A kulcsot belehelyezte a zárba. Feszegette, zaklatta, acélbetétes bakancsának orrával jókorát mért a már amúgy is az ad idő martalékának áldozatául esett nyílászáró leggyengébb pontjára. Az elkorhadt fatok megadta magát, az ajtó leszakadt felső zsanérjáról, a bőrkesztyűbe csúsztatott női kéz tartotta, hogy a bent nyújtózó világ ne vakítsa el egyből szemét.
Gondolataiban látta a nevető családot a díszítetlen, néhány ágát is küszködve tartó fenyőfa körül. A meleg légkör, a családot összetartó hűséges szeretet volt az egyetlen, mi dísze volt az ürességtől tátongó háznak. Ház lett volna? - futott át vörös ajkának szegletében a csalódott fintor, ahogy elképzelte az egylégterű szobát, mely magába foglalta a párás konyhaszeparátumot mindig mocskos tányérokkal, édesanyja görnyedt testével, a hálószobasarkot, amit három franciaágy rugós bele alkotott, a fürdőrészt, melyet csak egy szakadt bársonyfüggöny különített el a gyertyafényben úszó nappalinak nevezett, széles padlószőnyeggel burkolt résztől.
Lelkiszemei előtt lejátszódott a múlt legemlékezetesebb karácsonya. Nem volt ez sem jobb, sem kevésbé szegényes, mint bármelyik másik. Számára mégis ez tetszett kiemelkedőnek. Akkor tudta csak meg, másoknál mit jelent a szó: Karácsony.
* * *
Apja olajos sapkáját húzta piszkos tincseire. Testvérei ültek körülötte, arcjátékával, bóhókás vicceivel szórakoztatta a nála kisebbeket, akik még nem ismerhették az iskolát. Éppen első osztályos volt. A múlt heti tinta még elvétett vonalakat karcolt aprócska ujjbegyeire, nem volt ideje lemosni magáról tanulmányának nyomát, büszkén viselte, s szeretetteljesen mesélt a meleg iskoláról, ahová a nebulók fejlődni jártak, kalandozni, ismerkedni.
December huszonötödike volt, Ő reggel ugyanúgy kiugrott szakadt lepedője alól, hogy itt-ott már kikopott cipőcskéjét lábfejére húzva iramodjon meg a szürke köd, szitáló mocskától nyirkos macskaköveken. Minél hamarabb át akarta vergődni magát a szűkös sikátoron, hogy az élettelteli, kosztümöt viselő nők, és testükre öltönyt feszítő, fejükön kalapot hordó jómódú emberek közé érjen. Vágyta az újat, az ismeretlent, az év háromszázötvenkilencedik napján is ott akart ülni helyén, a fapadban, az első sorban.
Mielőtt felcsapta füzetét, s a golyóstollal felírta a "házi feladat" szócskát az elsősöknek szánt csíkozású füzetlapra, átfagyott kezét párszor összedörzsölte, s száraz ajkai közül áradó életerejével melegítette fel az időjárás kiszolgáltatottságának markából visszavett testrészt.
Tudni illett, hogy minden nap fél órával a becsengetés előtt érkezett, hogy ideje legyen megírni az előző napon gyakorló feladatot. Otthon erre nem volt ideje, s szégyellte volna, ha ő az ágyon fekszik füzetével, a szépírás művészetét sulykolva magába, míg testvérei - akiknek óvodában lett volna helyük - a családi bolt raktárában pakolják a kifejlett férfi emberek erejét is próbára tevő fadobozokba pakolt alkatrészeket.
Akkor nem törődött ezzel, beletemetkezett a cikornyás betűk rajzolásába. Temetkezett volna, ha tolla nem száradt volna be. Hiába cincálta az eszközt, satírozott vele, vésett. Végül földhöz vágta. Édesanyja mikor ezt a tollat megvette neki pár fontért, a lelkére kötötte, hogy legalább az első félévet bírja ki, ne játsszon feleslegesen, ne pazarolja és ne pocsékolja. Ő nem is tette! A toll még sem írt többé szép szavakat a matt papírlapra.
