Eura&&Del

Az ébresztőóra valahogy úgy döntött, hogy meghosszabbítja az alvásidőmet, amit a migrénes fejfájásom miatt illesztettem be a napirendembe. Mondjuk sosem voltam szívbajos, szóval most sem kezdtem el kapkodni. Mégis mit csinálhatnak velem az óceán közepén? Kiraknak egy lakatlan szigeten? Az ébredés utáni szertartásaimat nem vagyok hajlandó megbontani, sőt, ez nálam szent és sérthetetlen. Szépen kifésülöm a hajam, a sminkemet tökéletesítem, miközben a kabinomban lévő kis kávéfőzőn lefőzöm magamnak az isteni nedűt. A sminkem tökéletesítése után az egyenruhám felvétele maradt. Ma valami csajjal fogok együtt puciválni, akivel eddig még nem találkoztam. A kötényt majd csak a konyhában kötöm fel, addig még ráér. A kávém lefőzése után szépen beízesítem magamnak, majd a fürdőmbe megyek, bekapcsolom a szagelszívót, s rágyújtok. Azért egy valami biztosan az idegeimre menne – ha a cuccaimnak dohányfüst szaguk lenne. A kis ketyerébe fújva a füstöt, néha bele-belekortyolgatok a kávémba. Nah, még csak most kellene odaérnem. Semmi gond, pár perc késésbe még senki nem halt bele ez idáig. Vagy csak nem reklámozzák a dolgot.
Beveszek egy rágógumit, még egyszer leellenőrzöm magam a tükörbe és már indulhatok is. Igazából a tény, hogy én, aki világ életében azt csinált, amit akart, le vagyok korlátozva, időben és térben is, kissé furcsa nekem. Bár be kell vallanom őszintén, hogy nincsen ellenemre a dolog. Kellett már egy kis változás és nekem is fel kell nőnöm. Jót fog ez nekem tenni, csak szokjak hozzá a munkához és az időbeosztáshoz.
Belebújok cipőmbe, beveszek egy mentolos rágót – szeretem a rágót, megnyugtat a rágózás -, majd meg is indulok a munkahelyem felé. Nem sietem el a dolgot, de azért igyekszem egy kicsit. Néhány perc késés még elegáns, de túl hosszú idő, már hanyag. Az nem szeretnék lenni.
- Montgomery szolgálatra jelentkezik! – lépek be a helyiségbe, s egyből le is akasztom a fogasról a kötényem, hogy felköthessem. Egyből ki is szúrom a várakozva ücsörgő nőt, feltételezéseim szerint, ő lesz ma a munkatársam. Naná, hogy nem kezdte el nélkülem, miért is tette volna? Odamegyek hozzá, s kezet nyújtva felé bemutatkozok neki. Hát legyünk már illedelmesek. – Delilah Montgomery, gondolom, ma te leszel a partnerem! – mosolygok rá halványan, s hangom legalább olyan, mintha valami hatalmas küldetésről lenne szó, amiben egymásra számíthatunk ma. Nah, hát most olyan katonás hangulatom van, baj? Azonban egyből letegezem, mert egyrészről nagyon szimpatikusnak néz ki a kis vörös, másrészről pedig nem kenyerem magázni a kollégáimat. Még néha az utasoknál is gondot okoz megszokni. Nem tudom, én valahogy tegezős típus vagyok. – Kezdhetünk? – kérdezem még meg tőle, majd kissé megigazítom copfom, amiből akármit is csinálok, minduntalan előbujkálnak tincsek. Mondjuk, én szeretem, mert szexin rendetlennek – de nem hanyagnak – néz ki tőle.

