Korán reggel van, ezért is fáradtan ásítozva, kissé csigatempóban igyekszem elrendezi a vendégek reggelijét a tányéron. Nem az én stílusom ez a korán kelős dolog, főleg hogy az elmúlt egy évben szinte otthon múlattam az időt. Már nagyon megszoktam azt, hogy tizenegy-dél felé kelek. Nekem körülbelül akkor indul el úgy igazán a reggelem. De most ez a hajnali hatkor kelés kikészít. Ilyenkor fordulnék még a másik oldalamra odahaza, ehelyett egy hajón szolgálom fel az ételt a néha igen bunkó vendégeknek. Nos, természetesen nem panaszkodhatom, sőt mi több egy rossz szavam sem lehet. Nagyon kedves volt ugyanis apától, hogy felajánlotta ezt az állást, meg vele együtt az utat. Biztos vagyok benne, hogy hamar belerázódom és a végén még élvezni is fogom a dolgot. Most azonban csak próbálom túlélni az első napokat. Gyakorlatilag kávén élek, amit egyáltalán nem szeretek. Mindig grimaszolva hajtom le a keserű nedűt, és egyszerűen nem tudom felfogni hogy mások miért vannak ennyire oda ezért az energiabombáért.
- Rio. Hol marad már az ötös asztal rendelése? - kiált rám hirtelenjében a főnökasszony, mire én megrezdülök és visszatérek az álmok habos tengeréről a fárasztó valóságba.
- Máris viszem!- kiáltom vissza a vállam felett, és még utolsó simításként egy-egy paradicsom karikát is teszek az omlettre hogy még mutatósabb legyen. Az elkészült étkeket felpakolom egy tálcára, és kilépek a konyhából egyenesen az étterembe, ahol az ötös asztalnál ülők már türelmetlenül várakoznak. Miután sikeresen szétosztottam a reggelit visszatérek a konyhába, ahol hatalmas a káosz. Mindenki ide oda rohangál, a rendelések gyűlnek, és egy percre sem lehet pihenni.
- Riri, kérlek tedd meg hogy felviszed a tisztek reggelijét. Néhányan az irányítóban vannak. - lép mellém hirtelen Nana, kezében egy jól megpakolt tálcával. Látszik rajta hogy már most ki van fáradva, így kikapom a kezéből a tálcát. Mást nem biztos hogy ilyen könnyen kisegítenék, de mivel a legjobb barátnőmről van szó...
- Rögtön viszem. - kacsintok rá, mire elmosolyodik és máris fordul a következő munkájához.  
Természetesen abba nem gondoltam bele, hogy esetleg a fedélzeten összefuthatok Dorian-el, apa kis kedvencével. Nem tehetek róla, de eszeveszetten féltékeny vagyok rá, mert úgy érzem apu többet foglalkozott vele az elmúlt 15 évben, mint velem. Pedig én vagyok a vér szerinti lánya, míg Dorian a tiszteletbeli fiúgyermeke. Semmi köze a családunkhoz.
A tálcával a kezemben egyensúlyozva sétálok végig a folyosón, majd a liftet hanyagolva, lépcsőn teszem meg a két emeletet, míg végül kiérek a fedélzetre. Öt perc séta után már ott vagyok az irányító szoba ajtajában. Kezemet illedelmesen kopogásra emelem, és két jó hangos és határozott ütést mérek a faajtóra. Persze a választ már nem várom meg, csak benyitok a helyiségbe.
- Meghoztam a reggelit. - szólalok meg egy kisebb torok köszörülés után. A szobában csak néhányan vannak, többek között apa, az altiszt, egy irányítótiszt és a navigátor, Dorian. Amint tekintetem arra a szemtelen arcára vándorol, rögtön elönt a bosszúság.  

Nem lettem volna lelki nyomorék ha ezt a napot is úgy zárhattam volna le hogy egy bizonyos idegesítő tényező nincs benne. Ja bocs. Alapból lelki nyomorék vagyok. Miért is felejtem el ezt folyton? Dorian. Szívem szerint kiirtanám ezt a nevet a világ összes anyakönyvéből, és eltörölném a föld színéről. Honnan is gyökerezik ez az utálat? Ki ne szeretné ezt a halál vicces, jóképű és talpra esett srácot, akinek sorozatos sikerei vannak a csajoknál hiszen minden este más-más nevű nőcske kalandozik ágya messzi vidékein? Ki ne rajongana ezért a hibátlan bőrért, az éj-fekete hajért, és azokért a tökéletesen vágott szemekért? Egyedül csak én veszem észre hogy igazából Dorian nem tesz mást mint megjátssza magát? Talán kicsinyes gőg szól belőlem, de még én is látom hogy képtelen feldolgozni a korábban őt ért sérelmeket.    
Annak idején az apró kis fiúcska nem tudta kezelni az apja elvesztését, hiszen a példaképe a férfi akire felnézett nem volt többé. A feldolgozás teljesen ismeretlen terep volt neki csak úgy ahogy a továbblépés is. Beleragadt ebbe a mocsárba amit még gyásznak is alig lehet nevezni. Bele ragadt, s az én apámat is magával rántotta. Totális igazságtalanságot érzek a levegőben, holott nekem is imádnom kéne őt. Talán egy torony nélküli királylánynak gondol, de nem tudja hogy milyen érzés volt egy olyan apa mellett felnőni aki alig látogatott haza. Több időd kapott ő, a befogadott fiú mint én a vér szerinti lány. Hol itt az igazság?
A jelen lemorzsolódott mozaikjai újra a helyükre rendeződnek amint apa visszaránt a valóságba, mindössze egy homlokra adott apai csókkal.
- Bocs a késésért a konyhában ma bolondok napja van. -jegyzem meg, a bolondnál enyhén jelentőségteljes pillantást Dorian felé lövellve. A tálcát leteszem az asztalra, és hagyom hogy az éhes legénység rá vesse magát.
- Úgy tudom hogy én is a hajó dolgozója vagyok, s ha én nem eszem előbb mint te akkor képtelen vagyok a feladataim ellátására miszerint kiszolgáljam az irányító szoba embereit. Ha én nem lennék, ez a ladik már rég kísértethajóvá vállt volna. - kontrázom rá szinte már majdnem nyelvet öltve a fiúra. Szokásosan a pumpa megy fel bennem, s ennek a mitugrásznak fogalma sincs róla hogy éppen a parázsló tüzet akarja felpiszkálni. Inkább faképnél hagyom Doriant mielőtt még elfajulnának a dolgok, egyébként sem szeretek vele apa szeme láttára veszekedni. A műszerekhez lépek és azokat kezdem el tanulmányozni. Közben Jason (azt hiszem így hívják) kimegy a mellékhelyiségre amit ő lazán csak úgy slozinak becéz. S lassan azt veszem észre hogy a szoba kezd kiürülni. Végül csak apa, én és Dorian vagyunk a helyiségben. Hagyom hagy beszélgessenek úgy is jobban megvannak ketten. Persze a féltékenység ismerős hullámai kezdik a partjaimat mosni, ahogy figyelem amint jóízűen reggeliznek és nevetgélnek. Apa velem miért nem nevetgél soha? Miért ő kapta a jó fej engedékeny részét, míg én a szigorú és instabil érzelmű másik felét?