- Kislányom, hát te mit csinálsz itt? - tárta szélesre mosolygós pedagógusa az ajtót. Öltözetéből látszott, hogy menni készült. Kosarában papírlapok fityegtek, valószínűsítette magában, hogy a dolgozatokért jött csupán be az iskolába.
- Nem lesz ma óra, Tanárnő, kérem?Dadogott. Félve kérdezte, s mikor rájött, hogy a tollforgatással jócskán másfél órát pazarolt el, társai pedig még sehol nem voltak, mélységes szégyenérzet kerítette hatalmába. Ma rajta kívül senki nem bújt ki a puha paplan alól, hogy munkába siessen, megjelenjen az első iskolai órán. Az emberek otthon maradtak. Mert ez a nap más volt.
- Karácsonykor? - kinevette Őt. Nem értette, miért kapott ilyen választ fel sem tett kérdésére. Hétvége nem volt, azt számon tartotta a naptárban. Akkor miért vált minden üressé ezen a reggelen?
- Én nem tudom, mi az a karácsony, kérem. Leszegte fejét, az ijedtében ruhája alá csúsztatott füzet azzal egyidőben csusszant ki blúza alól. A fiatal nő közelebb lépett hozzá. Kosarát feltette a pad tetejére, felgyűrte szoknyáját combjáig, hogy könnyedén leguggolhasson a szamárfüles füzetért.
Az apró szőke lány nyújtózkodott érte, de még nem kapta vissza. Az oktató beült mellé a padba.
- Elkérhetem a tolladat, Jordan?- Nem adhatom oda - nagyot nyelt. Frusztrálta a gondolat, hogy a tanárnő rájön, hogy kifogyott a tolla, és megszidja, amiért nem hord magával többe. Hisz hordana Ő, ha lenne neki.
- Rendben, akkor írok a sajátommal.Azzal felöltőjének zsebéből egy aranymarkolatú tollat húzott elő. Absztrakt munkát vájtak a gyönge fémbe. Csodálatos volt. Vékony nyomot hagyott maga mögött a papíron, a fiatal lány tátott szájjal nézte a papírra kerülő szót.
"Karácsony"A nő visszatolta tanítványa elé a füzetet, és átnyújtotta neki a meseszép tollat. A kislány biztos volt benne, hogy ennél szebbet még nem látott. Nem is merte először megérinteni, bizonytalanul méricskélte a vékony eszközt.
- Most írd le Te is. Háromszor. Minden betűt tanultunk már belőle, sikerülni fog.Meleg kezével helyezte bele a gyermek kezébe a tollat, hogy után az asztal lapjára helyezze a törékeny kacsót. Megvárta, míg tanítványa a papírhoz érinti a kecses toll hegyét, és lazán festeni kezdi a dőlt betűket.
- A karácsony a világ egyik legszebb ünnepe. A családunk körében vagyunk. Finomakat eszünk, felvesszük a legszebb ruhánkat, ajándékot készítünk szeretteinknek.- Ajándékot? - megtorpant, mielőtt feltette volna az "á"-ra a vesszőt.
- Igen. Az ajándék valami olyan apróság, amire régóta vágyunk. Egy tárgy, amivel örömet szerzünk. Nem az a fontos, hogy drága legyen és elérhetetlen, hanem, hogy örüljön neki, aki kapja. Vetett egy óvatos pillantást a vesszőre, amit Jordan tett a szó után.
- Ezt is kezd nagybetűvel. A Karácsony egy ünnep. Olyan jelentős, mint a te neved. Hol is tartottam? Karácsony első napja december 25-e. Ez ma van. Holnap a szeretet ünnepének második napja lesz. Te és a családod mit szoktatok ilyenkor csinálni?- Tanárnő, ilyenkor boldogak az emberek?- Igen, nagyon boldogak...Elszánt mosolya jobban fájlalta a lány szívét, mint az utána következő ételsor, melyet az angolok fogyasztottak ezen alkalmakkor. Azokat nem ismerte. Semmit nem mondott neki az egészben sütött pulyka zöldségkörettel, a sodó, a rózsaszín puncs, pezsgő és a felhalmozott menüsor.
