Nagy Bálterem - Nyitott játékrész, a játék fő helyszíne

Megjegyzésére nem válaszolok, csak mosolygok. Legalább van bennünk közös. A közelség viszont amit tanúsít, még ha tényleg itt van a nyakamban, egyáltalán nem irritál úgy, mint az előbbi orosz maca. Sőt, egyáltalán nincs ellenemre. Kíváncsian veszem szemügyre az arcának bájos profilját, és szó szerint elsiklik a szemem előtt a tény, hogy ő maga is engem tanulmányoz.
- Akkor maradjatok csak szépen a pult mögött - azt persze mondanom se kell, hogy ezen az estén én ideláncolom magam és ahhoz, hogy valaki hozzájuk érjen, rajtam kell előbb átgázolni.
Cara kacsintása láttán tagadnom se kell, hogy zavarba jövök. Szinte azonnal Feliciára pillantok, mintha legalábbis az anyám lenne, akinek így próbálom a tudtára adni, hogy nem értem mi folyik itt.
A megérkező idegen csak egy pillanatra tudja elterelni a figyelmemet, de máris Cara-val foglalkozik és mosolyodok el, mikor ismételten rám pillant.
A hangosan dübörgő zenét viszont nagyban legyalulja a fegyverropogás. Mintha a szenzoraim jeleztek volna, már nyúlok is az övem felé, amiben mindig ott tartok egy glockot. Nem azért, mert olyan sűrűn használnám, szimplán megszokásból. Fegyvert viselő egyenruhás vagyok, jogom van hozzá, hogy bármikor, bármilyen körülmények között legyen nálam fegyver.
Azonnal hatásba is léptetném, mikor az a szutykos r*banc leüti Feliciat, és már indulnék is felé, hogy leszereljem csakhogy elcsípi Carat. Ekkor döntök úgy, hogy inkább maradok állva, mivel az a nyálas képű amerikai is megjelenik. Tudtam én, hogy valami nem stimmel egyikkel se. Túl sokat láttam már életemben ahhoz, hogy ez ne tűnt volna fel. Végül engem is földre kényszerítenek, és ha nem akarom, hogy valami hülyeséget csináljanak bárkivel is, kénytelen vagyok cselekedni. Lehet, hogy ezzel megtörik nem csak a férfiú-i, de a katona büszkeségem is, de szépen lassan a földre hasalok. Igyekszek úgy helyezkedni, hogy a dögcédula a nyakamban és a pisztoly ne legyen látható, de egyelőre mindvégig azért imádkozok, hogy Cara ne csináljon valami hülyeséget.
A pult alja teljesen üveges a design miatt, így pont rálátásom van a lányra, kinek igyekszem a tudtára adni, hogy maradjon nyugton és ne csináljon semmit csak azt, amit mondanak neki.
Nem arról volt szó, hogy egy terroristákkal teli hajóra jövök! Vagy pont ez volt a lényeg? Na jó ebbe belegondolni is fejfájdító.

A bárpultnál ülve kemény tekintettel hárítom el az édes csábítást az alkoholra, nem, amíg itt vagyok szolgálatban, addig nem szokásom elbódítani magamat, hiszen figyelni kell a műszerekre, az áramlatokra, a viharokra, és még sorolhatnám, mindehez józan fej kell. Így visszatartóan intek, és lecsukom a poharam tetejét, mielőtt a mixerlányok egyike óvatlanul feltöltené mondjuk rummal. Egy pillanatra visszatekintek az asztalomhoz, a kapitány egyátalán nem vett észre, teljesen belefeledkezett a model-lányba, így nem érzem úgy, hogy mindenképpen meg kéne zavarnom az idilli csevejt. Különben sincsen itt rám szükség, ha ő itt van, akkor visszamegyek a hídra. Éppen ezen tűnődöm a nagy hangzavarban, amikor mindent kettévág a géppisztolyok ugatása, és a kirontó kettősből Nadia jobblétre szenderíti Feliciát. Ezen már megakad bennem a korty, és szinte azonnal mozdulok, mindig is az ilyen helyzetekre voltam felkészülve, tengerészgyalogosként terrorista ellenes mentőakciókban vettem részt, kár, hogy most csak egy 45-ös van nálam, gyakorlatilag esélytelen fegyver az ismétlőkkel szemben. Óvatosan sasszézva kerülök ki pár vendéget, hogy félúton legyek a kinti folyosóhoz vezető úton, tehát valahol a pult végére hagyom sodorni magam, mégis kiváncsi vagyok rá, hogy mi sül ki a dologból. A pult végénél aztán a közepén álló Dereck rámfogja a mordályt, amire azonnal biccentek, a két kezemet a tarkómra helyezve elkezdek összezsugorodni, ám amikor már teljesen a pult takarásába kerülök, még kilesek, hogy mennyire figyel rám, és amint konstatálta, hogy elkezdtem teljesíteni a parancsot, és elfordította a fejét akár egy kicsit is, tigrisbukfenccel vetem ki magamat a folyosóra, ahol meg sem állok, szaladok tovább egy nyitott ajtó felé, ahol remélhetőleg be tudom vetni magamat. A legjobb lenne egy férfi wc. Ha ez most még nem lehetséges, akkor sem hasalok le, csak legugolok a pult mögé, és onnan várom az alkalmat. Itt és most nem szabad hősködni, mert lepuffantanak, mint azt a szerencsétlent azzal a jó csajjal.

- Christabell, Felicia, Cameron, Will -

Sosem akartam akciófilmben szerepelni, vagy jelen lenni New Yorkban, amikor megjelennek az UFO-k vagy beköszönt az Armageddon vagy bármi, épp ezért soha nem is gondolkodtam még azon, mit tennék, ha épp mondjuk egy luxushajón lennék, amikor pár patkány úgy érzi, hogy csinál egy kis balhét és megtámadja az utasokat. Épp ezért lepődök meg annyira, amikor épp, hogy elmondom aranyosan a tisztnek, hogy nyugodtan ihat, mert nem történhet semmi baj, és erre valami őrült a plafont kezdi lőni gépfegyverrel.
Tanácstalanul pillantok körbe a pultnál ücsörgő/ácsorgó embereken, nem-e tudja valaki, hogy ez a műsor része vagy mi van, de aztán előront az a repedtsarkú orosz lidérc és azonnal le is üti Feliciát. Még a mozdulatra való kényszer se tud bennem megkezdődni, hogy segítsek neki, máris a hajamba markol az a nyomorult, én pedig sziszegve kapok a marka után, hátha le tudom fejtegetni a hajamról a göcsörtös, ótvaros ujjait.
-Jól van, értem tépés nélkül is!- förmedek a nőre és ekkor pillantok csak fel, mikor is szemem elé kerül az a... hát jelen pillanatban mondanám árulónak is, csak az a baj, hogy nem árult el konkrétan a szomszéd pultos srác, vagyis, aki pár perce volt. Az érzés, ami bennem kavarog körülbelül olyan, mintha megcsaltak volna. Az imént még hősiesen a segítségemre sietett, flörtölt velem és vigyorgott, most pedig úgy szól oda nekem, mint valami kutyának. Összeszűkült szemekkel figyelem a pasit, közben lassan letérdelek és elhasalok a földön. Kicsit messzebbről lövés hangja hallatszik és akaratlanul is arra gondolok, hogy nem-e meghalt valaki. Érzem, hogy mindenem remeg és képtelen vagyok gondolkodni. Nem, mintha egy hős típus lennék, de még csak menekülő útvonalat se tudok kigondolni, mert az agyam nem jut túl a gépfegyveren és azon, hogy itt döglünk meg mindannyian.
Halkan közelebb kúszok Feliciahoz, óvatosan kisöpröm arcából a haját és próbálom bökdöséssel elérni, hogy magához térjen. Szegénynek, ideje nem volt észbe kapni, máris leütötte az a lotyó, akit, ha túléljük ezt, saját kezemmel fogok megfojtani.
Lassan körbe pillantok és csak ekkor tűnik fel, hogy Will is nem messze hasal, a pult másik oldalánál. Pusztán a tudat, hogy itt van nem messze ad némi lelki erőt, így csak erőltetek magamra egy apró mosolyt és bólintok, mikor figyelmeztet, hogy ne csináljak hülyeséget. Eszemben sincs. Ha ő sem mer pattogni, én miért tenném? Egy szaros kis pultos vagyok, semmi több.

