Nagyjából negyven percet követően kezdte akképpen érezni, hogy éppen elég volt számára azaz idő, amelyet a füstös bárban töltött, ahol megannyi elegáns drága öltönybe öltözött férfi és elegáns ékszereket viselő nő dohányzott, miközben vidáman kacagva, élénken társalogtak a korai este beköszöntével, hogy úgy döntsön ideje volna távozni, mivel a levegőben terjengő nikotin, amely nem csak az orrát facsarta, hanem kártékonyan töltötte meg egészségesnek mondható tüdejét, így elkezdve roncsolni ereje teljében lévő szervezetét, amely mostanra már friss oxigénért könyörgött. S bár való igaz, hogy a társaságot igencsak sajnálta ott hagyni, köszönhetően annak, hogy feltételezése ellenére, mely szerint nem fog találni egyetlen egy olyan embert sem, akivel majd némiképpen szót ért, még is felfedezett néhány, számára tökéletesen megfelelő embert. Pontosítva, ők hívták oda magukhoz – nem kis meglepetésére. Voltaképpen maga a tény, hogy társaságra lelt, nem kevés örömmel töltötte el, elvégre világ életében társasági embernek számított, aki bár nem rajongott azért, hogy ha középpontba kellett kerülnie, de igényelte, hogy legalább egy társasághoz tartozzon – annak ellenére, hogy ma este szívesebben iszogatott volna egyedül – még ha többnyire mindig sokkal inkább csak külső szemlélő, munkája révén sokkal inkább megfigyelni szerette az embereket, s időben fel szerette mérni, hogy kicsoda kivel volt jóban, illetve ki az, akit kevésbé kedvelt egy-egy személy, s ehhez hasonló egyéb apróságok, amelyeket a legtöbb ember nem vett észre, noha ez a képesség mindenkiben meg volt. Most sem volt ez másként. Nem szólalt fel sokszor, s ha még is akkor is igyekezett a tőle telhető legnagyobb őszinteséggel beszélni, amellett, hogy véleményének egy jó részét magában tartotta, nem csak azért, mert már megtapasztalta, hogy a legtöbb jó polgárra ütközik a véleménye, amelyre leginkább a szélsőségesség volt jellemző, így inkább finomabb módot próbált találni arra, hogy mindezt közölje, elvégre a legtöbben – elbeszélésükkel ellentétben – igencsak beszűkült látókörrel rendelkeznek, ennek következtében pedig nem volt hajlandó nyitni az újdonságok feléé, amelyek olykor radikálisak voltak, míg máskor sokkal inkább rémisztőek –, hanem mert nem volt az a fajta, aki szerette felfedni a lapjait, s kuszának mondható gondolkodását a publikum előtt. Az összeverődött társaságról is hamar levonta azt a következtetés, mely szerint ők is nem sokkal korábban ülhettek össze, s ehhez mindössze csak elég volt levonni azt a konzekvenciát – amelyet a legtöbb egyszerű halandó ember is észre tudott volna venni, hogy ha hajlandó lett volna arra, hogy kinyissa a szemét s figyelje a reakciókat –, hogy a csönd olykor túlságosan is hosszúra nyúlt, s meglehetősen kellemetlenre egy-egy kelletlen incidens után, amelyet többnyire a Frank melletti házaspár okozott, akik túlságosan is látványosan – és legalább olyan hangosan – nyilvánították ki szerelmüket, ez pedig nem csak emberünknek okozott fájdalmat a halott felesége jóvoltából, hanem láthatóan a vele szemben helyet foglaló Evangelina J Rottherdam-ot is, aki annak ellenére, hogy gyűrűs úján egy fényesen ragyogó karikát viselt, szinte végig csöndben volt és alig engedte meg magának, hogy mosolyogjon. S bár égett a vágytól, hogy rákérdezzen, tapintatból még sem tette. Ehelyett, inkább elnézést kérve döntött úgy, hogy feláll az asztaltól és távozik, mihamarabb szabadulni akart a kelletlen szagtól, s úgy érezte, hogy ennyi társaság számára teljesen megfelelő volt, nem vágyott többre csak arra, hogy végre kint legyen a levegőt, s kiszellőztesse a fejét, mikor azonban felért, egy pillanatra megtorpant a lépcső tetején, hiszen – a szokottal ellentétben – a nő, akit napjában többször is látott egyedül sétálgatni, most ott állt, ahol ő szokott ebben az időszakban, hogy összegezze az elmúlt napot, s felelevenítse annak minden fontos, valamint kevésbé lényeges pontját.