De a boldogságot ismerte. Jó volt. Biztos volt benne, hogy egyszer már volt boldog. Ez pedig hiányt égetett szívébe, újra boldog akart lenni. Úgy, ahogy a tanárnő elmesélte. Nagyon boldog.
Azon a karácsonyon - ami számára még mindig kisbetűs, közönséges, jelentéktelen szónak számított tizenhat év múlva is - elhatározta, hogy többé nem akar boldogtalan lenni. Már akkor az eszközt kereste, hogy boldoggá tegye a családját és ezzel magát is. Akkor még mellkasát kín szorította, gyomrát görcs rántotta össze. Hidegebbnek érezte a hazavezető utat, mint amilyen valójában volt. Belső fáradtság járta át, reszketett. Tehetetlen volt. De megígérte, hogy nem csak a karácsonyi történeten fognak nevetni testvérei. Egyszer majd igazi ajándékot kapnak tőle, aminek szívből fognak örülni. Úgy, ahogy ő örült a tanárnő ajándékának.
* * *
Éjszaka lévén odabent vak sötétség uralkodott. Mégis úgy érezte, hogy a múlt megvakítja éles fényével. Lassan haladt beljebb. Nehéz léptei alatt többször megnyikordult az ideje múlt hajópadló gerince. A porban élősködők sokasága motoszkált. Erős jellemre, törhetetlen belsőre tett szert az utóbbi években, de ez még neki is sok volt. Családnak való otthonról álmodott. Nem patkányok által benépesített, dögszagú nyomortelepről.
Kíméletlenül mart szívébe a felismerés, mikor zseblempájával megvilágította a kiüresedett lakást. Újabb fintorral illette egykori életszínterét. Ahogy bőrnadrágba bújtatott lábát átemelte az egykori küszöbehely fölött, újra Jordannek érezte magát. A család legidősebb lányának, aki ígéretet tett magának, hogy boldoggá teszi a családját.
Hosszú évekig harcolt az angol bírósággal, hogy a roskadozó házat ne rombolhassák le, mindenféle bevásárló központot húzva a helyére. Amíg ő életben volt, addig a háznak állnia kellett. Nem veszíthette el a családját.
Volt ebben valamiféle beteges szokás, hogy visszajárt London peremterületén burjánzó városkába, hogy újra és újra szemügyre vegye a változatlanságot. Itt megállt vele az idő, nem kellett rohannia. Itt elgyengülhetett, kezébe vehette az egyetlen ajándékot, amit egész eddigi életében szerzett. Csak felkellett tépnie a megfakult tapétát a konyhaszekrény alatt, s voilá, felbukkant az aranymetszetű toll.
Újra és újra kezébe vette, mikor itt járt, majd gondosan visszarejtette búvóhelyére az értékes tárgyat, ami csak az övé volt. Ez Jordané volt, soha nem vehette el tőle senki.
A tollat óvatosan a megfeketedett pultra tette, majd célbavette a poros függönyt, mely mögött ott állt az ócska fürdőkád.
Zihált. Félelem kerítette hatalmába, amíg egy erőszakos mozdulattal le nem tépte a vásznat helyéről.
Annyiszor makulátlanra súrolta a hófehér kádat. Kefével, majd puha ronggyal szaladt át az ívelt kádon. Nem volt rajta karc, szappan folt, ezt a kádat nem érte el az idő vas foga. Gondosan körbe járta, nem hitte el, hogy nem figyelt oda!
Bíbor nedv folyt meg a kád belső szélén. Odaszáradt vér volt, melyet ő hagyott figyelmetlenségében. Azt is tudta, hogy mikor hagyta. Nem vétett hibát. Követhetetlen volt. Titokzatos. Elérhetetlen.