Hosszan kívántam még fenntartani névtelenségemet, de a helyzet ezt egyre inkább megnehezítette. Egy idő után azon kaptam magam, hogy szívesebben álltam volna szembe a lánnyal, hogy rámosolyogva enyhítsem szíve bánatát. Hallva, hogy egy férfi volt kedvének megbontója, azon gondolkoztam, hogy lehet az, hogy egy férfi után máris egy másik karjába engedi át magát – mert azt még sem mondhattam, hogy vetette, tekintve, hogy én rántottam. Bevált szokás volt a női társaságokban, hogy miután az egyik férfi átverte, megcsalta, lecserélte őket, hazudott nekik, akkor általánosításokkal élve egy másik hímnemű egyedre már rá sem bírt nézni.
Túl sokszor voltam az a férfi, aki összetörte az első és egyben utolsó éjszakák után a szebbnél szebb és gyengédebbnél gyengédebb női szíveket.
Úgy látszott, ma este én leszek, aki férfitársam mellékhatását kislapáttal takaríthatja.
- Nem is iszol? Akkor, hogy akarod elfelejteni azt a férfit? – kérdeztem érdeklődve, s a kiürített sörös üvegemet az oldalamnál elsuhanó pincér széles tálcájára állítottam. Így mindkét kezem a lány kecses derekára csúszhatott, hogy kedvemre mozgassam a zene erotikus ütemére.
A felforrósodó pillanat egy csapásra véget ért, ahogy lőfegyver süvített át a fülledt éteren. Dobhártyám beleremegett a sértő hangba. Kezeimmel önkéntelenül erősebben tartottam partnernőmet, nehogy megsérüljön, ha folytatása is lenne a golyózápornak.
Érzékeim egy pillanat alatt tompultak el; hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, színes foltokat láttam magam előtt. Szédültem, így a földről meg sem próbáltam felállni.
- Porco Dio – szisszentem fel egymás után többször is, ahogy végigtapogattam az orromat. Arra sem figyeltem, hirtelen milyen nyelven szaladt ki belőlem a káromkodás. Az események magukkal rángattak. S mire ülőhelyzetbe bírtam tolni magam a kövön, addigra a szőke lány nyomott zsebkendőt az orrom alá.
- Kössz, a zsebkendőt – morogtam magam elé. Mintha nem lenne teljesen mindegy, az ingem már így is szarrá ázott. Sajnos megvolt azon rossz tulajdonságom, hogy ha mérges voltam, akkor az egész világra mérges voltam.
Hátravetett fejjel szorítottam orrnyergemet, várva, hogy a vér elapadjon. Saját magam ápolása közben végignéztem Kendallon, hogy ő jól van-e.
- Te megütötted magad?
Kérdésem közben már leszűrtem, hogy nem sérült meg, így miközben válaszát vártam, a pultnál erőszakoskodó egyént figyeltem. A testvéremre fogta a fegyverét és Alessiát rángatta magával. Mi kellett még erre az estére, ha nem egy golyó a fejembe?
Alig bírtam a véremmel. Ha a szeretteimről volt szó, egy egész katonai osztaggal szembe mennék. De nem most.

* Hirtelen minden átmegy idegbajba. A személyzet gépfegyvereket ránt elő mindenhonnan. *
-Ennyire felhúztam őket? * Kérdezem röhögve a másik két fickót, de a röhögésnek hamar vége lesz, mikor a földre rántanak. Szerencsére nem lett semmi gond ebből. "-Ennyi idő szolgálat után, majd egy hajón halok meg nem? Meg a fenét! Lehet, hogy kiöregedtem ebből a sz*rból, de ha már elrontották a vakációm, akkor elronthatom én is az övékét, egyelőre persze nem teszek semmit. Én sem vagyok hülye, hogy agyonlövessem magam. A földön maradok, ahogy mondták. " Fut át az agyamon pár gondolat, majd eszembe jutnak a régi emlékek a kiképzésről. A vizsgán egy teremben ültünk 5-en. Az volt a dolgunk, hogy várjunk, amíg lepontozzák a teljesítményünket. Már eltelt vagy fél óra, amikor hirtelen pár sí maszkos állat ránk rúgták az ajtót. MP géppuskákkal a földre vágtak minket, majd zsákot húztak a fejünkre. Aki nem engedelmeskedett azt ripityára verték. Eltörtek kezeket, lábakat, nem érdekelte őket semmi. Később kiderült, hogy ez is a vizsga része volt, eltört mindkét kezem a végére. Idegesítette őket a szövegem. Hehe, viszont volt egy srác, aki karcolások nélkül megúszta az egészet, mert azt tette, amit mondtak. Csak neki sikerült a vizsga, nekem várnom kellett még egy évet. A lényeg, hogy egyelőre nem teszek semmit, de akkor sem várom, meg amíg megteszik, amit akarnak, ha itt döglök meg, akkor sem. *

Alen & Killian & Me..

"Az életben lépni kell, de mielőtt ezt megtennénk várakozást kell tanúsítani a megfelelő időhöz.."

Nem vagyok egy olyan személy, aki megijed bárkitől, vagy bármitől is, hisz tudtommal nekem nem kell félnem. Inkább a körülöttem lévő személyeknek kellene, mert rájuk tekintve én fenyegetés vagyok, persze most ki is törődne ezzel, amikor buli van? Szilveszter éjszakájánál jár az idő, de még éjfél úgy sincs. Hova is rohanna oly gyorsan az idő? A velem szembe lévő fickót figyelem. Jobbik esetben az ember megijed tőle, de én nem az a fajta ember vagyok, aki retteg mástól, inkább ő félhetne tőlem. Nálam van fegyver.. nála meg nem hiszem, hogy van. Nos végig mondom neki azt, amit akarok, és nem érdekel egy kicsit sem, ha ez nem tetszik neki. Maradjunk annyiban, hogy leeshetett számára, hogy én nem a gazdag "úriemberek" azon fajtája vagyok, aki ugyan be nem szól senkinek, vagy ha igen, akkor csak a szája nagy. Mivoltomnak köszönhetően más vagyok.. gazdagnak látszok kívülről, de koránt sem vagyok az, s hogy miért nem? Mert engem nem érdekel a pénz, inkább szétosztom; mások közt.
-Ficsúr?-Felnevettek.-Köszönöm az ékes megnevezést a társaságra, de azon emberekhez én nem tartózok.-Némi kegyetlenség van a szavamba, ahogy az itteniekre gondolok.-Ahogy gondolod.. Én csak tettem egy ajánlatot neked.-Térek vissza az udvariasabb körökbe.-Jack? Nos jó téged megismerni.. Az én nevem Stefan.. Stefan Redway.-Jegyzem meg, de valahogy nem hiszem el neki, hogy Jack lenne a neve. Pont Jack Deniels? Ez egy ital márka, szóval ne nézzen hülyének!
-Nem volt könnyű felkerülni az biztos, de nekem simán ment.-Kacsintok Killian felé, és ezzel választ is adok számára - legalább is én így gondolom.-Hát.. abból mindig akad egy pár.-Mosolyodom el, aztán figyelem, ahogy egymásközt intézkednek, közben elmulatunk így hárman a továbbiakban..