Eura&&Del

Az évek során már alaposan hozzászoktam ahhoz, hogy mindenki megnéz. Nem, nem a rossz értelemben, sőt, kifejezetten jó értelemben. Még csak azt sem mondhatnám, hogy ez akkor kezdődött, amikor elindult nőiesedésem. Anya szerint már kicsinek is minden figyelem középpontjába kerültem, s amint beléptem egy helyiségbe, az emberek valahogy nem tudtak nem velem foglalkozni. Kommunikációs munkát jósoltak nekem. Azonban valahogy még nem találtam meg a nekem való szakmát. Ennek az egésznek sosem láttam hátrányát, sőt, én szeretem, ha velem foglalkoznak, mert hát megérdemlek minden dicsérő pillantást és gondolatot. Nekem ez a felfogásom.
Természetesen nem vagyok idióta, most is észrevettem mind a hölgyemény, mind a bent lévő egyéb személyzet pillantásait, de már olyan természetesen fürdőzöm az ilyesmiben, hogy nem lehet tudni, nem látom, vagy csak nem törődöm vele. Lazán mosolygok Eurára, miközben bemutatkozik. - Örülök, hogy megismertelek! - mondom és ha már itt tartunk, akkor én sem állhatom meg, hogy egy röpke pillantást vessek rá, hiszen megérdemli, igazán kellemes látvány. Mindig is szerettem a vörös hajat. Olyan vad és mutatós - már ha szépen van gondozva. - Köszönöm! - mosolyodom el, mikor feltűzi a névtáblámat. Milyen menő már, nem? Saját tábla, a nevemmel. Szép és fényes, tetszik.
Elmosolyodom figyelmeztetésén, majd a mentegetőzésen. Párat forgatok a rágón a számban, majd megszólalok. - Magam is úgy terveztem, hogy kidobom, mielőtt kimennék - Leellenőrzöm, hogy a kötényemben lévő jegyzettömb üres oldalra van e lapozva, s hogy fog e a toll, majd az oldalsó tükörhöz lépek, még egyszer végignézek külsőmön, végül egy papír zsebkendőbe teszem rágógumimat és a szemetesbe dobom. Az egyik kukta, vagy tudom is én hogy hívják ezeket, kicsit tovább legelteti rajtam a szemét, mint kellene, s sikerül kezével lesodornia egy edényt a pultról. Az edény bár üres volt, de szép kis csörömpölést eredményezett. Éppen csak szám sarka emelkedett meg a halvány mosolytól, miközben a séf hatalmas szidásba kezdett, a húszas évei közepén járható srác pedig nem győzte behúzni fülét, farkát és elnézéseket kérni. Nem vártam meg, hogy kap e valami büntetést, Eurához léptem és rámosolyogtam. - Ideges vagy? - kérdeztem tőle pótcselekvéseit látva. Én is tele vagyok ilyesmikkel, szóval van bőven tapasztalatom, bár ismeretleneknél a jelentését nem tudhatom. Alapvetően annyira nem is érdekel, de most már csak együtt fogunk dolgozni, órákon keresztül, szóval. Valamilyen furcsa késztetéstől vezérelve felemelem kezem és Eura egy tincs babahaját a füle mögé simítom. Alapvetően a saját hajam szoktam mindig igazgatni, de most olyan jól esett ezt megtenni vele. Tényleg nem tudtam miért. Végül könnyedén felkacagtam és színpadiasan magam elé engedve őt, az ajtó felé mutattam. - Csak utánad! Kápráztassunk el mindenkit és lakassuk jól a fehér kesztyűs népeket! - mondtam rákacsintva, s végül el is indultunk kifelé, ki ki a maga szekciójához, hogy a már bent lévő vendégek rendelését felvehessük. Még nincsenek sokan, így minden egyszerűen megy. Nekem nem esik nehezemre bájologni, mosolyogni, csilingelve kacagni, ha éppen bókkal jutalmaznak, vagy viccet eszközölnek az unatkozó utasok. Ezekhez már mind alkalmazkodtam anyámék köreiben. Héy, én ezt élvezem, hiszen nem olyan személyeskedő, mint amikor mi adtunk partit, éppen csak felületes, de mégis intézkedhetek és figyelmet kapok és adok. Igen, nekem ez tetszik!