Zseblámpáját a földre gurított, ő maga pedig beszállt a mély fürdőkádba. Csak két kezét lógatta ki, térdeit kényelmesen felhúzta. Feje hátra bukott, s mélyeket lélegzett a gombás, fülledt levegőből. Szívesen megszámolta volna a plafonon leledző repedéseket, a sarkokat átfogó pókhálókat, de csak egy dolgot látott a sötétben. Kegyetlenségének maradványait, szájon csókolt családtagjainak holttestét.
Egytől egyig ő végzett velük, de ez a titok, soha nem lépte át a ház falait. Bent maradt. Senki nem kereste őket. Öt szegény, ellehetetlenített életű emberre kinek lett volna szüksége? Biztos nem dobta volna össze az önkormányzat a dísztemetéssel járó költséget... Ő pedig teljesen megelégedett a fekete szemetes zsákokkal, melyekbe bebugyolálta végre mosolygó családját, s a Temse egyik holtágánal a vízbe engedte őket. Nem volt fukar, de sajnos huszonegy évesen még a tartós szemeteszsákokért is szájjal kellett fizetnie az eladónál.
Ha tehette volna, most tisztességes temetést szervezne számukra. Bársony bélésű koporsót készítettne, drága tölgyből faragtatná, a fehér huzatokra arannyal hímeztet. Fehérrózsával, sírhellyel, könnyekkel és gyertyákkal búcsúzna tőlük egy jobb élet reményében.
De már nem tehette.
"Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget."/Ady Endre/
Három sor volt, tíz szó, hatvannégy betű, két levegővétel. Ujjbegye lazán lógott le a kád szélén. Elgondolkozva véste bele a porba az elméjét nyugtató idézetet.
A bőre alá fúródó tüskék, csak megnyugtatták, hogy képes érezni, képes átélni a fájdalmat.
Családja viszont nem ébresztett benne fájdalmat. Benne élt a tudat, hogy csupán ígéretét váltotta be, és megkönnyítette az életüket. Nem akarták volna így látni, ahogy most megy szembe az élettel. Neki pedig túlságosan fájt volna látni, ahogy a családja elfordul tőle. Mindenkit boldoggá tett. Nem volt több éhezés, fázós téli éjszaka, patkány harapás, fertőzés, átalvatlan éjszaka, pénzhiány, kielégítetlen vágyak. A mennyországba küldte őket, ahol isten keze alá adta őket.
Maga a tanárnője mondta, mikor hétévesen a tollat is kapta. "Isten leküldte az emberek közé egyszem fiát, hogy az bűnbocsánatot nyerjen nekik." Istennek nélkülöznie kellett a fiát, küldött hát helyére öt új boldogságra éhező embert. Öt embert, akik igazán értékelték volna a boldogságot.
Akkor lett volna igazán önző, ha nem teszi meg.
Mindig ezzel nyugtatta magát.
Nem gyilkosnak tartotta személyét, hat ember megmentőjének.
NEW YORK, 2013. AUGUSZTUS 25.Mahagóni bútoroktól zsúfolt irodájában ült. A nap sugarai lemenőben voltak, az utcai világítás festett sötét árnyakat a falakra. New York őrült utcazaja bágyadni látszott, az emberek belefáradtak a rohanásba. Kóvályogtak a betonból öntött járdán, pedig siettek. Az örökké nyüzsgő város lefárasztotta őket. Karácsony estéjén nem vágytak másra, csak családjuk gondos ölelésére, a meleg otthonukra, egy gőzölgő forraltbor mellett.
