Killian Christopher Maxwell

❝Every night's the same, who's the one to blame? You don't wanna think about it, you drink about it, you smoke about it, don't talk about it!

- Magasabbra a lábadat, Frannie! Ez így nem lesz jó... - csóválom a fejemet, miközben hátam mögött összefont kezekkel mászkálok a diákok között, akik mind azért vannak itt, hogy tanuljanak valamit. Tőlem - Patrick, megnyomorítod szerencsétlen lányt, ha így folytatod. Fentebb fogd a karját! - odalépek, hogy ráigazítsam tenyerét Frannie karjára, arra a pontra, ahol már biztonságosnak nevezhetem a mozdulatot és balesetmentesen kivitelezhető a kombináció.
Egy évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy fix állásom lesz, ráadásul épp Los Angeles-ben. Imádom Chicago-t, az ingázás pedig világ életemben az agyamra tudott menni már akkor is, mikor az öregem elköltözött tőlünk. Neki New York kellett és a nyüzsgés. Nem tudott megülni a picsáján. Anyám eközben azt sem tudta, mihez és hogyan fogjon hozzá: mosson, takarítson, főzzön, vigyázzon rám, etessen, ruháztasson. A válás bonyolult dolog, ahogy a házasság is. Ezért nem vagyok hajlandó még huszonöt évesen sem párkapcsolatra adni a fejemet. Pedig Los Angeles tele van lehetőségekkel, gyönyörű nőkkel és ami azt illeti, a fényes jövő ígéretével. Én mégis csak a munkámnak élek, semmint végre a családalapításon törjem a fejem. Olykor úgy vélem, el fogok késni - máskor meg úgy, hogy soha nem kéne elköteleznem magam.
- Elnézést a késésért - vékony, dallamos hang szivárog be a diákok táncoló forgataga közé, én pedig automatikusan az érkezőre irányítom tekintetemet.
Szigorúan mérem fel tetőtől talpig: gesztenye színű tincsek, sötét íriszek, vékony, mégis formásra dolgozott lábak, karcsú derék és a testhezálló felsőben kívánatosan gömbölyödő keblek. Szám sarka mosolyba szalad, teszek pár lépést felé és még mielőtt elhaladhatna mellettem, hogy letegye a táskáját, megragadom a karját, ám olyan finomsággal és óvatossággal, amilyennel még talán életemben nem értem nőhöz.
- Legközelebb ne forduljon elő! Ha lógni akarsz, válts iskolát! - ujjaim még mindig lúdbőrözött karján pihennek, aztán elengedem és tovább koslatok a diáksereg között, közben orromban még mindig ott ül a Zoey-ból áradó édes esszencia emléke.

Jackson a whiskey-vel öblöget. Tyler egy szőke ciklont füttyent az ölébe. Marcus hátravonul egy fekete bestiával, aki még kacéran hátrapillant rám válla fölött. Én meg csak ülök ebben a rongyosra dolgozott bőrfotelben, pillantásom a parketten vonagló táncoslányra siklik, aki jégkék tekintetével talán ezernyi férfinak csavarta már el a fejét. Én kivétel leszek, már most tudom. Nem csak azért, mert egy órája koptatom ezt a fotelt, de még semmit nem kértem az itt dolgozóktól, és nem is azért, mert csak a gin-tonicot öntöm magamba, egyébként meg nem használom ki bódultságomat. Az oka az lehet, hogy senki másra nem vágyok most jobban, mint arra a bizonyos barna tekintetre, amit mindig hátamon érzek. Ami mindig tudom, hogy éhesen keresgél a tömegben, a folyosón, bárhol, ahol csak lehetséges felbukkanásom. Megrészegülök attól a barna tekintettől, az édes aromától, mely pórusaiból árad és a remegő hangszíntől, amit a pánik kelt benne, ha meglát engem.
Feltárcsázom a számát és nem gondolkodom. Azt mondom, elmegyek érte. Haza. Ahol lakik. Gyalog, mint a bolondok. Megnyalom a számat, teljesen kiszáradt és már a gin sem oltja szomjamat. Zoey rábólint. Hát hogyne bólintana rá?! Sóhajt. Vonakodik. Talán ajkába harap. Azokba a rózsaszín, csókolnivaló ajkakba... Én pedig újra és újra elvesztem a fejem, ha rájuk gondolok.

Reggel fejfájósan kelek. Otthon vagyok, ez az első gondolatom, a következő pedig, hogy Zoey nincs mellettem. Az éjszaka lassan kezd derengeni, főként az, hogy nem sok mindent értem el nála egy újabb lopott csókon kívül. Hősszerelmes tinédzserként értem oda hozzá tegnap éjjel és sóvárogva próbáltam kicsalni tőle azt a csókot, pedig már nem az első volt. És nem is az utolsó.
Egy óra múlva érek be az iskolába, a fejem még mindig kótyagos egy kicsit. Érdekesen fürkésző tekintetek fogadnak, nyilván nem csak én érzem, hogy nem megszokott éjszakám volt. Pedig lezuhanyoztam, megborotválkoztam, hajamon is igazítottam, hogy a kóc ne kócnak tűnjön, inkább mesterkélt boglyának a fejem tetején. Most pedig mindenki furcsállja szétszórtságomat, kivéve engem. Engem, aki tudom, minek mi az oka és aki tudom, hogy a tegnap éjjel is csak szédítettem azt a lányt. Túl élvezetes ez a játék, hogy lemondjak róla, az áhítozásáról, ártalmatlan tekintetéről, amiben ugyanakkor féktelen harciasság is megbújik. A felszín túl sok mindent rejt ahhoz, hogy ne akarjam felfedezni és még mélyebbre ásni benne.
Óra közben kerülöm a lány tekintetét, szándékosan, ami azt illeti. Olykor megengedek magamnak egy-egy lopott pillantást, de különösebb figyelmet nem szentelek neki. Kínzom? Talán minimálisan. Furcsa, mennyire élvezem, hogy szenvedtetem a viselkedésemmel és azzal, hogy képes vagyok órákon keresztül ignorálni őt.
A következő szünetben a tanáriba sietek és az egyik kollégám heves kézrázással gratulál. Gratulál, de mihez? Értetlenül meredek rá és kérdezem meg, mi az ábra, mikor közli, hogy én vagyok az, aki elkísérhetem egy diákomat a Constantine-ra. Lassan beugrik néhány információ arról a luxushajóról, ami hamarosan megkezdi útját és amire a jegyek nem csekély összegbe kerülnek.
- Milyen diákkal? - ez a következő kérdésem, bár a mellkasomban feszülő félelem valahogy sejteti velem azt, amit remélek, hogy nem lehetséges.
A válasz mégis: Zoey Hamilton.

Elfogadva

❝Üdvözöllek először is az oldalon, Killian! Könnyed, magát olvastató stílusból született példád igencsak elnyerte tetszésem. Remek karaktert alkottál, s biztos vagyok benne, hogy ezt Zoey is pontosan így gondolja^^ Foglald le a sármos pofidat, majd vidd játékba a mi drága Zoey-nkat!