A szíve egy pillanatra nagyot dobbant.
Igen, most érezte úgy, hogy ideje volna kapcsolatba lépni a nővel, s bár az időjárás nem kimondottan volt romantikus, mi több, a sötétszürke felhős csillagtalan ég, meglehetősen hangulatromboló volt.
– Elnézést, kisasszony – hangjában tagadhatatlanul jókedv bujkált, ahogyan kezeit zsebének mélyére süllyesztette, miközben lassan a hölgyhöz sétált, aki a korlátnál ácsorgott. – Őszintén remélem, hogy nem bánja, hogy ha ma estére társaságot kap. – Mire befejezte mondandóját, már a nő mellett ácsorgott, s egyik kezét felé nyújtotta. – Franklin, Franklin Carson. Önben, kit tisztelhetek? – Mint ahogyan legtöbbször, hangja most is nyugodtságról, s némi magabiztosságról árulkodott, pontosan annyiról, amennyit az ember egyáltalán nem talál túlzásnak vagy pedig tolakodónak, mikor bemutatkozott a szemrevaló hölgynek, akit már napokkal korábban felfedezett magának, s érthetetlen oknál fogva a szilveszteri bulit követően, valami miatt aggódott érte. – Nem éppen kellemes az éjszakánk, azt mondják, hogy hideg szelek és újabb eső érkezik, Ön pedig nem éppen van túlöltözve.

Jól láthatóan körbenézett a fedélzeten, mintha valóban más társaság után nézett volna, azonban egy idő után tekintete mégis csak visszakalandozott a nőre, végül pedig megállapodott rajta.
– Ne becsülje ennyire alá magát, biztos vagyok abban, hogy Ön pompás társaság, csak éppen még maga sem tud róla. – Szíve szerint végigsimított volna a nő arcélén, azonban révén, hogy nem ismerte, úgy döntött, hogy ellenáll a kísértésnek. – Mivel azonban én voltam az, aki galád módon hátulról közelítve támadott, úgy lenne illendő, ha most én szórakoztatnám Önt, nem pedig fordítva és nekem elhiheti, rendkívül elbűvölő tudok lenni, de ha gondolja, lehetek mérhetetlenül komoly is. – Való igaz, hogy most egyáltalán nem volt az, a komolyság legkisebb jelét sem mutatta, sokkal inkább jókedvű és fesztelen volt és valóban úgy gondolta, hogy mivel Ő volt az, aki belerontott a nő nyugodt kis világában, valóban neki kellett lennie az, aki szórakoztatja őt, ha úgy akarja. – Viszont, ha terhelő a társaságom, csak nyugodtan küldjön el, ezzel mindössze csak a szívemet törné darabokra. – Ez éppenséggel igaz volt, egy jó ideig valóban úgy érezné, hogy a nő összetörte volna a szívét, még ha nem is szánt szándékkal, és ha egy kicsit túlzásba is esett.
Széles mosoly kúszott az arcára, ahogy lepillantott a nőre, ami némiképpen jókedvről is árulkodott.