Az ő szemében a karácsony, még mindig nem lépett előrébb. Cigaretta füst lengte be az irodát, nyoma sem volt a szeretet ünnepének hangulatának. A fenyőágakat kidobálta a szemetes kukába, már azon a napon, hogy a takarítónő némi gyengéd gondoskodással igyekezett meghittebbé tenni otthonaként kezelt irodáját. A karácsonyi puncs helyett a megszokott kesernyés búza párlat nyalogatta a kristálypohár hatszögletűre vágott falait. Whiskyt kortyolt, pont úgy, ahogy az év minden más napján is tette. Nem kívánt hazamenni, a hideg panellakásban senki nem várta. Angliát akarta. A penészes szagú fakuckót vágyta. Még ma éjjel át akarta repülni az Atlanti-óceánt, hogy holnap reggel szeretett kádában ébredjen. A kádban, mely számára fényképként funkcionált. Ott látta boldognak családtagjait, ott látta őket utoljára szépnek és kedvesnek. Aztán a vér elmosta arcukat, a fekete szemetes zsák csúffá tette vonásaikat a földi létben. Más elővehette a fiókból családjáról készült fényképeit, hogy a múltat felelevenítse, neki akkor még fényképezőgépre sem futotta. De minek is készített volna képeket? Hogy magánál hordva őket, elgyengüljön? Nem tehette. Nem fért volna bele a munkájába, az elveibe az esti pityergés, a múlton való rágódás, a fájó nosztalgiázás. Nem hiába hagyta embersége egyetlen falatját, az ajándékba kapott tollat is a házban. Minél távolabb tartotta magától személyes holmijait, annál kevésbé érezte magát érző lénynek. Üresség birtokolta egész lényét. Sorra húzta le a mézbarna alkoholt, jéggel sem oldotta bánatát az erős méregnek. Magában itta, lassan az üveg felén is túl volt. Még sem érezte az izmaira telepedő kábulatot, alkohol mámort, ami elhozza számára a megnyugtató alvást.
Nem bírt aludni. Az iroda ajtaja ugyan csukva volt, mégis behallatszódott a kinti helyiség parkettáján végigszökkenő férfi cipőtalp. Valaki közeledett. Felült hát a kényelmes bőrszékben, és úgy várta az érkezőt.
- Neked nem otthon kellene lenned? - kérdezte leereszkedő hangnemben főnökét, akiről köztudott volt, hogy három kiskorú gyermeke is van. Középkorú férfi volt, jóvágású arccal, kellemes küllemmel, kifogásolhatatlan stílussal megáldva.
- Ezt én is kérdezhetném, de ne menjünk bele a személyeskedésbe.
Már le is intette alkalmazottját. Jordan felkapta fejét, s még a cigarettát is elnyomta a hamutálcán, mikor a férfi egy aktát tolt elé a széles asztalon.
- Munka? Csak ennek élt. A munkája volt az élete. Nem is kaphatott volna szebb ajándékot egy vértől szaftos küldetésnél. Szemei úgy ragyogtak, mint más nő íriszei, ha aranygyrűt húznak az ujjukra. Őt ez tette boldoggá. Ez a beteg öröm még sokáig ott ült szemeiben, ahogy átlapozta a karton aktába csúsztatott fénymásolatokat.
Hálálkodásba kezdett volna a nagyszerű lehetőségért, amiért egy francia politikust kell eltennie láb alól. Főnöke azonnal belé fojtotta a szót.
- Jordan. Ez egy munka. De nem az a fajta, amit eddig csináltál. Őt nem öljük meg. Érted? - mélyen fúrta kétkedő pillantását a szőke nőjébe.
- Te leszel a felesége legjobb barátnője. Mondanom sem kell remélem, hogy a nő nem megy fel a hajóra, amiért vízfóbiája van, és otthon kell nevelnie a gyerekeiket. Ez csak egy ürügy, pont azért, hogy te közelebb férkőzhess hozzá. El fognak válni. Miattad, mert te magadba bolondítod a férfit.- Mit csinálok?! - nem csak a szavak szakadtak ki ajkai közül, a nyelvével kavargatott whiskyt is prüszkölve köpte felettese frissen mosott ingére. A férfi erőtt vett magán, s miután konstatálta, hogy új ruhadarabra van szüksége, máris visszanézett a nőszemélyre.
