Rosalie Lalita Hamilton

❝Tudok valamit a neheztelésről: olyan méreg, amelyet saját maga iszik meg az ember, de közben arra számít, hogy mások halnak bele.

Csak a paplan sistergő hangját hallottam, ahogy bőrömön futkározott fel és alá. Utálom! Egyszerűen képtelen voltam kényelmes elhelyezkedni. Szemeimet görcsösen tartottam csukva, és minden erőmmel azon voltam, hogy álomba kényszerítsem magam.. de hiába. Csak forgolódtam. Felháborodottan, fújtatva ültem fel az ágyon és túrtam szőke hajzuhatagom közé, mintha azzal bármit is megoldanék. Az óra hajnali kettőt ütött, de az ágy, ahelyett, hogy két kézzel vont volna magához, jó-éjt csókot hintve homlokomra, szinte páros lábbal rugdosott ki magából. Egy beletörődő, mély sóhaj tört fel torkomból, majd kikecmeregtem a puha, mégis ellenséges takaró alól, és a kabin közepén állva kaptam a fejem jobbra is, balra is… Mihez kezdjek magammal ilyenkor?! Felkaptam lenge, finom anyagból készült köntösöm, és a fedélzetre lopakodtam, mint egy betörő, aki éppen a nagy dobásra készül. Tulajdonképpen nem is értem, miért osontam olyan nesztelenül.. talán a magány teszi.
A felkavaró csendet felváltotta az alattunk szelt, tajtékzó habok monoton moraja; a kabin kellemes melegét a friss és jólesően csípős fuvallat, ami játékosan kapott bele hajamba, és perdítette táncra rakoncátlan tincseimet. A hajó orra úgy vonzott magához, mint egy kislányt a fagyis-kocsi. Lassú, ám határozott léptekkel haladtam, miközben ujjhegyeimet a korlát hűs anyagán húztam végig. Hirtelen gyanúsan elhagyatott volt minden, de mihelyt rájöttem, hogy csak én vagyok olyan idióta, hogy hajnalok hajnalán mászkálok egy szál rongyban, mint valami kísértet, már nem is tűnt annyira meglepőnek. Ott is álltam a hajó elején, ahol már csak a korlát és pár méter választott el a jéghideg, sötét mélységtől. Beleborzongtam annak gondolatába, hogy a fagyos vizet ezernyi tűhegyként érzékelné testem. Csípőmet a korlátnak döntöttem, és ábrándozó tekintettel a távolba meredtem. Csak így egyszerűen, és faltam a látványt szemeimmel. Ahogy a hullámok csücske visszaverte a Hold ezüstös fényét; lenyűgöző volt. Akaratom ellenére kerített bűvkörébe. Ha más lelkendezne nekem a panoráma felbecsülhetetlenségéről, szem forgatva félre vonulnék hányni, de akármennyire is nehéz bevallanom, engem is megfogott ez a nyálas és merengésre késztető, élvezetes pillanat. Jólesően szívtam be a friss levegőt, miközben akarva-akaratlanul emelkedtek karjaim vízszintes helyzetbe, bizonytalanságtól szaggatott mozdulattal. Tudni akartam, hogy milyen érzés.. azóta ki akartam próbálni, hogy a lábam erre a vízen járó csodára tettem. Lábujjhegyre emelkedtem és kihajoltam a korláton, hogy teljes látószögem az előttem világító vízfelszínre összpontosuljon. Ajkaim halványan görbültek felfelé, majd a bájos mosolykezdemény, halk nevetésbe torkollott. Mit csinálok?! Nevetséges!
Bohókás jókedvem, abban a pillanatban megszűnt létezni, arcomra pedig a döbbenet torz álarca ült, mikor a hátam mögül kinyúlt két kéz, és ujjaimat gyengéden összefogták. A váratlanul ért érintésbe tetőtől talpig beleremegtem, mégis ráfogtam az ismeretlen kezeire, hiszen az ijedségtől elvesztett egyensúlyom már nem védett attól, hogy az alattam ringó hullámok között lubickoljak.
Nem vagyok az a fajta nő, aki berezel az ilyen semmiségektől, vagy legalább is ne számítana rá. Rendszerint figyelek a részletekre, igyekszem, hogy a naiv, semmit sem tudó áldozati-bárány helyett inkább a számító szóval illessenek. Az életre való szőkék csoportját gazdagítom, habár nem túl népes a társaság.
Próbáltam a korlát jó oldalára libbenteni magam, de a segítség sem váratott magára.
- Jézusom.. megőrültél?! - fordítottam neki hátat, hogy végre láthassam az arcát. Remegő kezekkel ragadtam meg az első szilárd dolgot, ami a hajóhoz tartozik, és van olyan stabil, hogy azt szorongatva megnyugodjak. Nem elég, hogy a szívem olyannyira vert a rémülettől, hogy majd’ kiszakadt a mellkasomból, a férfi szemeibe nézve, úgy éreztem megilletődöm. Mielőtt ésszerű, vagy minden bizonnyal inkább ésszerűtlen magyarázatba kezdett volna, hirtelen kapott felháborodottságtól borús arccal förmedtem rá.
- Nem mondták még neked, hogy ne lopakodj idegen mögé egy hajón, aki ráadásul fél lábával már a levegőt tapossa?! Vagy esetleg csatlakoztál volna a Titanic-osdihoz (?!), mert akkor szólhattál volna, vagy legalább valami zajt csaphattál volna, hogy tudjam; nem vagyok egyedül.. vagy.. vagy.. valami! Könyörgöm.. - hadartam el mindet egyetlen szuszra, és miután kiadtam magamból mindent, ami csak a nyelvemre jött, összehúzva magamon az imént még zászlóként lobogó köntösöm, elviharzottam mellette, úgy, hogy vállunk koccanását a kietlenség visszhangozta. Vissza se néztem..

Elfogadva

❝Üdv Rosalie! :DBevallom, megmosolyogtam az előtörténeted. Nagyon tetszett a jelenet, amit kiragadtál belőle és a vége is, ahogy fújtatva bevonultál. Bár azt sajnálom, hogy nem derült ki, ki volt a rejtélyes idegen, de gondolom erre a későbbiekben fény derül Jó szórakozást kívánok nálunk! Nyomás avatart foglalni, aztán vedd be a játékteret