Hey, you? You can't be my love...

A rohadt kurva életbe! Hova a jó Istenbe tűnt az anyag az utazótáskámból? Senki nem közölte, hogy át fogják kutatni a pakkunkat, mielőtt felszállunk. Nincs joguk hozzá.
Kidobáltam az összes létező ruhát és egyéb dolgot a csomagomból, ami benne volt, de a zacskónak hűlt helye. Dühömbe a falhoz vágom a kiürült anyagot a falhoz, és kötözni kezdek a kabinban, miközben az agyam fogaskerekei erős kattogásba kezdenek. Mi a francot kéne tennem? Nem mehetek csak úgy oda a személyzethez megkérdezni, hogy hová tűnt mégis a több, mint egy kiló drog a tatyómból?!
Idegesen becsapom magam mögött a kabinom ajtaját és nagy, gyors léptekkel igyekszem a fedélzetre, hogy aztán elcsípjek valami recepcióst, vagy aki tudhat erről valamit.
- Segíthetek? – kérdezi a lány bájos vigyorral az arcán, amire majdhogynem elfintorodok. Nem azért, mert oltárian csúnya lenne –mert egyáltalán nem az, egyszer még talán be is fűzöm az utazás során-, hanem mert egy álszent ribanc.
- Ami azt illeti igen. Az lenne a kérdésem, hogy tud-e arról valamit, hogy felszállás előtt átkutatták-e a csomagjainkat? – nézek rá kérdőn, de nem igazán tudom elrejteni az arcomról a düh ráncait, és a kezem is ökölbe szorul.
- Fogalmam sincs Uram, ez nem tartozik az én feladatkörömbe. – mondja még mindig vigyorogva, mire nem tudom magam tovább visszatartani, és a pultra csapok az öklömmel.
- A picsába, akkor mégis mihez ért? Minek van itt? Tudja meg mire visszajövök, és csak figyelmeztetem, ha beigazolódik az elképzelésem, könnyen feljelenthetek itt mindenkit, ugyanis nem engedélyeztem, hogy átkutassák a csomagom. Értve vagyok? – emelem fel kicsit a hangom, de mikor érzékelem, hogy több másik utas tekintete is felém fordul, visszaveszek belőle. A nő értetlenül néz rám, majd inkább ő is úgy dönt, hogy nem érdemes velem vitatkozni, és bólint, én pedig sármos félmosolyt villantok felé, mintha mi sem történt volna, és megfordulva kifelé indulok. Feldúlt vagyok, így mit sem törődve az emberekkel átgázolok a tömegen, és kiérve a fedélzetre, a korlátnak támaszkodom, és az óceánra nézek. Mi a francot fogok én itt csinálni, ha nem kerül elő a cucc? Valamiből pénzt kell szereznem, és ez egy remek forrásnak bizonyult, hiszen a nyakamat ráteszem, hogy a több, mint ezer utas és személyzet között a negyede minimum, ha nem a fele rendszeresen él ilyen szerekkel.
A mobilom kezdem el nyomkodni, és gondolkozom rajta, hogy felhívom Jesse-t, hogy mégis mi a francit kéne csinálnom ebben a helyzetben? Ő talán tudja, de talán nem kéne használnom a telefont, mielőtt még a zsaruk megtalálnak. A kurva életbe! Ezzel a lendülettel el is hajítom az egyetlen dolgot, amivel kapcsolatot tudtam volna tartani a külvilággal egyenesen az óceán mélyére. Kell a francnak!

Hey, you? You can't be my love...

Nézem, ahogy a mobilom szépen lassan hozzáér a víz felszínéhez, és sec-perc alatt elsüllyed az óceán fenekére. Pedig szép dolgokat megélt már az a telefon, de inkább csak a nyűg volt vele, mintsem más. Mikor meghallok egy női hangot mellőlem, szem forgatva, nézek el a másik irányba.
- Nincs kedvem csevegni. Mellesleg meg semmi közöd nincs hozzá. – mondom kissé ingerülten, miközben eszem ágában sincs ránézni a mellettem állóra. Mégis minek üti bele az orrát olyanba, amihez semmi köze sincs? Álljunk csak meg... Ez a nő a nevemen szólított?
- Már ne haragudj, de honnan a francból tudod a nevem? – nézek rá homlok ráncolva, majd nem rejtve kíváncsiságomat, tetőtől talpig végigmérem. Kicsit ismerősnek tűnik nekem, de a napszemüveg elrejti a szemét, ami azért elég sokat takar az arcából, de... nagyon ismerős nekem. A hangja is az egy kicsit, de még fogalmam sincs, hogy mégis ki ez a nő, aki mellettem áll?
- Lefogadom, hogy egy felejthetetlen éjszakát töltöttél el velem. – mosolyodom el, és aztán elpillantok a lányról a távolba. Nem igazán szoktam elmondani a vezetéknevem a nőknek, akiket az ágyamba viszek, de hát egy-két kivétel azért köztük is van. Remélem, azért nem akar rám akaszkodni, mint Sylvia New Yorkban, mert azt senkinek sem kívánom, hogy minden lépésében ott legyen egy nő, magamnak meg főleg nem. Szóval már csak reménykedem, hogy ez az alkalmi nőcske sem akar többet tőlem csak egy-két menetet, mert hát... meg kell vallani, elég szép adottságai vannak ahhoz, hogy felkeressem a későbbiekben.
Viszont a fejem hiába töröm, fogalmam sincs, honnan ismerem a csajt. Minden esetre nincs is időm foglalkozni jelen pillanatban ezzel, mert sokkal nagyobb az a problémám, hogy nincs meg a rohadt drogom, amit már árulnom kéne.
- Viszont fel kéne hívnom az anyámat, hogy minden rendben, nem tudnád kölcsön adni véletlen a mobilod? – nézek rá le, majd gondolkodni kezdek a telefonszámon. Természetesen nem az anyámén, ugyanis ő már sajnos több, mint tíz éve halott, hanem a legjobb haveromén, aki tud segíteni talán egy kicsit a dologban. Remélem, jól emlékszem a számra, ugyanis már nem egyszer tárcsáztam, ha gáz volt. Talán a nő is lesz annyira segítőkész, hogy odaadja nekem egy hívásra a telefonját, még akkor is, ha olyan jól nem ismerjük egymást. Bár ki tudja, ő mit tud rólam, ha még a nevem is tudja...
Basszus! Hirtelen belém hasít a felismerés. Lydia. Lehetetlen.
- Na ne! – húzódik a szám széles vigyorra, aztán oldalra pillantok, a titokzatos napszemüveges lányra. – Mit keresel te itt? – kérdezem tőle, aztán újra és újra végigmérem a csinos vonalakat. Majdhogynem öt éve nem találkoztam vele, és azóta azért elég sokat változott. Külsőleg legalábbis az öltözködésénél fogva már észlelhetők a változások, sokkalta jobban néz ki, mint régebben, bár már akkor sem volt semmi. Viszont most, hogy tudom, ki áll mellettem, már sokkal izgalmasabbnak ígérkezik a hajóút...