Újabb információt akart a nő fejébe ültetni, de az heves ellenkezésbe kezdett. Dobálózott, görcsösen igyekezett cigarettára gyújtani, és már annyi ereje sem volt, hogy kitöltse az alkoholt, az üvegből nyakalta.
- Ha neked egy rohadt színésznő kell, akkor bemész a Broadwayre és szerzel magadnak egyet. Ha azt akarod, hogy megöljek valakit, akkor engem keresel fel. Ez nem az én munkaköröm!- És ha a végén megölheted?A szőke elgondolkozott, s miközben úgy maratta végig a búzapárlattal torkát, mintha vizet vinne szomjazó szervezetébe, oldalra döntötte fejét.
- Megölhetem? Reménysugár ütötte át a borús gondolatokat.
- Megölheted. De! - A férfi újra rámarkolt a női csuklóra hirtelenjében.
- Egyelőre ő a legesélyesebb a francia elnöki posztra. Túl sok szavazata van, túlságosan kedveli a lázongó nép. Mégis, szélsőségesek a nézetei, az elvei támogatják a felkeléseket és az eddig szőnyeg alatt nyugvó viszályok legfőbb pártolója. Nem juthat fel a parlamentük csúcsára. Az asszonyka jobb politikai érzékkel rendelkezik, mint a férje, ezért a férfit meglepte egy hajókirándulással. Ha az elnök jelölt az utolsó pillanatban otthagyja a népet, azok csalódnak benne és más nézetek felé fordulnak majd. Neked, annyi a dolgod, hogy szórakoztasd Monsieur Lamart. Hűtlen típus, nem sok dolgod lesz vele. Ettől függetlenül - végigvezette kritikus szemeit a nő öltözetén. - Elhagyhatnád a bakancsot, beszerezhetnél pár magassarkút. Ne hordj nadrágot. Szoknyát... és lehetőleg helyezd kilátásba a gyönyörű dekoltázsodat.
- Gyönyörű?- Igen, volt alkalmam megcsodálni - villantott szája sarkából egy piszkos mosolyt az elképedt nőre. - Mi kellhet még? Ékszerek. Kozmetikus. A körmödet is csináltasd meg. Tetess rá műkörmöt, hátha akkor nem rágod le. És engedd ki a hajad.
- Mi a fasz van?!- Az obszcén megnyilvánulásokat töröld a szótáradból. Holnap reggel kilenckor jön hozzád egy francia tanár. Négy napod van profi szintre jutni a francia nyelvben.- Seggfej.- Nem hallottam jól, angyalom.- Seggfej!Jól hallhatóan ordított rá a férfire, s az asztal alatt erősen bokán rúgta. Nem esett meg rajta a szíve, ahogy arrébb ugrált fájdalomtól lihegve. Legalább levakarta pofájáról az önelégült vigyort. Úgy vizslatta, mintha elfelejtett volna reggel felöltözni. Pedig tisztán emlékezett, hogy az egyik lezser melegítőfelsője volt rajta.
- Én ezekre nem fogok költeni - jelentette ki dacosan, mielőtt újabb csókban forrt volna össze az alkoholos üveggel.
- Nem is kell, én fizetem. A cég ajándéka...- Nekem nem kell ajándék. Hagyj békén és takarodj ki az irodámból.- Jó éjszakát, Miss Lorraine Chavellier! - bájolgó vigyora újra megvillant az ajtó résben. Elővigyázatos volt. Tudta, hogy másodperceken belül utána röpíti a nő az üres üveget, ha nem modorálja magát. Mielőtt kárt tehettett volna benne, rácsukta az ajtót.
Lorraine Chavellier?
Francokat. Jordan. Jordan Smith.
Kezdőlap 
Tárgy: LORRAINE CHEVALLIER 
Pént. Jan. 10, 2014 11:56 pm
Foglalózz és játszhatsz 