Eura&&Del

Az este szépen halad előre, én egymás után veszem az asztalokat. Kedvesen elcsevegek azokkal, akik ezt igénylik és szófogadóan hallgatok, ahol erre van szükség. Ugye milyen ügyes kislány vagyok? Talán azért, mert közel a szárazföld ahhoz, hogy tarthassak a kirúgástól, vagy ilyesmi. Igazából szeretek fontoskodni és ez éppen egy nekem való meló. Lehet azért is tetszik ennyire, mert ezzel borsot törhetek anya orra alá, még akkor is, ha erről jószerivel csak én tudok. Annak ellenére nagyon tetszik az, ahogy egy-egy férfi néz rám, tetszik, ahogy az idősek „kisasszonynak” hívnak, az egyik idősebb úr például ódákat zengett a nevemről, hogy utoljára fiatalkorában találkozott Delilahval, az első szerelmét hívták így. Persze ezen a felesége csak kedvesen mosolygott és boldogan elújságolta, hogy az ő férje milyen nagy kujon – ez a szó egyáltalán használatban van még? – volt fiatalnak, de hogy ő megszelídítette őt. Édes egy pár. Mindenki ilyesmi megöregedésre vágyik, nem? Mondjuk én képtelen lennék egy örökké tartó igenre, de azért jó nézni őket és nálunk a mosolyom legalább tényleg őszinte.
Két óra, szinte folyamatos pörgés után, végre szólnak, hogy mehetünk pihenni. Már nagy örömmel veszem, mert a lábam kezd sajogni és egy cigaretta is jól jönne. Az egyik asztalomnak még megígértem egy újabb kör italt, így azt még elintézem, érdeklődöm, hogy szükségük van e még valamire, majd miután onnan is felszabadulok, elindulok kifelé, ahol legnagyobb meglepetésemre Eura és két kávé vár. Az egyiket talán nekem csinálta? Aztán észreveszem, hogy mi az, ami nem stimmel a képletben. Az ott vodka? Elvigyorodva lépek közelebb. Nem, ez most nem a szemét dög vigyorom, aki ki akar szúrni valakivel, sokkal inkább a „rajtakaptalak, te kis csalfa” – azt hiszem, rám ragadt az idős házaspár modora, jaj… - mosoly ez, amivel barátságosan közeledek felé.
- Hát te? Csak nem iszol szolgálat közben? – kérdezem tőle a mosolyommal, miközben közelebb sétálok hozzá, majd a kávékra mutatok? – Az enyém? – kérdezem tőle, s ha igen a válasz, akkor még meg is köszönöm neki, s az egyik polcról leveszek egy kis mézet, majd belecsöpögtetek belőle a kávémba, ameddig még forró, elkeverem benne, majd felöntöm tejjel. A kávé illatát mélyen beszippantom, majd Eura felé nézek. – Kijössz dohányozni? Vagy inkább kettesben maradsz a haveroddal? – kérdezem tőle pimasz vigyorral az üveg felé biccentve, s kávémmal a kezemben megindulok a dohányzóhelység felé, reménykedve benne, hogy ő is jön majd. Útközben a kötényem lecsavarom magamról és felakasztom a fejére, a polcomról pedig elveszem a cigim és a gyújtóm. Odabent felpakolom magam az egyik asztalra – valahogy nem szeretek széken ülni, az olyan snassz… - és keresztbe rakom lábaim, kicsit megigazgatva a szoknyát, ami nem bizonyul túl hosszúnak, de hát most a dekoratívságunk a lényeg, nekem pedig semmi bajom a rövid szoknyákkal. Rágyújtok, s mélyet szippantok a kártékony anyagokkal tele tömött szálból, majd nagyon lassan, éppen csak ajkaim között szivárogtatva engedem ki, fejem kicsit hátravetve, s szemeim félig le is csukódnak, hiszen nagy élvezet végre nikotinhoz jutni két órányi robotolás után.

Eura&&Del

Mulattat az, ahogyan Eura reagál arra, hogy "rajtakaptam". Mondjuk nem is igazán tudom, hogy mi zavarja pontosan. Az, hogy észrevettem, vagy én magam. Meglepően kedves tőle, hogy kávét csinált nekem, hiszen az emberek általában pihenés gyanánt többnyire.... pihenni szoktak. Nem pedig lényegében idegen kollégáiknak kávét csinálni. Mindegy, azért biztosan vérré fog válni bennem, jót fog tenni. Ajkaim sarkából azért nem maradhat el a mosolyka, nem is igazán szeretem, ha nem fölfelé görbülnek ajkaim szélei, hiszen tisztában vagyok vele, hogy jól áll ez nekem Meg amúgy is, minek is leplezzem, amit érzek?
Alkoholra most kevésbé vágyom, viszont az extrás cigim, ami a kabinomban vár, eléggé csábító. Szoktam néha a sima cigis dobozomba is tenni pár szálat, de most nem tudtam, mi hogy megy még itt, ezért egyenlőre marad a kabinban szívás. Elég az. A kávémat kavargatom, hogy a méz elolvadjon benne, miközben hallgatom Eura szavait.
- Csak nyugodtan, van ezeknek elég, fel sem fog tűnni! De aztán tessék megosztani velem is, ha már éppen erre jártam! - mondom rákacsintva, miközben végignyalok felső ajkaimon, azt hiszem kiszáradtak a nagy rohangászásban. Hiányzik a rágóm is. Szeretek rágózni, kényelmetlen, hogy most nem lehet. Szavaimat mosolyom kiszélesítése követi, s ha az egyik barátnőmről lenne szó, most még játékosan a fenekét is megpaskolnám, amolyan "jól csinálod kislány, legyél merész" biztatás címszóval, de ezt most inkább kihagyom. Nem mintha érdekelne, más mit mond, de már éppen eléggé cigizhetnékem van ahhoz, hogy odakint folytassuk ezt az eszmecserét, már ha utánam jön. Mondjuk miért ne jönne? Fura egy csaj, mintha zavarban lenne...

