Zoey Mullder

❝Az asszony csak azt csalja meg, akit szeret, a többit egész egyszerűen faképnél hagyja.

Két évvel ezelőtt:
Ujjaim között úgy remegett a toll, mintha éppen földrengés lenne. Pedig csak bennem dúlt valami természeti katasztrófa. Néztem a lemondási nyilatkozatot, én ragaszkodtam hozzá. Majd az ügyvédem szépen eljuttatja az övéhez, ebben meg van fogalmazva, hogy nem tartok igényt gyermek tartásra sem. Hiszen nincs hozzá jogom, szégyelltem magam azért ami történt és nem akartam, hogy azt higgye ettől függetlenül még rajta élősködnék. Gyűrű vissza ad és ennyi.
Az én hibám, már akkor is voltak kétségeim. Nem, nem Davidben kételkedtem, hanem magamban. Mert még túl fiatal vagyok, és a gyerekben sem voltam biztos. Amikor rájöttem, hogy terhes vagyok zokogtam, órákig, s mikor el kellett mondanom Davidnek akkor rettegtem, utána pedig örültem amikor láttam, hogy ő is boldog. De nem voltam biztos benne, fiatal vagyok, élnem kéne, nem gyereket nevelni, nem férjhez menni. Hanem olyan férfiakkal lenni akik nem valóak hozzám, hogy aztán kikössek David mellett. Nagyon szerettem, most is szeretem, s nem akartam neki visszaadni a gyűrűt sem, lemondani róla... S még is megteszem, odakarcolom a monogramomat lemondva minden juttatásról, elvégre én nem vagyok gazdag ő meg eléggé. Nem a pénze miatt kellett, habár először bevallom így hívták rá fel a figyelmemet. De ezek után nem volt pofám, hogy még a pénzért is pereljek.
Hiba volt, már tudtam, a rövid idő alatt amit Jonathannal töltöttem rájöttem. Nem illetünk össze, s most mivel én rontottam el, s mivel tudtam, hogy Davidnek nem erőssége második esélyt adni, odafirkantottam a nevemet a papírra, majd az ügyvédje elé toltam a halmazt.
Kitoltam a széket, s nehézkesen felálltam, kilencedik hónap, nos, nagyon gyorsan eltelt ez az év, túl sok minden történt. Az embernek a terhessége ideje alatt, másra sem szabadna gondolnia, mint, hogy milyen nemű lesz a gyermek, mi lesz a neve és kire fog hasonlítani, ez egy boldog időszak. Én meg még azt sem tudom, hogy ki lesz bent velem a szülőszobán. Senki? Igen, sanszos, hogy senki.
Nagy, Audrey Hepburn szemüvegemet lehúztam vörös szemeimre, s szőke hajam az arcomba hullott. Ennyi, két ember kapcsolata, még csak ott sem kell lennie mind két félnek. Aláírás, tanú és vége.
Anyám amikor megtudta akkor jó szokásához híven elküldött melegebb éghajlatra, s nyilván az állapotomra való tekintettel nem pofozott fel. Viszont felszólított a takarodásra, ahogyan arra is, hogy csak akkor hívjam ha ismét David a vőlegényem... Mindig is ilyen volt,mindig ezt tartotta fontosnak, férj... csak gazdag, gyerek... csak jól nevelt, ház... lehetőleg fél Amerika területével. Hiszen nevünk az volt, Angliában, csak pénzünk nem, ő pedig azt szerette volna ha az is van. S ehhez mire van szükség egy özvegy asszony és egy szép fiatal lány esetében? Egy gazdag férje. Sosem fogja megbocsájtani nekem, hogy az álmát összetörtem.
Ujjaimat rásimítottam gömbölyödő pocakomra, s mint aki jól végezte dolgát felemelt fejjel elindultam kifelé. Tartás! Erre van szüksége az ember nehéz helyzetekben, a sírás nagyon is ráér, majd a liften, vagy a taxiban, mindegy, csak nem itt és nem most.
S, hogy mi lesz ezután? Nem tudom... Most valahogy minden értelmetlennek tűnt, olyan szürkének. Vártam a babát, de féltem, hogy mit fogok kezdeni vele egyedül, ha ezt tudom meg sem tartom... Na jó, de igen. Ha visszamehetnék akkor nem rontanám el, akkor nem rettegnék, akkor elutasítanám Jonathan ostromát. Viszont nekem már csak a baba maradt, ő a múlt és igen a jövő is. A múltam meg David kis darabkája, ennyi maradt belőle nekem. Ez borzasztó szentimentálisan hangzik, és mindig kinevettem régen ha valaki ilyesmiről beszélt. De most már megtudom érteni.
Nehézkesen beszálltam a taxiba, s kicsiny kis lakásom címét bemondva hátradőltem. A szemüveg mögé rejtőztem és néztem az utcán hömpölygő tömeget. Így senki sem láthatja, hogy ki vagyok én, hogy mi van velem és mikkel küzdök. Így csak egy nő voltam a taxiban, egy szép terhes, kismama. Aki benézett a piros lámpánál bambán a taxiba az nem gondolhatott semmi rosszat, csak jót, csak szépet. Ahogyan általában az emberek a terhes, szép fiatal nőkről gondolkozni szoktak...

