Corentin Lambert

❝"Aki lusta, az vagy beteg, vagy még nem találta meg a kedvére való munkát."

Ül velem szemben, pislog, nem érti. Vagy lehet, hogy érti, és akkor szimplán én nem értem őt. Ez mondjuk megszokott, hiszen ezért is mondtam neki, hogy talán ideje lenne, ha különválnának az útjaink. Elképzelhetőnek tartom, hogy valami másra számított, de ahogy telnek a másodpercek, mintha arcán az eddigi nyugtalanság és izgalom a felszabadultság enyhe, de kellemes érzetének adna teret. Valahol pontosan erre számítottam, amikor legalább ötször vagy ötvenszer lejátszottam magamban, hogyan is játszódhatna le ez a jelenet.
Hiszen Pat nem az a fajta nő, aki csapkodna vagy hisztizne. Ő olyan kicsit, mint amilyen én. Nyugodt. Igaz, hogy kedvesebb. Érzelmesebb. Ez lett volna a gond?
- Bocs - mondom végül. Ennyi telik, és kétlem, hogy a szavaim számítanának mostantól bármit is. Úgy értem, már egy ideje elváltunk. Megpróbáltuk haverként, ahogy ő akarta. Egész jól ment, ha azt vesszük, hogy mindössze kétszer feküdtünk össze az elmúlt egy évben, pedig legalább húsz vagy harminc alkalmunk lett volna rá.
Most ne vegyük bele, hogy miatta jöttem el Európából. Végül is, ha jobban belemélyedünk ebbe a témába, akkor kiderül, hogy ebben a dologban jóval több tényező is közrejátszott. Egynek ott az apám, aki nagyszerűen kitalálta helyettem, hogyan telhetnének "például" éveim egészen nyugdíjas koromig, majd centiről-centire kezdte követelni rajtam ezeket az éveket, mintha javaslatai az én ígéreteim lettek volna. Arról, hogy otthon segítek majd a cégnél, mint legidősebb fiú.
Aztán benne volt anya keze is, aki nem követett el semmiféle hibát a nevelésemben, hacsak nem azt, hogy kicsit tovább akarta folytatni, mint azt szokás, és ezen kívül igazán csak a szeretetével és az aggodalmaskodásával akart megfojtani. Nem mondhatom, hogy nem szeretem a szüleimet teljes szívemből, de ott a két öcsém, akik sokkal jobban megtalálták a helyüket a cégnél, három dudás pedig amúgy is sok volna egy csárdába, és ezt kizárólag apám nem látta be.
Így eljöttem. Igaz, hogy Pattel kézenfogva jöttem el, mert szabadságot akartam és mert dúlt a szerelem. Még Belgiumban összeházasodtunk, de már a szülők tudta nélkül tettük. Gondolhattunk volna rá akkor, hogy tudat alatt vagy tudatosan, de igazából mindkettőnket zavar, hogy ez az egész nem apuciék és anyuciék teljes aláírásával és áldásával történik, hanem a hátuk mögött. Hogy menekülünk. Hogy nem találtuk meg a helyet azonnal egymás mellett, hogy minden más ugyanúgy nem volt mindegy attól, hogy együtt vagyunk.
A szerelem, az csak szerelem. Nem oldja meg a problémákat. Most is, ha a szemébe nézek (és legalább fél órája nem is nagyon vagyok képes máshová), pontosan tudom, hogy ez az egész működhetett volna. De nem működött, és mi rábólintottunk. Minek játsszuk még, hogy nem kell teljesen elengednünk egymás kezét?
- Nem, semmi gond. Végül is igazad van, csak nem akartam ezt én kimondani - mondja. Nem tudom, hány perccel az én szavaim lecsengése után szólal meg, de láthatóan őt is megbénítja a pillanat. Talán végre sikerült eldönteni ezt?
- Nekem sem tetszik, hogy ezt mondom. De már mindent kitaláltam. Elutazom egy darabig, te pedig intézheted a költözést. Ha akarod a lakást,  van pár napod, hogy eldöntsd. Kifizeted a felét, és én eltűnök. Ha összerakod a cuccaimat egy dobozba, azt megköszönöm, elvégre viselkedjünk felnőttként, nem égetheted fel az egészet. Ciki lenne. Ha viszont nem kell a lakás, akkor lesz legalább egy hónapod kiköltözni, vagy jóval több is. Ausztráliába megyek. Hajóútra.
Látom a szemei sarkában a megrettenés előbúvó könnycseppjeit. Miért ismerem őt ennyire jól? Szinte hallom a kérdést, mi lesz vele nélkülem? De nem tudok a fejében olvasni, és ha biztosan tudnék, akkor sem válaszolhatnék neki. Elvégre a cél az elszakadás. Most nem jó, ha azt bizonygatom, hogy minden problémájára én jelentem a megoldást, és tudom a választ minden feltett kérdésére is. Sosem volt így.
- Honnan van ennyi pénzed? - kérdezi. Nem látom rajta, meg van-e lepve, de biztosan. Elvégre addig, amíg együtt voltunk, ha szereztünk is egy lakást kemény munka révén, az évek felőrölték az utolsó fityingünket is. Bármennyire szomorú ez, elmosolyodom. Hadd legyek büszke egy kicsit!
- Eladtam egy gyűjteményt. Nem egy múzeumnak, csak egy gyűjtőnek. Szép áron. Abból futni fogja mindenre. Szóval ne aggódj, nem keveredtem bajba. Sose - félbeszakítja szavaimat az övéivel.
- Sose tennéd, tudom. Nem vagy az a fajta.
Kezét az asztal fölött az enyém irányába mozdítja. Mintha észre sem venném a mozdulatot, arrébb kell húzzam a kézfejemet. Ölembe ejtem, le a másik mellé. Nehéz, és legszívesebben a fejemet verném a falba, hogy megbántom őt. De Patnek ideje megtanulnia, hogy az élete nélkülem is működik. Ezért tartózkodtam a közös lakásban mostanában olyan keveset. Az egész hely csak azért van még meg, mert nem találtunk rá annyiért vevőt, az pedig, hogy egyikünk elköltözzön, eddig lehetetlennek tűnt. Most viszont már nem az.
- Szóval? Tudsz most válaszolni, mi legyen? Vagy hagyjak gondolkodási időt?
- Nem tudnék abban a lakásban élni nélküled. Inkább megyek én. Mire visszaérsz Ausztráliából, keresek egy másik helyet.
Bólintok. Valahol mélyen örülök neki, hogy ilyen gyorsan tudott válaszolni. Legalább nem kell zargatnom, kérdezgetnem. Úgysem terveztem magammal telefont vinni a hajóútra. Ki keresne ott, és minek?
- Intézkedem a kifizetésedről - bólintok végül. Nem, nem azért akarok elszakadni tőle, mert hirtelen több pénzem lett. Tény, hogy nagyon örülök a képsorozatom eladásának, hiszen nem kis munkám feküdt benne, és végső soron nem a saját gyönyörűségemre kezdtem el fényképezni és festeni sem. Ideje tehát, hogy elinduljon valami változás. És talán a kis hajókirándulás végére ki is találom, hogyan és hol fogom folytatni az utamat.

Elfogadva

❝Kedves Corentin, soraidat olvasva szomorúnak érzem ezt a történetet, ettől függetlenül tetszett. Kíváncsi leszek arra, hogyan változik majd az életed ezek után Foglalózz avit és játssz