- Pedig hidd el nekem, a vodka is tud legalább olyan szórakoztató lenni, mint én! Kombinálva velem pedig... - csak felnevetek, majd kieregetek egy kisebb felhőt, mielőtt válaszolnék a következő kérdésére. - Hmmm. nem is tudom... tizennégy, tizenöt évesen próbáltam először. Azóta hol dohányzom, hol nem, attól függ, hogy éppen milyen hangulatom van. - mondom és ez tényleg így van. Az ilyesmi nem tesz engem rabbá, illetve csak bizonyos mértékig. Úgy vagyok vele, miért ne? Valamiben meg kell halni, akkor meg már olyasmit választok, amiben élvezet is van. Sok élvezetes dolgot...
Úgy döntök, hogy nem kérdezem meg tőle, hogy rágyújt e, inkább csak fogom, előveszek egy szálat a sajátomat két ujjammal eltartom, majd a számba veszem az újat és meggyújtom. Az első slukk füstjét kieresztem, majd fogom magam, odaszambázok hozzá, s ujjaimmal felé fordítva a szálat, az ajkai elé tartom, felkínálva, hogy szívjon belőle. Úgy tervezem, oda is adom majd neki utána, de az első szívás az én ujjaim közül legyen. Ha már egyszer tényleg zavarban van, akkor adok is rá egy kis okot, mert úgy viccesebb. Kérdésén pedig felkacagok - Milyen kétértelműen fogalmazol! Amúgy igen is, meg nem is, az egyik barátomnak bárja van és neki szoktam néha kisegíteni. Szóval teliben ilyet még nem, csak hasonlót. - válaszolok neki szerintem eléggé kimerítően, majd úgy döntök, vissza is kérdezek. Kicsit másképpen. - Te mivel foglalkozol? - Hát, ha már ismerkedünk, vagy mi, akkor legyen. Persze ezután nem a szüleiről, meg az időjárásról fogok kérdezősködni, de valahol el kell indulni.
Ajkaim széle megint felfelé görbül következő szavain. - Igen, láttam amint nyakon vágta az egyik kuktát, amiért elbambult engem nézve, pedig ő is azt tette! - mondom ezzel jelezve is, hogy nem vagyok meglepődve a dolgon. Ez nem nagyképűség, kérem, ez mindössze csak egészséges önértékelés. Tudom magamról, hogy megakasztom a tekinteteket. Tisztában vagyok vele. Most szédült libának kellene lennem és vihogni, kacarászni, meg elbújni a hajam mögé. Dehogy... Következő mondatára viszont már rendesen reagálnom kell. Beleszívok még egyet a cigarettámba, nagyon lassan engedem csak ki a füstöt, fölfelé, majd elnyomom a csikket a tartójába, s közben félig feltűnően, de inkább csak szemem sarkából végigmérem Eurát. - Nem mintha neked panaszkodnod kellene! - mondom kicsit halkabbra váltva, de csak egy picit, majd vissza a normál hangerőt. Ejj, mennyi praktikám van már. Az ilyesmiket egytől egyig alkalmazom mindenkin. Megfelelő hatáskeltés! A világ legjobb módszere bármire és még szórakoztató is. - Irigylem a vörös hajad! A vörösek olyan szexisek tudnak lenni! - mondom kissé rámosolyogva, majd csak felpakolom magam egy kihelyezett asztalra, keresztbe dobom lábaim és kortyolgatni kezdem kihűlő félben lévő kávémat.