetesen.
Minden olyan jól ment. Felvételt nyertem álmaim iskolájába, a nagyapám állta a tandíjat én pedig a felsőbb évesek szívatásait, hiszen ott az elsősöket csak patkánynak hívják. Mindezek ellenére én rohadt büszke voltam magamra, ahogy a többi társam is. Alig vártam, hogy hamradévesek legyünk és megkezdődjenek az év végi hat hetes gyakorlatozások is.
Remekül teljesítettem a négy év alatt és sokszor mondták a gyakorlatokon is, hogy látják rajtam, kítűnő katona lennék, ami a főiskola és a fél éves tiszti képzés után valóra is vált.
Tengerészgyalogos lettem, akit azonnal bedobtak a mély vízbe. Alig kerültem oda, máris beosztottak abba az osztagba, akik Irakba készültek. Nem féltem. Inkább izgultam, és nem a sakát életem miatt. Egy háborúban elég, ha egy apró hibát elkövet az ember és vége mindennek. Egy egész osztag meghalhat valakinek a hülyesége miatt, így csakis azért imádkoztam, hogy ne csesszek el semmit. Arra nem gondoltam, milyen lesz végig nézni, ha egy bajtársam meghal. Kevés sráccal haverkodtam össze, nem vagyok barátkozós típus. Brandon azonban az öcsémre emlékeztetett, így gyorsan összehaverkodtunk. Ezért is érintett annyira pocsékul, amikor végig néztem a halálát és nem engedtek, hogy a segítségére menjek. A lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, míg aztán olyan labilis idegállapotba kerültem, hogy haza küldtek. Örökre. A pszichológia vizsgálatok után közölték, hogy éles helyzetben nem biztos, hogy követném a parancsot és az, hogy ott Irakban leütöttem két társamat, hogy a bajtársam (Brandon) után mehessek, olyan hiba, ami felett nem tudnak eltekinteni.
A család piszok büszke volt rám... napjában ötször a fejemhez vágták, hogy most mégis mi lesz így belőlem és, hogy rajtuk röhög az összes ismerős bla bla bla. Szóval, egy ideig a haverom műhelyében dolgoztam. Autókat építettünk újjá, régi, csodás gépeket, majd biztonsági őrnek álltam egy szupermarketben és végig azon gondolkoztam, mi a fenét kezdjek magammal. Amit a legjobban utálok, ha azt érzem, hogy valakinek vagy valakiknek a terhére vagyok, és otthon ezt éreztem. Na meg éreztették is velem minden nap. "Mi lesz így veled, fiam?" "Itt fogsz megöregedni a családi házban." "Unokák?" Na ez az, ami még kiborított. Azt hiszik, hogy egy olyan ember, aki tönkre vágta az életét másra se tud gondolni, mint a gyerekekre? A nők még érdekeltek, persze, na de egy gyerek? Ahhoz előbb épkézláb nőt kellett volna találnom, de leginkább először ki kellett volna találnom, mihez kezdjek magammal.
Ekkor hívott fel egy régi ismerősöm a fősuliról, aki hallotta, hogy a városából indul majd egy hatalmas luxushajó, ahova legénységet keresnek. Nem mondom, meglepett a hívása, de azonnal beleegyeztem. Hetekig távol a családomtól... a vizen... pompás.

Gondolataimból a padló recsegése rángat vissza, ami a csendes kabinomban úgy hat, mintha legalábbis egy bomba robbant volna mellettem. Ekkor térek csak vissza a jelenbe és jut eszembe, hogy jelenleg egy luxuhajón vagyok, amiről fingom nincs éppen melyik vizeken jár és, ha ez még nem lenne elég, valaki azt állította, hogy egy kicseszett csápos valamit látott a vízben. A Krakenről szóló mondák jutottak eszembe, de persze ez nevetséges. Annyi biztos, hogy a műszerek meghaltak, az eget pedig hiába lesem, semmit nem tudok kiszúrni a sűrű ködben, ami a hajóra szállt. Az egész olyan, mint egy idióta horrorfilm és ez nem igazán szerepelt a terveimben. Nem vagyok félős típus, sem olyan, aki megijed az árnyékától, de nem szeretem, ha valamit nem tudok és most nem tudom, hol vagyunk, merre tovább és, hogy életben maradunk-e egyáltalán. A készleteink végesek. Egyszer el fog fogyni minden és akkor hatalmas balhé lesz. Reméljük, addig rájövünk hol vagyunk és kijutunk ebből a rémálomból.