Énekelni valami olyasmi, ami szívből jön. Valami hihetetlenül őszinte, ami csak akkor élvezetes, ha magával ragad a dallam, a szöveg egyaránt. Hittem régebben, hogy a zene a mások privilégiuma. Úgy értem, hogy nekik szabad kimenniük az utcára, és dalra fakadni vidáman, míg én bent ülök a szobámban, a függöny beárnyékol mindent, és csak én vagyok a zongorával meg a saját, gyerekes képzelgéseimmel. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd én állok ki a közönség elé, és feszítem meg a hangszálaimat azért, hogy elkápráztassam a hallgatóságot. Ők pedig fojtott csendben ülnek, és rám szegezik bíráló tekintetüket. Ezzel nem számoltam, amikor jelentkeztem ide. Azt hittem, csak énekelek, ők tapsolnak, aztán vége. Mint apám beszédeinél. Valójában senki sem figyelt, vagy aki figyelt, az nem értette, miről is hadovál ez a kopaszodó, ötvenes fickó, de a végén mindig tapsoltak, aztán beszálltak a luxusautóikba, majd hazamentek. De nem. Ez a közönség figyel, hallgat, együtt lélegzik a muzsikával, és a végén hálás tekintetekkel, felszabadult mosolyokkal, már-már ovációval fogadnak. Nem értem még, hogyan lehetséges ez. Úgy tekintenek rám, mintha az életük változott volna meg egy-egy elénekelt sorral, egy basszusfutammal, a dübörgő lábdobbal és az A-mollból C-dúrban oldódó akkordokkal. Valami olyan gyönyörű jelenség ez, ami még ebben az érzéketlen, apró testben is milliónyi dolgot indít el. A megilletődöttségem csalja ezt az őszinte, meghatódott mosolyt az arcomra. Egyszer csak egy bizsergést érzek, és hirtelen szétárad bennem, minden porcikámban ott van.

Egy meghajlást követően elhagyom a színpadot, és a bárpult felé veszem az irányt. Valójában, nincs is színpad, csak a kávézó-pizzéria egyik üres részén beszerelték az elektronikát, a hangfalakat, a másik részre pedig áthúzták az asztalokat és székeket, így kialakítva a nézőteret. Itt a pultnál ücsörögve én is csak olyan vagyok, mint a többi utas. Néhányan oda is jönnek beszélgetni, és habár az elején sejtelmem sem volt, miért teszik ezt, mára megbékéltem vele, és egy-két mondatot képes vagyok kipréselni magamból. Ennek ellenére általában egyedül ücsörgök a hajó különböző pontjain. Gondolkozom, néha papírra vetem, hogy mire jutottam, és egyre csak tervezgetem, hogy mi lesz velem ez után az út után. Az ásványvizemet kibontva különös vágyat éreztem arra, hogy visszautazzam az időben, és megmondjam az apámnak, hogy csalódtam benne. És ami azt illet, édesanyámban is legalább annyira. Hogy lehettek eddig ilyen kegyetlenek, hogy megfosszanak ettől a gyönyörtől?! Ha az élet legalább egy ilyen élvezetet tartogat még számomra a zene élményén kívül, akkor komolyan fontolóra kellene vennem, hogy többet nem térek vissza a szülői házba. Új életet kezdhetnék valahol máshol, ahol nem ítélnek meg a szüleim alapján, és még csak hírből sem ismerik a nevem. Egy félmosoly kúszik az arcomra, ahogy elképzelem magam egy másik helyre, egy másik időben.

Aztán, ahogy felpillantok az ásványvíz mellől összeakad a tekintetem egy velem szemben ülő fickóéval. Ugyanolyan magányosan ül a pult másik végében, de valójában ő is máshol jár. Kivéve akkor, amikor összenéztünk. Akkor egy kicsit mind a ketten kiszakadhattunk a magunk gondolatai közül.