– Tagadhatatlan, hogy mindennek meg van a maga szépsége, én azonban most valóban hálás vagyok Önnek, amiért nem szükséges levennem a zakómat és kölcsön adnom Önnek, mint ahogyan azt az illem diktálná, de nagy valószínűséggel személyem szégyenszemre sem bírná olyan jól, ezt az időjárást. – Kissé ellökte magát a korláttól és a zakója gombjára tette a kezét. – De ettől függetlenül is, utólagos engedelmével, ha nem bánja, megkérdezném: biztos nem fázik, szívesen oda adnám a zakómat, mivel kegyedért megfagyni is hajlandó lennék. – Várakozóan pillantott le a nőre. Frank közel sem volt az a fajta, aki egy kis udvarlástól és pimaszkodástól megrettent volna, egyszerűen ezt úgy tette, ahogy kedve tartotta – megmaradva bizonyos kereteken belül, ami az új ismeretségeket illette, elvégre nem akart rögtön ajtóstól rontani a házba és tagadhatatlanul szerette kezdetben mindenki felé azt sugározni, hogy ő egy teljesen normális figura, akinek az életében minden rendben volt.
– Úgy érti a hajón vagy pedig mi végett legyeskedem Ön körül? – Kíváncsian megemelte szemöldökét, nem egészen tudta eldönteni, hogy a kérdés pontosan melyikre is irányult, azonban Frank nem mindig volt az a fajta férfi, aki türelmesen várta a választ, így most is – talán kissé meggondolatlanul –, de úgy döntött, hogy elébe megy a dolgoknak és válaszol mindkét kérdésre. – Nos – köszörülte meg a torkát, mielőtt belekezdett volna hosszan tartó mondanivalójába – a hajó egyfajta kikapcsolódás-féle – ezt a témát azonban ilyen rövidre is zárta, mivelhogy nem kívánta azt taglalni, hogy tulajdonképpen a feleségével együtt érkeztek volna ide, hogy eltölthessék a nem kicsit megkésett nászútjukat – amely jóval több volt, mint ahány éves volt most Soleil, tagadhatatlan, hogy akármennyire is siettették a házasodást a feleségével, valami mindig közbe avatkozott, s most, mikor igazán boldog lehetett volna, a felesége már nem volt közöttük, s bár hiába metszette szívét, még is... bűntudatot kellett, hogy érezzen, hiszen emellett a nő mellett, akinek nevénél még szebbet nem hallott – legalább is így érezte –, mint ahogyan daloló hangjánál sem, merthogy szeretett élettársa, már csak a múlt egy homályos foltjának tűnt, s ez a gondolat, kínozta a lelkét, annak ellenére, hogy tudata azt mondta, hogy ez így volt rendjén, de nem érezte így. Fájdalmat és keserűséget érzett. Mintha elárulta volna a nőt. – Az utóbbi kérdésre pedig a válasz… Bocsásson meg, nem tudom pontosan megmondani, valami magához vonzott, napok óta, de eddig nem volt alkalmam, hogy ide jöjjek. – Kedvesen lemosolygott a nőre, annak ellenére, hogy kissé bedőlve támaszkodott a korlátnál, még így is jó néhány centiméterrel magasabb volt. – Elnézést, ha zavarba hoztam a nyílt vallomásommal, olykor hajlamos vagyok indiszkrét lenni. – Tagadhatatlan, hogy néha napján túlságosan őszinte volt, s Frank nyelvének kontrollálása nem éppen volt az erőssége, legalább is az esetek legtöbbjében, azonban ezt a hibáját sohasem szégyellte vagy röstellte, kimondta, amit gondolt – kivétel, amikor nem köntörfalazott, most azonban nem érezte úgy, hogy ez szükséges volna, a nő tekintete valamiért olyan furcsán ismerős volt, s elméjét bolygatta a gondolat, hogy mégis honnan, s hiába próbálta elvetni a gondolatnak a csíráját is, amaz már mélyen a földbe ásva kapaszkodott. Még is kényszerítette magát, hogy elvesse a gondolatot, egy ilyen különleges neve minden bizonnyal megjegyzett volna.
– Belátom, hogy a kilátás nem különösebben változatos, de nem volna kedve sétálni? – Nyújtotta a nő felé a karját.