Az idő közeledik éjfél felé, és a hangulat túlontúl is lelkes.. végig fut a szemem a tömegen, illetve az itt dolgozókon. Furcsa érzés fog el, miközben a maradék italt megiszom a pohárból, aztán a pultra helyezem azt. Ideges tekintettel nézek végig az embereken.. páran el is tűnnek, és egy személy kihoz egy.. zsúrkocsit.. ami egy terítővel van letakarva, míg a tetején poharak, és pezsgők sorakoznak szép sorrendben. Egyszerűen érzem, hogy nincs rendben valami. Túl jól ismerem már az embereket, és nem véletlen az, ami most a kezdetét veszi majd. Felsóhajtva figyelek a két férfira, majd nem sokkal később beigazolódik az állításom. Az egyik személyzeti tag felugrik az asztalra, és lead egy sorozatlövést.. érdekesen pillantok az irányába. Mindenki már rég megrémült, illetve megijedhetett, míg az én arcom nem változik, csak nyugodtsággal szemlélem a férfit, a parancsot viszont nem teszem meg.. nem fekszem még le a földre.
Figyelem, ahogy két vadidegen fickó fegyvert tart ránk.. az egyik elintézi Jacket, vagy hogy is hívják őt.. hisz a földre löki, míg a másik a pult mögül kimászva ránk ordít azzal a feltétellel, hogy feküdjünk a földre. Kérdően pillantok a férfire, miközben az arcom nem változik; nyugodtságot áraszt szinte olyan mértékben, hogy az már idegesítő lehet, de hát én nem félek! Egy pillanattal később megteszem, amit kér.. a fegyveres jelenet nem az első az életemben. Letérdelek először a földre, miközben "érzem a fegyvert a fejemnél", de voltaképpen nincs is ott, hanem a múltamban, az első igaz jelenetnél történt ez, akkor öltem meg az első áldozatom, most is megteszem, ha kell. Végül lefekszem a földre, de kezeimmel megtámasztom magam, és a többieket figyelem, az eseményeket, azt hogy egyeseket elvisznek, másokat a földön tartanak. Valakibe belelőnek.. Lezárom a szemeimet, és mély levegőt veszek.
-Nem lesz semmi gond..-Suttogom a két férfinek, miközben egy valamire gondolok.. még ha meg is halok, akkor is meglépem majd..

A teremre törékeny csend veti magát. Elhal a zene, elfúlnak a lélegzetek, de a némaság másodpercek töredéke alatt megszűnik az éles lőfegyverek hangjától, az ijedten sikoltozó nőktől, hőbörgő férfiak mackós dörmögésétől. Tálcák csörömpölése, üvegpoharak koccanása, sőt, valahonnan még keserves sírás is érkezik.
A második fegyver elsülésével újra félbeszakad a téboly. Egymásnak ütköznek a kifelé rohanó emberek. Kik eddig egymást taposták, most a másik nyakába kapaszkodnak, hogy lábaikon megbírjanak állni. Remegő ajkak közül segítségkérő jajveszékelés bukik ki.
Fiatal lány vergődök bozótba repült kecses fecske módjára. Szárnyait nem mozdulatai, hanem az erőskarú Lincoln töri le. Ájultan hull a fiatal lány a padlóra, partnere lábai elé. A mellette állók mozdulni sem mernek. Még férfinak is könny szökik szemébe, mikor rájön, hogy egy éles, megtöltött gépfegyverrel néz farkas szemet.

Lassan, de mindenki a földre hasal. Néhányan a Hollywood-i székházú akciófilmekből merített leheletnyi bátorsággal gondolkodnak el az ellenálláson. Mind rosszul jár. Nem vizipisztolyok fröcskölik frissítő nedvüket a karakán férfi orcára. Saját vére takarja be a konokarcvonást, amint a fizikailag bántalmazott lány barátja próbál revánst venni a támadón. Kedvese mellett végzi a földön, holtan.

- Aki csak egy rossz mozdulatot tesz, az megdöglik! Nem az elemiben vagyunk, ahol kakaskodni kell! Mi irányítunk, és ha valakinek ez nem tetszik, pillanatok alatt végzünk a nyomorult életével. Világos? Vagy valaki kívánja még látni a szerette szeméből kihunyni az élet fényét, heh?
Lincoln ledobja magáról félúton zakóját, ingének mandzsettáját próbálja felkarjáig gyűrni, hogy semmi ne akadályozhassa, miközben kegyetlenül behajtja, ami Őt illeti.
Partnernője elégedetten figyeli a földönfekvő tömeget.
- Nézd, édes, neked nincsenek milliárdjaid, de az egész Constantine a lábaid előtt hever - nevet fel ördögien, miközben tűsarkújával ügyesen átlavíroz a végtagok között, követve urát. Harisnyatartójából még a női kézben is jól álló rézfegyver kerül elő.

1. Cara, Will, Felicia (és Cameron):

Nadia kíméletlenül rúg még egyet a földön elterülő Feliciába. Mit sem gondolva róla, hogy a pillanatnyi eszméletvesztés tompasága már elmúlt, így a lány jól érezheti, ahogy a tűsarkú hegye két bordája közé fúródik.
Nadia következő szavaival már Willt célozza meg, de szorongató ujjai továbbra sem csúsznak ki Cara hajából - úgy igyekszik a földre kényszeríteni a pultoslányt.
- Nem beszélgetni, különben egy-egy golyócska megnémítja a beszédközpontotokat. Lenni világos?
Cara arcával még feltörli a padlóra locsolt vörösbort, végül kisétál a pultból, ahol megvárja, hogy a pult körül ülők a földre heveredjenek.
Nadia végül Dereckhez fordult, akinek így elvonja a figyelmét. Még csak most kezdődött az akció, de máris két holt ember hever a földön, többen megsérültek, és egy férfi megszökött. Dereck figyelme azonban egész máson jár. Tébolyult főnöke, Lincoln megszegett szava tereli el gondolatait.
Mégsem úgy sül el az este, ahogy gondolta?

2. Alen, Stefan, Killian:

- Van nálatok valami érték? - guggol le Asif a három férfi közé, és míg először Killian vállába vágja hosszú csövű fegyverének halál leheletű száját, azt követően Alen és Stefan ingjének nyakába kap bele, hogy felrántva őket, megnézze magának a két jóvágású férfit. Mind pénzért jöttek a hajóra, s az utasok mindegyikéről azt feltételezik, hogy esténként dollárban fürösztik arany testüket.
- Kérem az órákat. A gyűrűt.. - bök az egyik férfi felé, akinek karika gyűrű van kézfején. Ahogy Dereck felé int, ő is megérzi a bizonytalanná váló helyzetet. Minél gyorsabban igyekszik begyűjteni az értékeket. Ha fuccsba menne a terv, ne térjen vissza üres kézzel. Valamiből élnie kell a következő üzletéig. Ez a három férfi pedig pont elég hozományt ígér neki.

Asif felmászik a pultra, miután begyűjtötte zsákmányaitól a pénzre váltható csecsebecséket.

3. Tito és Trish

Tito már az orrát fogta, s szabad kezével próbálta vérét tartóztatni, mikor a mellé keveredő nő, Vanda Reavis megsajnálta a szép vonásokkal megáldott olasz fiút.
- Valaki... mondjuk te - bökött fegyvere végével egy nőre a táncparketten, aki a legközelebb feküdt Titohoz.
Talán ez volt az utolsó vacsora kegyelmének íze. Mielőtt megölte volna a fiatal srácot, még fájdalmát és kellemetlenségét igyekezett csitítani.
- Hogy hívnak? Igazából teljességgel mindegy, bögyöske... szépen szedsz egy zsebkendőt, és elállítod azt a vérzést. Mielőtt ideájulok ettől a mennyiségtől.
Fiatal vonásai ráncba futottak, s még mielőtt tovább indult volna, megvárta, hogy Trish teljesítse parancsát. Persze közben nem küldött aggodalmas pillantásokat Titonak. Inkább stagnálta a helyzetet, hogy a mai estén is sármos fiatalemberek vesztik majd fejüket.

3. Nate, Charlotte
A férfi továbbra is ráfogja fegyverét Charlottera: - Gyerünk, szedd a lábad, mozgás, egy-kettő. – Majd hátrapillant Natere, aki olyan lelkesen ajánlgatja magát.
- Egy férfi? Legyen, legalább te leszel az első a körben, gyerünk, Te is a nő után, mozgás, szedd már a lábad! – Szól rá dühösen, és lök is egyet Naten, ha a férfi nem akar megindulni. Ha megindulnak, akkor feltereli őket a színpadra.

4. Alessia , Maximo:

Mikor Maximo megmozdulna, hogy visszatartsa Alessiát és megvédje őt, Dustin a puska nyelével behúz egyet a srác arcába, majd tovább rángatja a lányt.
- Szedd a lábad, mi lesz már, nem érünk rá egész este! – Ezzel feltereli a lányt a színpadra, és belöki annak a közepére, majd odaáll mellé, elég szorosan, és a fegyver csövét az oldalába vágja. Füléhez hajolva belesúg.
- Nyugi cica, ha nem leszel izgága, nem lesz bajod. – Dustin közben még a lány hátán is végig simít.

5. David, Juliette
Lincoln tovább vonszolná magával Juliettet, nem törődve a vérző Daviddel, mikor a nő segítségét kínálja fel. A férfi felnevet, majd az egyik remegő pincér felé fordul, s miközben egyik kezével magához szorítja a nőt, stukkerével egy golyót repít a remegő pincér fejébe, aki holtan rogy össze mellettük.
- Na babám, rajta segíts. – Röhög fel betegesen, majd ujjait a nő nyakára vezeti. – Mit akarsz segíteni, he? Bibis lett a pasid karja? Úúú biztos fájhat neki, mindjárt lövök a fejébe is egy golyót, ha nem fogod be a pofádat. Nem kórházban vagyunk, hogy szexi nővérkét játssz. – Lök egyet Julietten, majd feltereli őt a színpadra.

Mindenki: - Hölgyek, Urak! Pénztárcákat, ékszereket elő, a kollegina körbejár, kérem helyezzék értékeiket a zsákba. – Ezzel Vanda, a szőke terrorista meg is indul egy széles nyakú zsákkal, hogy összeszedje mások értékeit. Lincoln közben maga is a színpadra sétál, kezébe fog egy mikrofont, megütögeti a tetejét, majd ha látja, hogy működik, a következőeket mondja:
- Figyelem, figyelem! Ezen csinos hölgyekért ettől a perctől fogva licit indul. Meg azért a tengerészért is. – Bök mutatóujjával Natere.
- Gyerünk, ki ajánl értük többet? A következő bankszámlaszámra kérem az összegeket, minél előbb, különben óránként kivégzek egyet. Értve vagyok? – Közben projektoros vetítővel kivetítik a színpad fölé a bankszámlaszámokat.
- Ha valaki segítséget akarna kérni, felrobbantjuk a hajót, és mindenki meghal, értve vagyok? – Lincoln beteg vigyorral pillant körbe, Dereck, a csapat vezetője kezd ideges lenni, hisz nem ezt beszélték meg Lincolnal…

A fegyveresek közül senki sem veszi észre azt, hogy Willnél van fegyver, ahogy azt sem látják, hogy a férfi közelében a raktárajtó nyitva maradt, amin keresztül kijuthat a folyosóra, ahová Cameron szökött.

Összegzés:
- A következő embereket terelték a színpadra: Juliette, Alessia, Nate, Charlotte !
- A fő pultnál a következőek vannak : Will, Cara, Felicia, Cristabell, Maximo!
- Második pultnál a következőek vannak: Stefan, Killian, Alen!

Most mehet pár kör egymás után, arra ügyeljetek, hogy a fegyveresek ott vannak körülöttetek, de lehet halkan sutyorogni/beszélgetni, esetleg kimenekülni, már annak, aki olyan helyzetben van. Váltsatok két kört.

To Cara & Christabell & Will & Max

Egy újabb golyópuffanás, és újra éledek... már amennyire lehet ezt annak nevezni, ugyanis annyira sajog a fejem, hogy nem bírom ki, hogy ne szisszenjek fel ahogy lassan megmozdulok. Valaki bökdös, gondolom próbálja elérni, hogy magamhoz térjek teljesen, így lassan kinyitom a szemem, de forog minden körülöttem.
- Picsába. – szűröm halkan a fogaim között, és összeszorítom a szemeim, majd mikor újra kinyitom őket, észreveszem a közeledő tűsarkakat, amire esélyem sincs reagálni, máris belém rúg, egyenesen a bordáim közé. Hangosan nyögök fel rá, aztán úgy döntök, hogy inkább nem mozdulok, mert azzal csak fájdalmat okozok magamnak.
- Most ez mi a franc? – suttogom, ahogy kezdek képbe jönni és Cara felé nézek. Nem vagyok egy ijedős típus, de az a helyzet, hogy jelen pillanatban még az én szívem is a torkomban dobog, elég hevesen, ami azt illeti... Életemben nem képzeltem el, hogy egyszer belecsöppenek egy akciófilmhez hasonló jelentbe, mert hát miért pont velem történne ilyen meg?! De hát nem? Dehogynem, a rohadt életbe...
- Ki kell jutnunk innen. – motyogok ennyit Carának, a túloldalon hasaló Willnek és másik vendégnek, majd megpróbálok a könyökömre támaszkodni, de az istenért sem sikerül, akkora fájdalom nyilall az oldalamba. Hallgatom, amit mondanak a mikrofonba, és végignézek magamon. Na nem. Az egyetlen ékszerem, ami van, ez a kibaszott gyűrű, ami még az anyámé volt. Nem létezik olyan dolog, ami miatt ezt odaadom. Mielőtt odaérne a zsákkal az illető, lehúzom az ujjamról és a számba veszem. Nincs zsebem, így kénytelen vagyok elrejteni ott, csak le ne nyeljem, mert nincs kedvem... khm.
Licitálni? Atya ég... Még jó, hogy nem én vagyok a színpadon. Különben én lennék az első, aki meghalna, ugyanis értem nem sokan licitálgatnának, az holt biztos...

✖ NOTE: --- ✖

Nem mondom piszkosul örülnék neki, ha legalább fogalmam lenne arról, hogy mi folyik itt. Nem arról volt szó, hogy "tyű micsoda luxusban lesz itt részünk és még a hátsónkat is kinyalja a személyzet?" Ezzel szemben mi van most? Vagy a földön hasal az ember, hogy mentse az életét vagy, mert már nincs mit menteni rajta. Fergetegisztikus, tényleg!
Igyekszek a lehető legjobb tudásom szerint felmérni a helyzetet. Szemmel tartom nem csak a két lányt a pult mögött, de a merénylőket is. Igyekszek megsaccolni innen padlócirkáló üzemmódból, hogy hányan lehetnek és ki merre, hány méterre. Elég elkeserítő a helyzetünk, ezt felesleges lenne tagadni. Én természetesen az első adandó alkalmat meg fogom csípni, hogy valamit tehessek az életben maradásunk érdekében, de senki biztonságát nem tudom garantálni ilyen formában. Pisztolyt nem ránthatok, mire mennék egy kis glockkal számtalan gépfegyver és más-más fegyverrel szemben? Semmire...
Tekintetem remélhetőleg találkozik Caráéval és Feliciáéval, és ha ez tényleg sikerül, igyekszek a tudtukra adni, hogy most megyek. Lágy tekintettel kacsintok Carára, mint egy lehetséges búcsú. Mert igen, kitudja, hogy kijutok-e innen élve, vagy ha igen akkor vissza.
Kihasználva az első adandó alkalmat, mikor mindenki a színpadon álldogáló és ott kiabáló emberre figyel, én már pattanok is fel, hogy a mellettünk lévő nyitott raktárajtón át távozhassak. Nem bravúrozok, nem játszom el a királycsávót, csak rohanok és rohanok, ahogy a lábam bírja. Nem érdekel, hogy hányan jönnek utánam, vagy lőnek majd rám, én csak rohanok, hogy megkereshessem azt a szobát, ahol a főkapcsolók rejtőznek. Hogy mi a terv? Nemes egyszerűséggel meg kell próbálni lecsapni az áram ellátást, hogy az egész hajó sötétségbe burkolózzon. Így nem hiszem, hogy nekiállnak mészárolni, hisz akkor saját magukban is kárt tehetnek. Ami pedig a tartalék generátorokat illeti... el kél majd egy kis segítség. Remélhetőleg az a jómadár is a közelben van, aki még az akció kezdetekor ugyan ezen az útvonalon távozott.

Felicia, Will, Maximo, Christabell

A földön eszembe jut egy csomó "mi lenne, ha...?" kérdés. Például, mi lenne, ha olyan belevaló nőszemély lennék, mint Lara Croft? Leütném az orosz kurvát, elvenné a mordályt tőle és szempillantás alatt lelőném az összes rohadékot. Aztán, mi lenne, ha csendben elosonnék valamerre? Oké. És utána? Mi lenne, ha megpróbálnám Derecket hátra csábítani, miután elő adnám, hogy az utolsó kívánságom, hogy szórakozzunk egy kicsit? Nem olyan pasinak tűnik, aki a feladatát ilyen könnyen szem elől tévesztené. Na és... ott aztán, a raktárban? Nem vagyok G.I. Jane, se Lara Croft. És mi lenne, ha tudnék teleportálni? Nem tudok. Kilőve.
A sírhatnék kerülget és ahogy belegondolok, hogy most már két hullánk is van, még a hányinger is kerülget. Persze, láttam én már holttestet, mikor a klubban valami barom túladagolta magát a budiban, de az a saját hibájából halt meg, nem terroristák miatt. Ezek meggyilkoltak két embert! És miért? Pénzért? Ékszerekért? Jut eszembe, értékek. Imádom a csüngőket, úgyhogy rajtam van mit találni. Legalább el lesznek foglalva velem egy ideig. Remélem, Dereck lesz az... hátha jobb belátásra tudom bírni. Mindenkinek van szíve. Mindenkiből elő lehet hozni a normális embert. Talán belőle is. Az orosz kurvában viszont kételkednék...
Felinek bólintok a "ki kell jutnunk innen" közleményére -bár nem tudom, hogy akarja kivitelezni-, majd Maximora lesek, végül Willre pillantok. Látom rajta, hogy készül valamire. Felméri a terepet, aztán rám néz és kacsint. Pillanatok alatt kiül arcomra a félelem és a kétségbeesés. Mi van, ha lelövik őt is? Idióta pasik! Mi a fenének kell hősieskedni? Maradna nyugton a seggén, de nem. Ő felpattan és kirohan. Én viszont, ahogy követem tekintetemmel, kiszúrok a pult alsó polcán egy nagykést, amivel a citromot szoktuk szeletelni. Meg kell szereznem, hogy legyen valami fegyverem. De csak motozás után. Addig gyorsan, amíg se Nadia se Dereck nem figyelnek, rádobok egy konyharuhát és hagyom, hogy ott lapuljon.

Alessia, majd Cara, Will, Felicia, Cristabelle

Miután már épp lenyugodtak volna kedélyeim azután a tuskó után, aki Alessiát molesztálta, s végre, ismét válthattam volna néhány szót a hosszú viszont nem látás után, hogy megbeszéljük az Olaszországban történteket, hirtelen puskaropogás törte meg a csöndet, pillanatok alatt katasztrófa övezetté változott a hajó szórakozásra alkalmas helyszíne. Összerezzentem a lövésektől, s mikor oldalra kaptam a fejemet, láttam, hogy fegyveresek rohanják le a termet, kik korábban pezsgővel kínáltak, azok most éles lőfegyverekkel hadonászva próbálták a vendégeket földre kényszeríteni.
Minden túl gyorsan történt, a tömeg pillanatok alatt szétreppent, láttam, ahogy az őrök holtan rogynak a földre, a nők sikongatva hasalnak el, s megláttam a bátyámat is, amint egy fegyveres megüti, majd határozott léptekkel tart felénk.
Berezeltem, el nem tudtam képzelni, hogy mi a franc történik velünk, nem állt össze olyan gyorsan a kép, csak annyit láttam, hogy gyors lépteivel minket vett célba. Kezemmel automatikusan megfogtam Alessiáét, testemmel próbáltam beállni elé, s igyekeztem úgy lépni elé, hogy védjem Őt. Mikor közelített a fegyveres, hátrálni próbáltam, de nem sikerült, mert pultnak ütköztünk, s magamban azt kívántam, bárcsak visszatekerhetném az időt, hogy elhúzzak a hajóról, Alessiával együtt.
- Ne, bántsd őt, mit akarsz? - Dühösen ráncoltam homlokomat, szívem szerint neki ugrottam volna a fickónak, hogy földbe döngöljem a képét, de mégis csak fegyvert tolt a képembe, s a következő pillanatban megragadva Alessia karját, elkezdte rángatni Őt.
- Hagy békén! - Morrantam fel, de akkorát bevágott az arcomba fegyvere nyelével, hogy azt hittem, menten berosálok a lüktető fájdalomtól. Sikerült kitépnie karjaim közül a lányt, láttam Alessia szemeiben a félelmet, nem akartam engedni, hogy elhurcolják Őt, de amint léptem felé, s kezemet nyújtottam, ismét rám szegeződött az a kibaszott puskacső. Aztán valaki lökött rajtam egyet hátulról, fogalmam sincs, hogy ki volt az, nem láttam, csak azt éreztem, hogy megfejelem a pult szélét. Ekkor már biztos voltam benne, hogy ezek nem szórakoznak, s mikor azt ordították, hogy mindenki hasaljon, én sem tehettem mást. Lefeküdtem a földre, pillantásomat Carara szegeztem, meg a körülötte mászkáló orosz kurvára, aztán az előttem hasaló Willre, aki úgy tűnt, mintha nagyon óvatosan megmozdulna.
- Mit csinálsz?- Sutyorogtam hátulról, de már csak azt láttam, hogy villámgyorsan felpattan és elrohan a raktár felé.
- B***d meg.. - Morogtam halkan, veszélyes húzás volt, meg is döbbentem, én biztos nem mertem volna ezt megtenni, mikor éles lőfegyverekkel cikáznak körülöttünk. Tekintetem ismét a színpad felé emeltem, s láttam, ahogyan felsorakoztatják oda a lányokat, köztük Alessiát is. Nagyon aggódtam érte, s mikor meghallottam az őrült fazon szövegét, ökölbe szorultak az ujjaim.
- Rohadék...- Sziszegtem, s próbáltam én is felállni a földről, remélve, hogy nem kapok golyót a hátamba. Pillantásommal oldalra néztem, tudni akartam, hogy a bátyám jól van-e, s ha észrevett, biccentettem felé, hogy velem minden rendben van. Már csak egy gondom volt, Alessiát sehogy sem tudtam megnyugtatni, ilyen távolságból nem. Nagyon féltem attól, hogy bármi baja lesz a lánynak.

A főpultnál

Hason fekve ezen a tetves padlón, eléggé fájdalmas dolog felszegett fejjel nyomon követni az eseményeket Jobbára csak a követlen környezetemet látom jól, illetve egy keveset abból az irányból, amerre elfordítom a fejemet. Nem valami sok. A hangok azonban magukért beszélnek. Elhalt kiáltások, sikítások, sírás. Dörren egy fegyver ismét, az ezt követő elfojtott reakciókból könnyen ki lehet találni, hogy ezúttal el is találtak valakit. Férfit, nőt, csak megsebesült, vagy főbe lőtték…azt már nem is látom. A férfihang mondandója azonban egyértelműen dübörög végig a termen. Nekem ugyan eszembe sem jutna hősködni. Mégis mivel? A dekoltázsommal fegyverezzek le mindenkit? Filmekben még csak működik az ilyesmi, de sajnálatos módon mi nem a filmvásznon élünk, ezt volt alkalmam kevésbé erőszakos helyzetekből is már rég megtanulni.
Maradok hát, ahol vagyok, a két pultos lányt és környezetét legalább valamennyire tisztán hallom, és a pultnál strázsáló két fegyveres is túlságosan közel van ahhoz, hogy hülyeségek jussanak eszembe. Mindenesetre arra a felkiáltásra, hogy értékeket a zsákba, kis híján felnevetek. Komolyan? Most komolyan?? A hajó indulása után nagyjából egy héttel húzzák elő ezt a kártyát, ahelyett, hogy a partraszállás előtt vinnének mindenkit és mindent, aztán uccú neki a parton? Kíváncsi vagyok, mi a menekülőtervük. De tényleg. Nem mintha a szakértője lennék a dolgoknak, de ha csak nem vették meg az egész hajót – márpedig, ha a pénzért csinálják, akkor mégis miből? -, csak idő kérdése és szorulni fog az a bizonyos hurok a nyakuk körül. Szinte csak ki kell várni. Mindenesetre a fülbevalóimtól kelletlenül megszabadulok, és ha már úgyis letaperolnak mindenkit, remélhetőleg annyit még megtehetek, hogy felülök. Majd pont halványpiros ruhával akarom feltörölni a pult környékét, az ékszereket különösebb tiltakozás vagy lelkesedés nélkül át fogom adni, ha ideérnek.
- Jöhetnek a világmegváltó ötletek, kedvesem… - célzom szavaimat halkan Feliciának, akinek a hallottak alapján ugyan csak mehetnékje van, de valahogy én nem látok olyan kiutat, ami a túlélés lehetőségével kecsegtetne. Hát a fenébe, hogy még egy telefont sem hoztam magammal, amennyien vagyunk itt, egy gyors sms-t bárki meg tudna írni, amíg takarjuk...ennyit erről is. Hosszú lesz ez az éjszaka. És jó eséllyel indul majd az életem legszarabb születésnapja címéért is.

Oké. A tervem majdnem úgy sül el, ahogy terveztem. Csak ne lenne ott az a kibaszott majdnem! Mert bár én úgy gondoltam, hogy felajánlom nekik a segítségem és közben esetleg elpöccintek a partiőrségnek egy segélykérő üzenetet, mégse így lesz a dolog. Licitálásra visznek. Kíváncsi leszek, ki a frásznak leszek én annyira fontos, hogy egy kanyit is adjon értem... Megmondom én: senkinek. Lófasz se ismer és a büdös életbe nem is kockáztatna értem senki semmit. Viszont, így legalább belátom majd rendesen a teret és talán még azt is ki tudom majd szűrni, hol a picsába van az első tiszt. Talán, még Willt is ki tudom majd szúrni valahol a távolban. Valahogy a közelébe kellene kerülnöm. Vagyunk itt hárman, akiknek valamilyen formában közük van a tengerészgyalogsághoz. Hátha tudnánk alakítani valamit úgy, hogy lehetőleg minél többen túl éljük ezt az estét.
Miközben a tapló elkezd Charlotte után noszogatni, a nőre sandítok amolyan "sajnálom" tekintettel. Pedig én ki akartam húzni a szarból. Más kérdés, hogy a kihúzás helyett inkább bemásztam most szépen mellé. Járna nekem egy vállon veregetés, azt hiszem.

Lélegzetvisszafolytva várok, közben számolom a túszokat, felmérem, hogy a terroristák hányan lehetnek. Mindkettő csak megközelíthető szám lehet, hiszen vannak még kint is vendégek, nem mindenki jött be az ünnepségre, a hídon pedig bizonyára találok még legénységet. Hacsak a mocskok nem gondoltak erre, és már meglepték a társainkat is. Amikor végre elérkezik a megfelelő pillanat, és teljesen le tudtam görnyedni, jön a tigrisbukfenc, a nagy hangzavarban végül úgy tűnik, senki nem veszi észre a magánakciómat, amivel ki tudtam sietni a folyosóra, így fel sem merül bennem, hogy az egyik utas pontosan lemásolja majd, amit csináltam. Csak egy pillanatra sandítok hátra, ekkor még nem indult el. Gyorsan sietek a folyosón, ekkor már előhúzom a negyvenötöst, áldom a szerencsémet, hogy ez legtöbbször nálam van. Volt katonaként nehezen tudnék sokáig fegyvertelen maradni, bár a puszta testem is egyfajta fegyver. Újabb lövések dördülnek el, majd valaki felsikolt, ekkor a falhoz lapulva megdermedek, bizonyára lelőttek valakit. Nagyot nyelek, ezek nem viccelnek. Továbbindulok, míg végre elérek a raktárhelységig. Belépek, és kulcsra zárom belül az ajtót. Nem takarítószerekért jöttem, de konkrétan a hajó gyomrán keresztül átvágni, öngyilkosság lenne. Az egyik széket középre állítom, felálva rá kiemelem a szellőző paneljét, hogy aztán felhúzzam rá magam. Nem igényel különösebb erőfeszítést, izmaim mégis jólesően nyugtázzák a használatbavételt. Amikor felérek, akkor talán még van akkora helyem, hogy levessem az egyenruhám felsőjét, és felgyűrjem az ingujjamat. Zihálva hallgatom a saját lélegzetvételemet, egyenlőre a hátamon fekve. Gondolkozz! Mielőbb a rádióhoz kell sietni, segítséget hívni. Már ha jó még a rádió. Amilyen szervezettek, talán erre is gondoltak. De jobb ötlet egyenlőre nem jut eszembe. Hasra fordulok, az öngyújtómmal világítva megindulok a szellőfolyosón előre, nagyjából tartva azt az irányt, amely a kapitányi híd felé vezethet. Ha látok mozgást magam alatt, vagy hallok valamit, akkor megállok, és figyelek.

Tito, fegyveres hölgyemény...

A dolgok pillanatok alatt fordulnak rémesből még rémesebbe, nem mondhatom, hogy túlságosan jól szórakoztam az este eddigi részében. Ez volt az eső szilveszter amit majdhogynem szó szerint egyedül töltök...Jó tudom, hogy itt mozog körülöttem több száz ember, nem ez a lényeg. Az elmúlt években vagy Bell vagy David, vagy Killian szolgál társul a szilveszterek folyamán. Erre most, mindegyiket igyekszem elkerülni, ma is amikor megláttam ezt az átkozottul vonzó, gyilkosan gyönyörű kék szemekkel rendelkező bolondot, szinte lebuktam az asztal alá, hogy ne vegyen észre. Szerencsére sikerült mindig úgy helyezkedni, hogy ne kerüljek a látómezejébe. Viszont szabadon vedelhessek, éppen ezért mire az éjszaka kulcsfontosságú eseményéhez a lövöldözéshez elérkezik, már van bennem néhány feles.
Először fel sem fogom a lövéseket, talán éppen azért, vagy csak lassú a reakció időm, nem is tudom... Minden esetre, fáziskéséssel hasalok le a földre, szinte bambán konstatálva a pánikor és a sikolyokat. Nem, én sosem voltam egy pánikolós fajta, és azt hiszem az alkohol is némiképpen befolyásolja, hogy nem pisilem azonnal össze magam. A furcsa az egészben a csend, ami a teremre ereszkedik néhány pillanattal a lövés és a sikolyok után. S ez a csend ébreszt rá, hogy mi folyik itt, és, hogy egyedül vagyok, egyedül ebben a hatalmas káoszban. Emberek szorongatják egymást, s a másik sebeit nyalogatják, nekem meg más sem jár a fejemben, mint, hogy eldugjam a karikagyűrűm és a jegygyűrűm a dekoltázsomba. Mind ezt úgy, hogy a testem alatt viszem véghez a manővert, nem még nem kérték az ékszereket de fogják... mi másért lennének itt. Hülye dolog, mi? Hogy még mindig magamon viselem a gyűrűket annak ellenére, hogy a férjemmel a válási papírokat próbálom aláíratni. S csak ez után jut eszembe, hogy óvatosan körbenézzek. Pillantásom megakad Bellen, a gyomrom görcsbe rándul, ahogyan felfogom, hogy Davidet nem látom. Hol lehet? Istenem... csak nem?
Idegesen pásztázom végig a teret a sebesült David után kutatva. Sehol sincsen... biztos nincs is itt, Christabell egyedül jött. Végigmérem a szőkeséget, s nem messze tőle Killiant is felfedezem a másik pultná. Aggodalmasan pislogok feléjük igyekezve felmérni, hogy megsérültek-e, amíg az egyik fegyveres ki nem szúr magának. Feltérdelek és apró kézitáskámból előhúzok egy csomag zsebkendőt, és az ismeretlen, vérző orrú férfihez csúszok, azt sem vettem észre, hogy nem messze tőlem orrba vágták...
- Hagy segítsek...- Suttogtam az orrához emelve a zsebit.
- Tudom hülye kérdés, de jól vagy?- Pillantásom közben automatikusan a színpad felé terelődik. Remegő kézzel veszem le a karkötőmet, meg a nyakláncomat, s a táskából kiveszem a pénztárcámat és a telefonomat. A telefon kivételével mindent a felém közeledő nő szákjába vagy mijébe dobok. Felpillantok a kivetített bankszámlaszámra, nem mondhatnám, hogy túl sok pénz van a sajátomon, főként mert sokszor még mindig a közös bankszámlát használom...
- Csak egy kérdés...- Mondom a mellettem elhaladó nőnek.- Még is, hogyan utaljunk a bankszámlájukra telefon nélkül?- Nyilván az értékekbe a telefon is beletartozik. Nos, én hajlandó vagyok utalni, de akkor már egy segélykérő sms-t is mellékelek hozzá. Véleményem szerint ez nem akadályozhatják meg. Persze erre így külön nem hívom fel a figyelmet, csak csupán arra, hogy így nem tudnak minket megfosztani a telefonjainktól. Ergo telefon marad, pénz meg a számlára.

- És ezt díjazom is - mosolygok rá. Én se vagyok az a tipikus fanatikus. Tény, hogy szeretek dolgokat és van amit jobban kedvelek a kelleténél, de soha nem jutottam el odáig, hogy szeretetem rajongássá alakuljon. Mondjuk azt, hogy időm se volt rá, hogy annyira beleássam magam valamibe, hogy megvesszek érte s vért izzadva csápoljak mondjuk egy koncerten.
- Ami azt illeti igen - húzom el a szám - ne, ne kérjen bocsánatot! Nem titok. Ma este nincsenek titkok. Egyszerűen a várandós menyasszonyom megcsalt a fivéremmel. És ez már a "második esély" volt a számára, amit eljátszott - vállvonással jelzem, hogy túltettem már rajta magam, nem fogok könnyekben kitörni. De amúgy nem, nem tettem túl magam rajta. Rohadtul nem, és én vissza akarom őt kapni újra a kislányommal együtt, de a férfiúi büszkeségem nem engedi. Épp ezért csábítok minden nőt az ágyamba, aki a közelembe kerül. Egy kis szórakozás, vigaszdíj gyanánt.
- Akkor jó - erőtlen mosollyal kortyolok bele az italomba, ám csak most kezdődik a buli!
Szinte reflexszerűen mozdulok, ahogy Juliette-hez közeledik a fazon. Lehet, hogy szeretem élvezni a nők nyújtotta szolgáltatásokat, csodákat, viszont tahó faszkalap mégse vagyok, így az is adott, hogy a védelmére indulok aminek csúnya kimenetele lesz.
A lövésnél már csak a fájdalom érint rosszabbul. Halkan morranok fel ahogy a vállamhoz nyúlok és pillantok a nőre félve, mit művelnek vele ezek után. Tisztán érzem, ahogy a forró, vörös vér végigfolyik a karomon és egy része a mellkasomon is, majd szépen lassan lucskossá, ragacsossá válik tőle az ingem. Fantasztikus! Csak éljem túl, beperelem az egész kócerájt.
- Juliette! Ne... - szűröm a fogaim között ahogy ép kezemet feltartom, megadás jeleként, majd fintorogva ülök le az egyik székre.
Ismét emelkednék mikor elvonszolja a közelemből a nőt, de kénytelen vagyok ülve maradni. Kib*szott csillagok!
Licitálni? Mi a fene van? Hol vagyunk valami rohadt akciófilmben? Igyekszek tenyeremet teljesen rászorítani a lövésre, de nem megyek sokra vele, az ugyanúgy vérzik tovább.
- Vigye a kártyámat értük! - nézek gyilkosan a licitet tartó fazonra. Igazából nem kis summa van a kártyáimon. Hat kártyán osztottam szét a meglévő pénzem egy részét, szóval attól nem kell tartani, hogy csöves leszek utána. Csak ne bántsák se Julie-t, se a tengerészgyalogost. Nem érdemlik meg.

Úgy néz ki, hogy ez az este tényleg arról szól, hogy csak úgy kimondunk mindent. Végül is miért ne? Én amúgy sem érzem olyan nagy katasztrófának azt a felbontott eljegyzést. Egyszerűen csak a kollégáim túlreagálták és kész. Szerintem butaság volt a részükről, de már itt vagyok, tehát nincs mit tenni. Nem tudtam lelógni a hajóról úgy, hogy ne vegyék észre, és bőven van rá esély, hogy ezzel a pasassal soha az életben nem találkozom többé, ha már eltűntünk innen, tehát... miért ne mondhatnám meg az igazat? A tetejében végül még ő is ezt teszi, ami határozottan szimpatikus lépés a részéről, bár nem lehet valami kellemes az, ami történt vele.
- Értem és... sajnálom, bár ez ilyen esetben nem sokat segít. De azért ott lesz legalább egy gyerek, ő végülis nem tehet erről és biztosan jó gyerek lesz. - halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Nem értek igazán a gyerekekhez, soha nem is értettem, de azért nem úgy fest ez a pasas, mint aki a menyasszonyával együtt a gyerekét is lepasszolná. Persze bármi megtörténhet, főleg mert ezek után nagyon nehéz lehet újra annak a nőnek a szemébe nézni és az se lepne meg, ha a fivére már nagyon rossz sorsot kapott volna "jutalmául", legalább pár istenes pofont, hiába hogy én nem vagyok túlságosan verekedős típus.
Aztán minden rövid idő alatt fenekestül felfordul. A lövések és persze ahogy a finoman szólva is őrült kinézető pasa felrángat a székemből. Nem úgy fest, mint aki csak egy kártya parti erejéig akar maga mellett tudni, főleg miután még David is golyót kap. Persze az orvos szólal meg bennem szinte azonnal. El kéne látni azt a sebet, és próbálom is rábeszélni a pasast, de nem tűnik jónak az ötlet. Felsikoltok, azaz ebből csak a rövid eleje hallatszik, miután a szabad kezem azonnal a szám elé kerül, mikor golyó repül egy pincér fejébe. Kitágult pupillával próbálom magamat legalább nagyjából összeszedni, és még akkor pillantok vissza a közben székre leült fickóra, amikor már a színpad felé tartunk.
- Kösse el... el kell szorítani! - kiabálni nem merek, ha más nem akkor marad a suttogás és a tátogás, remélve, hogy talán le tudja olvasni a számról, hogy mit is akarok. Aztán már nincs mit tenni, követem a színpadra. Nem normális az már egyszer biztos. Sejtelmem sincs, hogy most akkor mi is van. Csak a pénz a lényeg? Azt máshogy is meg lehetett volna oldani, inkább olyan a pasas, mintha nem lenne teljesen... normális. Ez egy nívós hajó, sok lehet a pénzes utas, nem kellett volna ilyen drasztikusnak lenni ahhoz, hogy megszerezzék a kért összeget. Mégse szólalok meg, őszintén szólva nem merek, nem akarom, hogy megint rossz következménye legyen.

Amikor a szüleim befizettek erre a hajóra, semmi másra nem gondoltam, mint háromhónapnyi tömény lustálkodásra, hízásra, unalomra és elvágyódásra. Most a négy dolog közül egyet tudnék kiemelni, ami jellemzi a hajón töltött időmet. Elvágytam innen. Nem csak a Maximoval való találkozás hozott olyan zavart állapotba, hogy szívem szerint úszva indultam volna vissza a bostoni kikötőbe. Nem tudtam nem foglalkozni azzal, hogy éppen fegyvert fognak az oldalamhoz, és erőszakkal ráncigálnak fel a színpadra. Halálra vált arccal egy ideig Maximotól próbáltam segítséget kicsikarni. Nem hibáztattam, hogy nem jött azonnal utánam, mert nem jöhetett. Valamelyikünknek komoly baja esett volna, ha hisztizve visszarohanok a sráchoz.
Már csak némán hulltak könnyeim. Lehajtott fejjel engedtem át testem felett az irányítást elhurcolómnak. A padlót lassan fel lehetett volna mosni elefántméretű könnycseppjeimmel.
A színpad tetejére érve, már nem Maximot kerestem pillantásommal. A szüleimet akartam látni. A kinti asztaloknál vacsoráztak és beszélgettek, mikor legutoljára láttam őket. Most viszont kintről csak egy erős férfihang üvöltése szűrődött be. Láttam, ahogy az étterem részleget terrorban tartó belerúg néhány földön fekvőbe. Féltem, hogy talán az anyám vagy az apám megsérül. Talán őket is megölték, ahogy itt a két fiatalt? Nem. Azt nem akarom.
Halk szipogásom percek után sem csitult volna, ha nem érzek meg egy idegen kezet a hátamon. Az ijedtségtől elhalt hangom, torkom kiszáradt. Koktélruhám alja egyre feljebb gyűrődött, ahogy a mögöttem álló fegyverével fehérneműm vonaláig tolta fel a vékony anyagot.
Ajkamba haraptam, hogy ne sikítsak fel. A helyzetem nem lett jobb. A mögülem érkező szavak nem hogy megnyugtattak, de még inkább felzaklattak. Ha nyugton maradok… Mindent elsodró rémület ereszkedett rám.

Pénzért állítottak ki minket. Nem gondolkoztam, talán az egyetlen dolog volt, ami felvillanyozott. Ha valakinek pénze van, az az apám. Az összesnek élete végéig jólétet biztosíthatna a felhalmozott pénzéből.
- Kérem… keressék meg az apámat. Az étteremben van… Sallow. Geoffroy Sallowot keressék meg, fizet maguknak. Csak engedjen el… kérem szépen, had menjek el innen.
A férfi egy percig elhallgatott, s éreztem, hogy kutakodó keze sem mozdul. Nem csak ő, a szószóló is rám pillantott.

Trish
Az orrom változatlanul vérzett, s makacsul igyekeztem előzőlegesen tanult praktikákkal csillapítani a folyást, de az lehetetlennek tűnt. Az elpattant erek voltak legkisebb problémáim, hiszen még egy pohár sem volt a közelben, hogy megvizsgálhassam sérült testrészemet. Az arcom volt az első fegyverem, amivel megnyerhettem magamnak egy nőt. Természetes volt, hogy aggódok küllememért. A gúnynevek, folytonos beszólások, társadalmi kiutáltság, nem nekem való volt. Már pedig az eltorzult személyek, külsejükkel feltűnést keltők, manapság nem érdemeltek mást, mint kiközösítést.
A bőrömet befedő meleg vértől, a pillanatnyi fájdalmas zsibbadástól nem próbáltam orrom méretének változatlanságát és épségét vizsgálni.
A felettem ítélkező nő néhány becsmérlő pillantás után, úgy döntött, nem hagyja, hogy elvérezzek a terem közepén. Rosszabbul is végezhettem volna, de jelen helyzetemben, ennél lealacsonyítóbb sérüléssel nem is bírhattam volna.
Nem adtam hangot nem tetszésemnek, arcomra viszont akaratlanul is ráncokat rajzolt a fájdalom.
Míg én kínlódásommal voltam elfoglalva, magamon éreztem egy szuggeráló szempárt. Muszáj volt felnéznem, hogy elkapjam a kíváncsin mustrálót. Megérzés volt, egy belső megérzés, mely csak ikerpárok között volt lehetséges. Maximo biztató jelet várt szeméből ordító kérdésére. Egy válasz létezett csak, amivel nem vívtam ki még jobban aggodalmát, ez pedig egy egyszerű és kézenfekvő, jól vagyok volt. Beszélni nem akartam, így fejem biccentésével jeleztem csak felé, hogy ne velem törődjön, hanem a színpadra rángatott Alessiával, aki láthatólag elvesztette minden nyugalmát. A mindig mosolygós lány arcát könnyek mosták. El sem akartam képzelni, hogy ha Camile és Én lennénk ilyen helyzetben, hogyan tudnék nyugodt maradni.
Gondolataimat egy felém szálló zsebkendő, s egy mézbarna hajzuhatag tulajdonosa taszított ki. Akaratlanul is átvettem a zsebkendőt, hogy magam lássam el sérülésemet.
- Köszönöm… - hunytam le hálám jeléül egy másodpercre szemhéjaimat, hogy utána orrom alá tartsam a zsebkendőt. Így is tönkre tettem az ingemet, s a zsebkendő már elkésett. De a mihez tartás végett, legalább ne szenvelegjek olyan látványosan.
- Jól? Nem mondanám… szédülök. De majd csak nem vérzek el – biggyesztem le kedvtelenül alsó ajkam. El kellene könyvelnem életem legpocsékabb szilveszterének ezt a mait… de komolyan. Ki tudja, hogy nem e tesznek el láb alól, ha bejelentem, hogy nekem nincs mit kipakolnom.
- Meg aztán, még ha férfiasan sajnáltatnám is magam kedvem szerint, nem tehetem, mert most nincs erre időm… inkább ki kéne találnom, hogy mit adjak oda, mert az ingemen és a zakómon kívül semmi érték nincs nálam… - csóválom meg fejem lemondóan, míg a zsebkendőt párszor összehajtom, hogy a fehér területeket vérrel itassam át.
- Barmok… arra megint nem gondolnak, hogy a személyzet nem a folyószámlapénzével épített hidat magának a hajóra. Ezt melyiknek az agyába kellene betáplálni? – pillantok kérdőn a mellettem lévő nőre.
Az én eszemet, s minden félelmemet orrom vére maga alá gyűrte. Azért is hangzanak el sokkal hangosabban a morgolódó angol szavak, mint ahogy először gondoltam, hogy felszínre hozom érzéseimet.

**Ajánlott tartalom** Hi Darling, this is my name