Lara ajkai mosolyra görbültek, mielőtt a jóízű kacaj elhagyta volna a torkát. Nevetve hajoltam ismét a hasához.
- Megeszem, megeszem,megeszem!- Én is nevettem, ahogyan gurgulázó hangja megtöltötte a fedélzetet. Szép volt az idő, sütött a nap is, minden idilli volt ebben a pillanatban. Csodálatos kislány volt, szőke göndör fürtök keretezik, kerekded arcát, s hatalmas kék szemei csillogva tükrözték vissza az arcomat, ahogyan rámosolyogtam. Gyönyörű volt, életem fénypontja. Ha másért nem is, de érte megérte túlélni az elmúlt éveket. Élvezte a hajó utat és mit sem sejtett anyja terveiből. Nem tudta, hogy azért jöttünk most ide, s azért lakunk most itt, hogy az apját visszaszerezzük. Pontosabban csak én, hiszen hála az égnek ő sosem veszítette el igazán.
Mindent más szemmel láttam már, mint akkor. Emlékszem David arcára, amikor ránk nyitott, emlékszem, hogy nem akart magyarázatot. De valahogy még is sikerült marasztalni, nem is nekem Jonathannak mert, hogy én meg sem bírtam mukkanni. Semmi értelmes sem jött ki az ajkaim közül. Mit mondhattam volna neki? Létezik erre normális magyarázat? Két évem volt rá, hogy összeeszkábáljak egyet, de eddig nem sikerült. S még is eldöntöttem, hogy most beszélni fogok vele, meghallgat ha tetszik neki ha nem. Hiszen eddig sosem volt hajlandó rá, habár azt hiszem én sem próbálkoztam eléggé vehemensen, tudván, hogy csak én jöhetek ki a dologból rosszul. Igen, én is kerültem a pillanatokat melyek során megbeszélhettük volna ami történt. De két év alatt talán csak leülepedett... csak át tudjuk beszélni... két év az hosszú idő.
Úgy tudom nincs senkije most. Hát nem ez lenne a legjobb pillanat? Próbálkoztam én is persze, megpróbáltam elfogadni, hogy mi már sosem leszünk együtt, de nem sikerült. Még egy esélyt adnom kellett ennek a dolognak, és neki is.
Az első lépést már megtettem, itt vagyok a hajón, habár pénzem nem lett volna rá, így mint énekes. A következő lépés az lesz, hogy felkeres még az első fellépés előtt, elvégre jobb ha így tudja meg, vagy el kéne játszanom, hogy véletlen? Nem, könnyen lebuknék, hiszen említette, hogy hajóútra készül.
Nem volt más választás, vennem kellett egy mély levegőt és belevágni. Valahogyan helyrehozni ezt a dolgot kettőnk között. Még is csak ő a gyermekem apja.Ez csak jelent valamit...

Elfogadva

❝Szia Zoey, üdvözöllek a fedélzeten!^^
Tetszett az előtörténeted, szépen lett megírva és nagyon kíváncsi vagyok, hogy sikerül e visszaszerezned magadnak Davidot! Én szurkolok minden esetre, hiszen... igen, az ember követ el hibákat. Nagy hibákat... A lényeg viszont, hogy kivetnivalót nem találtam, izgalmas utazásnak ígérkezik a számodra! Puszi a gyönyörű kislányodnak *-* és rohanás avit foglalni! Jó játékot és sok sikert! ^-^