Ha most a szüleim látnának, biztos kitagadnának egy ilyen után, de ez nem érdekel. Már semmi nem érdekel, ami velük kapcsolatos, még mindig nem tudom elhinni, hogy képesek voltak ennyi éven keresztül eltitkolni előlem azt a tényt, hogy van egy testvérem. Egy normális ember nem csinál ilyet, nem?

Az elmúlt hetek stresszes napjait este beválthattam az önfeledt szórakozásra, bár azért túlzásokba nem estem mégis csak egy Valade vagyok. Nem szívesen hoznék szégyent a szüleimre, akik eltitkolták előlem, hogy van egy testvérem és idegen embereknek küldözgetnek képet rólam.
De ma nem hagyom, hogy ez elrontsa az estémet. Ma minden másképp fog alakulni, ma megtanulok élni. Igazán élni, mert eddig mindentől féltem, nem mertem önmagam lenni.
Sóhajtva néztem bele a tükörbe, onnan pedig egy boldogtalan, kissé unott fejű kisasszony nézett vissza rám. Lemostam magamról a nap porát és már egy élettel megtelt hölgy nézett vissza rám.
Fél óra készülődés után sikerült elfogadható formába hoznom magam, kicsíptem magam elvégre nem szeretnék úgy kinézni, mint egy ágról szakadt nő.
Meg benyomást is szeretnék kelteni a drága kiszemeltem felé, nem lenne szerencsés, ha csapzott állapotban állnék elő. Így is hatalmas bátorság fog kelleni, hogy odaálljak elé és bebizonyítsam, hogy nem csak hebegni-habogni tudok a jelenlétében.
Nem akarom, hogy azt higgye az izé, az öm és az én…hát… dolgokon kívül semmit nem tudok mondani. Iszonyúan leégettem magam a múltkor, de most nem ez lesz.
Sokkal felszabadultabb, érdekesebb és lazább leszek. Megmutatom milyen is vagyok igazából. Nehogy rossz emlékkel távozzon a hajóról.
De nem is értem miért érdekel engem ennyire a véleménye? Talán számítana?
Hát hogyne számítana! Még sosem éreztem ilyet, megakarok neki felelni. Ilyet legutóbb a szüleimnél éreztem, de az akkor is más volt. Ez csak hasonlított.
Felvettem az egyik vörös koktélruhámat, a hajamat kiengedtem és elindultam a fedélzet fele.
Megszokásból tudom, hogy mikor szokott ő énekelni, így pontosan érkeztem meg, hogy a legjobb helyet fogjam ki magamnak.
Ne is legyen nagyon félreeső hely, hogy meglásson de ne is legyen a központban. Nem szeretném, ha minden tekintet rám irányulna, bár miért tenné?
Leültem a kiszemelt asztalhoz, pont a legjobb helyen van, a színpadhoz közel és a bárpult sincs olyan messze. Kértem magamnak egy frissítő koktélt, majd vártam, hogy kezdődjön el a műsor.

Mosolyognom kell, ha hallom a hangját, nagyon remekül használja azt, amivel az Isten megáldotta. Pillangók százai szabadultak fel a gyomromban mikor meghallottam dalát, de a pír az arcomon még nagyobb lett mikor úgy véltem látni, hogy erre néz. Talán a kacsintást is csak beképzelem és igazából nyitott szemmel nyáladzom rá?
Remélem nem, elég kiábrándító lenne ez a dolog.
Az utolsó hang is elhagyja a torkát, meghajol a közönség pedig tapsviharban tör ki.
Nem állok fel, tekintetemmel követem őt, ahogy lemegy a színpadról.


//bocsi a minőségért, lesz ez jobb is. (: